Szülinap

Maki úr tegnap volt egy éves, úgyhogy a múlt hétvége ennek jegyében zajlott (és még a következőre is maradt némi ünnepség). ĺme egy képes riport az eseményekről.

Az ünnepségsorozat nyitóakkordja a fő-fő születésnapi ajándék megvásárlása majd átadása volt. Az ajándék egy nyuszimotor (kép még nem készült), az ünnepélyes átadásra pedig a vérmezői játszótéren került sor. A nyuszimotor egyelőre a tosszantsuk meg, hogy elguruljon, és másszunk utána funkciót tölti be, mint minden másik tárgy (már amelyik el tud gurulni, a többi tárgy teljességgel hasznavehetetlen).

Ezt követte egy szülinapi piknik a Tabánban, amelyet rövid de annál vidámabb táncos mulatság zárt a lakásban:



Vasárnap délelőtt állatkerti látogatást tettünk:





Délután pedig újabb ajándék érkezett:



(A tisztesség kedvéért hozzá kell tenni, hogy az állatkertben kiderült, hogy minden állat vauvau kinézettől, élőhelytől és lábak számától függetlenül.)
A szombat esti teraszos-borozós parti (ami a hideg miatt konyhaasztalos-borozós partivá alakult) kicsit kilógott a fősodorból, de a felnőttek azért azon is jól mulattak.

Virágos kert az élet

A csudi teraszunk dísze múlt péntekig az ominózus döglött fenyőfa volt, ami kétségkívül eredeti kültéri dekoráció, nyilván a menő new yorki tetőteraszokon is ilyenek vannak számolatlanul. Bennem viszont előtört a kispolgáriság, a fenyőnek mennie kellett, úgyhogy péntek óta a díszítő funkciót a jóval konzervatívabb, hovatovább maradi élő növények töltik be. Lett egy virágos kertünk ugyanis. Annak ellenére nem volt egyszerű a dolog, hogy a dolog fizikai részéből mi csak a legminimálisabban vettük ki a részünket (a növénykiválasztásban azért közreműködtem, bár már ennél a fázisnál kiderült, hogy jobb, ha az én döntési kompetenciám a rózsa színére korlátozódik). A virágos kert ugyanis ládákba ültetve érkezett (a ládákat Peti hallatlan szervezőkészséggel valahonnan Nyugat-Magyarországról kerítette egy kollégája anyukájának hathatós közreműködésével). A ládákat két derék rakodó ember hordta föl egyenként a hatodikra lépcsőn (tájékoztatásul a ládák egyenként kb. 130 kilók). Nagyon kedvesek voltak amúgy, nem panaszkodtak, és meg voltak illetődve attól, hogy vannak könyveink. Mi meg attól voltunk megilletődve, hogy fölcipelnek nekünk ennyi szart, és még ők vannak megilletődve.
Ezek után már nem is volt más hátra, mint lekavicsozni és locsolni. A lekavicsozáshoz Peti hazaszállított háromnegyed mázsa dekorkövet (mi mást), a locsoláshoz pedig csövet és különböző műanyag ketyeréket, amiket a cső különböző oldalaira kellett szerelni, rácsatlakoztatni a csapra, oszt locsolni. A lekavicsozás könnyű volt (végül is még egy béndzsó értelmiségi is bír marékkal köveket rakosgatni egy virágládára), úgyhogy maradt a locsolás. Na, ez már nem volt annyira egyszerű. Mert mit gondol az ignoráns városi ember a locsolásról: veszünk csövet, oszt locsolunk. De nem addig van a’. Először is milyen csövet, fél colosat, háromnegyed colosat? Mé, nem mindegy? De nem ám! Ezt onnan tudjuk, hogy nekünk háromnegyedes van, van viszont hozzá vegyes (feles és háromnegyedes) műanyag pöcök, ami viszont pont nem jó a csaphoz stb. stb., szumma szummárum csöpög, sőt folyik. Szóval megsüthetjük a sok diplománkat meg könyvünket, a locsolócső lenyomott minket. Azután még ott a tekeredés problémája is, túl hosszú, összecsavarodik, víz megáll benne stb. Ezt azután – a gordiuszi csomó mintájára – metszőolló segítségével orvosoltuk. Végül is azért sikerült locsolni is (jó-jó csöpög, sőt folyik, de mi rá se rántunk), lekavicsozni is, úgyhogy most már teljes díszében pompázik a virágoskert.
Képek hamarosan.

Milcsike, Boncsika

Ilyen nevű gyerekekkel találkoztunk tegnap a játszótéren. Boncsika lány és rendes neve Bonita. Milcsike fiú és rendes neve Milán. Az már csak hab volt a tortán, hogy Milcsike anyukája pink hajat visel enyhe lenövéssel.

Vacsora

Ezt vacsoráztam tegnap (többek között).



Ő főzte.



Velük (plusz Zslötyi, aki a fényképezőt fogta, mínusz én értelemszerűen).



Mindezt meglepiből, úgy hogy az ember betoppan a lakásba, ahol egyszerre látja a zejfeltornyot, a notredámot és a szakrékőrt, továbbá egy hamisítatlan francia séfet, aki a konyhájában főzőcskézik, és derűsen mosolyok, mintha mi sem volna természetesebb ennél. No olyankor meglepődik az ember, de aztán jó ízzel elfogyasztja a medvehagymás fűszervajas baguettet, a képen látható szent jakab kagylót, a mándoldos tőkehalat, némi sajtot és trüffel tortát.
Hát ilyet még nem pipáltam.

Közkivánatra - Mákás a kovboj

Aaaaah – avagy színház és kaja újból

Múlt hétvégén kirúgtunk a hámból, és mindkét este színházban voltunk (Maki úr a felek kölcsönös megelégedésére szombaton ottalvós házibulin vett részt a nagyszülőknél vasárnap pedig udvariasan viszonozta a szombati meghívást). És igen, megtört a színházátok, végre két pöpec darabot láttunk. A londoni fiaskók óta már voltunk párszor itthon is, és még csak azt sem mondanám, hogy rossz darabokat láttunk, de egyik sem volt átütő. Egészen mostanáig. A kaja meg – egy képzavarba hajló nyelvi leleménnyel élve – hab volt a tortán.
A szombati menü: Kínai kaja Wang mester konyhájában, ami finom volt (különösen az én csípős padlizsán izém), és vicces volt, hogy rajtunk kívül szinte csak kínaiak voltak az étteremben, és egy giga plazmatévén a kínai tévé ment. Utána pedig a Frankenstein terv a Trafóban, ami meg aztán még annál is pöpecebb volt. Azt is mondhatnám, hogy én ilyet még nem pipáltam. A történet maga elég béna volt, és más megvalósítás mellett ez egy tipikusan olyan darab lett volna, amit én szívből rühellek (lepukkant nyomorúságos emberek élete a darab előrehaladtával csak egyre lepukkantabb és nyomorúságosabb lesz, míg végül mindenki jól meghal), de a színészek annyiradeannyira zseniálisak voltak, hogy még. Olyan volt, mintha nem is színészek lettek volna, hanem amatőrök, csak persze nem azok voltak, hanem vérprofik, és mindegyik karakter egyszerre nagyon valóságos és nagyon abszurd volt. A dolog szépséghibája az előttünk lévő sorban ülő kis kompánia volt, akik az egész előadás alatt fennhangon beszélgettek, ha éppen elülték a seggüket, akkor kicsit fölálltak kinyújtóztatni a tagjaikat, teleszájjal röhögtek ha kellett ha nem, és az egyik zenei betétnél az ürge – temészetesen szintén fennhangon – megkérdezte t. nejét, hogy „ugye ez a négy évszakból van?” (nem abból volt), ami már annyira abszurd volt, hogy arra kezdtünk gyanakodni, hogy be vannak építve, és valójában ők is az előadás részei.
A vasárnapi menü: Az élet álom a Kamrában, ami egy nagyon príma kis előadás, semmi komolyság, semmi üzenet, csak csomó tök jó ötlet, vicces részlet, cuki színészek, felhőtlen móka és kacagás. A kaja pedig fejenként egy-egy pogácsa a Jégbüféből, hazafelé menet. A pogácsa finom volt, de a megszerzése sok izgalommal járt, mert – mint tudvalevő – a Jégbüfé pont a buszmegállóban van, ezért az ember mindig sasolja, hogy jön-e a busz miközben süteményt vásárol. Most sem volt ez máshogy, csakhogy vesztünkre a pogácsát olyan pultból adják, ahol először meg kell venni a blokkot aztán azzal kérni a pogácsát (van olyan pult is – ilyen például a réteses pult – ahol egyazon embernél lehet kérni is meg fizetni is), úgyhogy először kivártuk, hogy megjelenjen a pogácsás néni, aztán értesültünk, hogy kell blokk, akkor vettünk blokkot (a blokkolós néni sokáig szerencsétlenkedett mert a gép a 125 ft helyet valamiért 120 ft-ot tüntetett föl a blokkon), akkor megint megvártuk, hogy az időközben újfent eltűnt pogácsás néni előkerüljön, aztán kértünk pogácsát, a dolgok siettetése végett mondtuk, hogy „Elvisszük, köszönjük.” „Zacskóban fogom adni, szalvétával.”- mondta a pogácsás néni, és valóban előhúzott egy zacskót, akkurátusan belecsomagolta a pogácsákat, majd hajtott mellé egy-egy szalvétát is (vö. Mr. Bean jelenete a Love actually-ben, amikor karácsonyi csomagolást készít a félredugós nyakláncnak), majd átnyújtotta a csomagocskát. És láss csodát, ahogy kiléptünk a Jégbüfé ajtaján, jött a busz.

Felnőttkor

Reggel, amikor munkába menet előtt a fürdőszobában sminkeltem, és a padlón egy négykézlábazó gyerek randalírozott (megszerezte a vécépapírtartó alkalmatosságot, és éppen az egyik guriga módszeres letekerésén dolgozott), nem tudtam elhessegetni a gondolatot, hogy végérvényesen felnőtt lettem, és nincs már messze az az idő, amikor egyenesen egy vén szatyor, hovatovább satrafa leszek. Mindenképpen tervezek szőrös bibircsókokat is növeszteni.