Marketing

Ma Mákással ellátogattunk az Interspar áruházba. Ez az élmény mindkettőnknek új volt (mármint én már jártam intersparban, de akkor nem volt velem kiskorú, az utolsó időszak, amikor együtt vásárolni jártunk Londonban volt tavaly, de akkor Mákás még babakocsiban fekve abszolválta a dolgot). Ennek ellenére (vagy éppen az újdonság varázsa miatt) elég jól sikerült a dolog, én nem kaptam idegbajt, a gyerek nem veszett el (bár volt egy pillanat, amikor nem voltam benne biztos, hogy megvan), volt vagy tiz kör mozgólépcsőzés, szóval nagypályásan nyomtuk. Úgy akartam csinálni mint az igazi anyukák, akik vesznek kiflit a gyereknek, és amig a gyerek majszolja a kiflit, addig szép nyugodtan bevásárolnak. Ez a tervem nem vált be teljesen. Egyrészt az Interspar áruház nem árusit kiflit, volt viszont „suli rúd”, ami ránézésre pont olyan mint a kifli (tán kicsit kevésbé görbül). Éppen ezért nehéz elképzelni, hogy milyen megfontolás vezette a marketingeseket, amikor a kétség kivül baromi frappáns suli rúd elnevezéssel előálltak. Gondolom a kifli nem eredettvédett dolog, vagyis nem olyan mint a rum, hogy csak bizonyos összetételűt és minőségűt lehet annak hivni, minden mást pedig „hajós ital” és hasonló kifejezésekkel kell illetni. Ha mégis erről van szó, akkor kicsit aggódom, hogy mit etettem meg a gyerekkel, hogy olyan szar volt, hogy még csak kiflinek sem lehetett nevezni.
A másik buktató az volt, hogy a szépen majszolás-nyugiban vásárlás időszaka kb. negyed óráig tartott, utána Mákás egy jól irányzott mozdulattal betömte az összes maradék suli rudat a szájába, és elkezdett kimászni a bevásárló kocsiból. Szerencsére eddigre már a kasszánál jártunk, úgyhogy viszonylag rövid ideig kellett gyerekkel a hónom alatt kosarat tolni, illetve kifizetett cuccokat villámgyorsan szatyorba szórni, és közben félszemmel azt figyelni, hogy Mákás még nem merészkedett-e föl egyedül a mozgólépcsőre.
Amúgy a pékáru-marketing másik kiemelkedő darabjával is találkozhatunk a nevezett áruházban, a máshol kornspitz vagy magos kifli névre hallgató dolgot itt „reggeli magos ropogós-nak” hijják. Sajnos (a fent nevezett nehézségek miatt) nem volt időm, hogy végigböngésszem a pékáruk neveit, de ha egyszer egyedül megyek, biztos volt még egy-két innovativ elnevezés.

Kis színes

Miranda Kerr egy magazinnak elárulta, hogy szeretne egy bronz öntvényt csináltatni a terhes hasáról, mert így marad egy örökre szóló emléke a terhességről. Plusz azért is praktikus a cucc, mert a már megszületett gyereket bele lehet tenni, és akkor azt hiszi, hogy még mindig az anyja hasában van. Szerintem egy kifejezett piaci rés, hogy nem árulnak előregyártott celeb terhes hasakat, hogy az ember kedve szerinti híresség hasába rakhassa vissza a dedet.

Valamelyik nap vettem avokádót a piacon. A finom puha érett avokádó 200 forintra van leértékelve, a halványzöld kőkeményet 450-ért adják.

Tegnap este a MÜPA parkolójából kihajtván egy nénike állt előttünk, és a balsors úgy hozta, hogy a rámpa közepén meg kellett állnia. Na innentől egyáltalán nem tudott megindulni fölfele, csak egyre csúszott vissza és vissza. Félő volt, hogy belénk jön, de szerencsére a parkolóőr csávók is észlelték a problémát, és először megpróbálták kiékelni a kerekét, de ez kevésnek bizonyult (nénike arra is rágurult), aztán négyen vagy öten föltolták a lejtőn.

Hát mostanság ilyen kis viccek színesítik az egyébként munkás (tegnap például a 47-esen konferencia telefonáltam egy luxembourgi befektetési alap jogászaival, így a jogi tanácson kívül egy kis couleur local – „Gellért tér következik” – is jutott nekik) hétköznapokat.

Bááá

Nem elég, hogy sok a munka, és állandóan izgulni kell, hogy be tudom-e fejezni időre (aztán nem tudom, és akkor estére is marad),
nem elég, hogy már most úgy nézek ki mint egy kisebb fajta tehergépjármű, pedig ez még semmi,
nem elég, hogy Peti elutazott két hétre, és Matykusz úrral egyedül tartom a frontot (jó, ez persze durva túlzás, de akkor is) – amúgy ezt Matykusz úr is igen-igen fájlaja, olyannyira, hogy ma a sétából hazafelé jövet rámutatott a kerületi jobbik jelölt választási plakátjára, és azt mondta: „Apa, apa!”, mondtam neki, hogy több okból is biztos vagyok benne, hogy ez nem apa, de nem egészen sikerült meggyőznöm - ,
nem elég, hogy a karácsonyi ajándékok nemhogy beszerezve de jószerével még kitalálva sincsenek,
mindennek a tetejébe még az elmúlt néhány hónap alatt egy közepesen gagyi országból sikerült egy valódi banánköztársasággá avanzsálnunk (minusz banán, mer persze ahhoz szar az idő).
Emma Watson akarok lenni, szerintem ez hathatós megoldás volna valamennyi fenti problémára (bár nincs információm, hogy hogy áll a karácsonyi ajándékokkal, de legrosszabb esetben megdobhat mindenkit dedikált egy HP dvd-vel).

Mátyás a jogállam védelmezője

Mátyást igencsak aggasztották az elmúlt hetek belpolitikai eseményei, az AB jogkörének csorbitásának irányuló törekvések pedig egyenesen kicsapták nála a biztositékot. Mátyás ezért hathatós fellépés mellett döntött. Szerencsére jelenleg nincs hiány tiltakozási lehetőségekből, hála a különböző ellenzéki erőknek, akik OV-nál csak egymást rühellik jobban. Ez a nem feltétlenül nemes vonás Mátyásnak kapóra jött, mivel igy - az ideológiai kötődésen túl - praktikus szempontokat is figyelembe tudott venni a megfelelő demonstráció kiválasztásakor. Választása a demokratikus charta keddi megmozdulására esett, egyrészt a lebilincselő szónokok, másrészt a Szabadság téri játszótér közelsége okán. Mátyás tehát kedden délután pontban ötkor megjelent a Vértanúk terén, hogy megvédje a jogállamot. A demonstráció remekül sikerült, Mátyás értőn és lelkesen tapsolt egy-egy fontosabb szónoki gondolat után (különösen akkor, amikor Bauer Tamás arról beszélt, hogy OV gyermekeink és unokáink nyugdijával packázik), ezzel jóval nagyobb sikert aratva magánál a szónoknál. Amikor úgy itélte, hogy a szónok egyedül is boldogul, átvonult a játszótérre egy rövid csúszdázásra és homokszórásra. Hazafelé mégegyszer útbaejtette a demonstrációt, bátoritásul tapsolt kicsit és pá-t intett az összegyűlt demokratáknak, különös tekintettel egy jó svádájú vizsla kutyára, majd dolga végeztével hazatért vacsorálni. Nem lehet kétséges, hogy OV ezek után magába száll, Mátyás intelmeit megfogadva kamatostul visszaadja a magánnyugdij lóvét, és kiszélesiti az AB kormány fölött gyakorolt kontrollját azt követően, hogy Stumpf Istvánt leváltotta és helyette kinevezte Halmai Gábort.

Választék

Jó napot kívánok! Fekete, lapos talpú, bélelt bokacsizmát szeretnék. – mondtam belépve a jónevű belvárosi cipőboltba.
Hm-hm. – mélázott az eladó hölgy – Laposban csak ezt tudom mutatni. – mondta, és rábökött egy fekete, 5-6 centis sarkú bokacsizmára.
Öö. Laposat szeretnék. – vetettem ellen.
Áhá. Teljesen laposat? Laposban csak az a három modell van. Kicsit sportosabbak. Az egyik kicsit magasabb szárú. – mutatott egy polcra, ahol valóban három modell volt. Ebből kettő combközépig érő csizma volt, a harmadik – amelyikre valóban ráillett mind a négy fenti kritérium – nem tetszett. Vásárlás nélkül távoztam. Nekem tényleg semmi sem jó.

Wagner, érted Max?

Szombaton láttuk a Rajna kincsét. Rheingold, ahogy a művelt amerikai… Mert mi ám nem csak valami mezei Rajna kincsét néztünk meg, hanem a New York-i Metropolitan Opera (pajtiknak csak Met) előadását. Mer mink azt úgy csináljuk, hogy ha pénteken azt olvassuk a nyujorkerbe, hogy a Met színre viszi a Rajna kincsét, és szuper vagány díszlet lesz, és szuper innovatív látványvilág, akkor szombaton elslattyogunk megnézni a Rajna kincsét, amit az Uránia moziban közvetítenek élőben, hd minőségben (mint utóbb kiderült ez inkább hátrány mint előny, és egy kis szemcsésség kifejezetten jót tett volna a dolognak, de ne szaladjunk a dolgok elébe).
Nos, ha nem arról lett volna szó, hogy a nyujorkerbe olvassuk, hogy ez a legnagyobb királyság, és tudjuk, hogy ez itten a Met, hanem mondjuk itthon látjuk ezt az előadást, akkor puffogtunk volna kicsit, hogy hát már megint nem volt pénz új jelmezre, és kénytelenek voltak az 1980 óta rendszeresített „germán dizájn à la Conan a barbár” darabjait előhúzni. És nem igaz, hogy itt egy ötletes rendezés sincs, mer a szörny úgy néz ki mintha egyenesen a Végtelen történetből ugrott volna elő, a békát valószínűleg a csopaki bazárban szerezték be, és különben is erről a 100 kilós matrónáról ki hiszi el, hogy ő a fiatalság istennője, még ha ondolált szőke hajat visel is, és a színészi teljesítmény nulla, és kunszt az nuku stb. stb. És bezzeg külföldön bezzeg bírnak normális operákat csinálni bezzeg Amerikába bezzeg.
Így viszont tudtuk, hogy ez a Met és ez itt szuper innovatív látványvilág (na jó, a díszlet, ami egyesével mozgatható alumínium pallókból állt, és mindenféle formára lehetett alakítani tényleg vagesz volt), és az előadás költségvetése hozzávetőleg a magyarországi gdp, úgyhogy csak magunkat okolhatjuk, amiért ilyen suttyók vagyunk, és nekünk semmi sem jó. (Jó, azért azt meg kell hagyni, hogy szépen énekeltek, és a pallók esetenként tényleg érdekes dolgokat műveltek.) Azzal meg persze csak a gagyi mozibannéző közönséget akarták büntetni, hogy az operatőr folyton az énekesek gyöngyöző homlokára közelített ahelyett, hogy a színpadképet mutatta volna. Így viszont bőven volt alkalmunk megcsodálni a pazar jelmezeket és passzentos frizurákat az obligát bőr és fém fityegőkkel, szőrnadrágokkal, tökkofferral (mert nem is egyszerűen tok járt a férfiak jelmezéhez, hanem egy kisebbfajta utazóláda méretű alkalmatosság). Úgyhogy tényleg bennünk van a hiba, ha már gizdázni akarunk, legalább elmehettünk volna élőben megtekinteni, nem pedig a közvetítésen fanyalogni.

Fővám

Nálam általában „félig tele” van. Én általában tudok örülni a kis dolgoknak, és le tudom szarni a hülyeségeket. De most mégis csalódott vagyok. Amióta az eszemet tudom (jó, mondjuk amióta ebben az irodában dolgozom), a Fővám teret túrják. Metró, villamos, közmű, mittudomén. Feltúrják, befedik, feltúrják, befedik. Palánkok, konténerek, bokáig érő mocsok, flex, szálló por, pecsvörk aszfalt, kilógó csövek stb. Na de most. Most x (x nagyobb egyelő három) év után befejezték a túrást, lekövezték, benövényezték, leszökőkutazták, bejátszóterezték. Hát ez csak igazán ok az örömre, nem? De. Csak hát felmerül a kérdés, hogy miért tettek egy bazigigamega térre egy pöcsömnyi játszóteret, és miért csak kb. húsz bokrot ültettek. Hacsak nem azért, hogy maradjon kb. ötszáz négyzetméter üres lekövezett rész. Ahol nincs semmi. Nincs pad, nincs növény, nincs játszótér (jó, a sarkában van három ványadt szökőkút). Mer’ ez most minek? Ócsó volt a kő? Még gördeszkázni se jó, mert még egy vacak bukkanó sincs rajta. Esetleg télen sífutni. Gondoljátok, hogy a városi sífutó lobbi keze van a dologban?