Beléptető rendszer

Az irodaházunkban új beléptető rendszert alakítottak ki. A felszerelés-üzembe helyezés nem tartott tovább három-négy hónapnál, de az eredmény pazar.
Mindenkinek van egy kártyája, amin az irodaház modern építészeti szerkezete díszeleg (kártya eddig is volt, de az uncsi szürke volt, semmi dizájn meg ilyesmi). Ezt belépéskor három, kilépéskor egy alkalommal kell használni.
A belépés úgy történik, hogy az ember a recepción odaérinti a kártyát a nyitott (!) kapu melletti érzékelőhöz. Az érzékelő kb. 2 mp-re zöldre vált aztán megint piros. Ilyenkor nem szabad habozni, azonnal át kell haladni a nyitott kapun. Ellenkező esetben (vagyis, ha kicsit hezitál az ember, hogy most akkor zöld vagy piros, most mehetek vagy nem, esetleg túl lassan haladok át) a kapu bezáródik és odacsukja az ember lábát. Ez akkor is megtörténik, ha a kártya odaérintése előtt vagy azzal egyidőben valami (ad abszurdum egy táska, kabátszegély stb.) „belóg” a szenzor elé.
Ha az ember átjutott a „nyitottságot sugalló” (irodaház ismertetője) kapun, a dolog már gyerekjáték. A liftben az emeletgomb benyomása előtt szintén oda kell érinteni a kártyát. Ha esetleg az utazók nem ugyanarra az emeletre mennek, akkor ezt minden egyes megállás után külön-külön el kell játszani.
Végül pedig az iroda ajtajában elhelyezett leolvasóhoz kell érinteni a kártyát, és az ember már benn is van. (A leolvasó elhelyezése két napig tartott, ezt követően két hétig luk volt a falon, amit végül nagyon esztétikus módon a fal színétől elütő gipsszel – vagy vmi hasonlóval – betömtek. A festést már nem tartották szükségesnek.)
Kifelé csak a kapun áthaladás igényel odafigyelést, itt ugyanaz az odaérintjük-rohanunk-különbenodacsuk játék van mint befelé. A szuper automata rendszer eredményeképp a kapuban általában egyszerre három-négy portás strázsál, akik egyfelől buzdítják a népet, hogy ha már odaérintették a kártyát, akkor azonnyomban haladjanak át, másrészt fejhangon visítanak, ha valaki érintés nélkül/rossz ütemben akar áthaladni és ezért az odacsukás veszélye fenyegeti (engem eddig egyszer ténylegesen és egyszer majdnem csukott oda).
Mindezek fényében tegnap valós örömöt éreztem, amikor egy ügyfél irodájánál forgókaros beléptető rendszer volt. Kártya odaérint, lámpa zöldre vált, forgókar mechanikus nyomásra elfordul, ember áthalad. Egyszóval beléptető „as nature intended”.

A szökőkút

Nos nem könnyű dolog verbálisan megfogni a világ egyik legrondább tárgyának jellegzetességeit. De mivel műszaki téren olyannyira nem vagyok felkészült, hogy a) nem hordok magamnál fényképezőgépet, b) a telefonom azon kőkorszaki darabok közé tartozik, amik nem tudnak fényképezni, képen nem tudtam megörökíteni A tárgyat, így kénytelen vagyok mégis szavakba önteni az élményt. Az inkriminált darab egy Nagymező utcai irodaház portáján található ún. csobogó, vagyis beltéri szökőkút, ami nem igaziból köpi a vizet, csak úgy csorgatja. És most képzeljétek el a következőket: hat szögletű vörösmárvány (?) medence, benne három különböző magasságú szintén vörösmárvány oszlop. Az oszlopok tetejéből bugyog elő a víz és folyik alá a medencébe, aminek belső fele valami különös esztétikai megfontolásból élénkzöldre van festve, noha ezt megpróbálták eltakarni nagyobb kavicsokkal, de mivel a kavicsmennyiség nem elegendő, így itt-ott kivillan a zöld mázolás. Az oszlopok között egy kis, felfelé irányuló sárga lámpa (rendeltetése nem egyértelmű, mivel fénye nem színezi meg a vizet, és nem is világítja meg az oszlopokat). Az alkotás koronája egy, a medencét körülölelő műborostyán koszorú, amit a csobogó kihelyezése óta (ezt a dátumot 1987 és 1992 közötti időszakra saccolom) nem portalanítottak. És ehhez jön hanghatásként a csurdogálás. Nem lehet betelni vele.

Álljunk meg egy szóra

Fiatal nő öreg néninek a buszon: „Le tetszik szállni, Ön is?”

Sikerélmény

Nem kenyerem a dicsekvés, de az ember azért ne legyen álszerény, ha egyszer volt egy nagy dobása. Tudom, hogy nem kellene nagyon elszállni, mert hát lehet ez véletlen is, nem kell rögtön magunkat tömjénezni. Meg ugye itt vannak összehasonlításként az ember ismerősei, akik tudományos díjakat kapnak, megnyernek nagy pereket, eu-t elnökölnek, művészekkel paroláznak, luxus üzleteket terveznek, városzszerte híresen jókat főznek stb., de ez mind smafu ahhoz képest, hogy én vasárnap este kettesben Mákással hazaközlekedtem a Peszternél tett cicalátogatásból teljességgel problémamentesen. A Naphegy utca közepe (!) és a házunk közötti távot (ami így első blikkre nem tűnik hosszúnak, de egy babakocsimentes uszkvemásfélévessel azért ráillik a Makó Jeruzsálemtől jelző) én gyalogosan, Mákás motoron tette meg, és az egész kirándulás nem volt több 20-25 percnél, és a hangulat kifejezetten vidám volt. Persze nem gondolnám, hogy ez az eset a ranschburgjenői gyermeknevelési szkilljeimet dicséri, de azért jól esik, amikor néhanapján sikerül legyőzni a pipogyaságot, és ráadásul a vállalkozást siker koronázza (a szegényes fantáziájúak kedvéért: ez a dolog úgy is kinézhetett volna, hogy egyik hónom alatt az üvöltő Mákással a másik hónom alatt a motorral egyensúlyozok a glattjégen). Na csak azért.

„Inkább dezorientál mint tájékoztat”

(Ezt egy alkotmányjog oktatónk mondta az egyetemi tantárgyi tájékoztatófüzetről, amikor elsőévesek voltunk.)

Fölhívtam ma a Budavári Önkormányzat Polgármesteri Hivatalának Népjóléti Osztályát, hogy megtudjam, hogyan lehet apasági nyilatkozatot tenni. Ugyan már csináltunk ilyet, de már nem emlékeztem pontosan a részletekre (egy kollégám, amikor harmadszor mentek apasági nyilatkozni ugyanahhoz az önkoris ügyintéző nénihez, akkor a néni megkérdezte, hogy „Mikor veszi már el?”). Egy hölgy a telefonban a következő tájékoztatással szolgált:
- Először is az anyakönyvi hivatalhoz fogom irányítani, mert ők intézik ezt. De azért elmondom, hogy mi kell hozzá. Kell terheskönyv, hajadoni igazolás, amit az okmányirodán kell kérni.
- (Közbevágok) Elnézést, de már másodjára fogunk ilyen nyilatkozatot intézni, és a korábbi alkalommal is kellett ilyen igazolás, de amikor elmentem érte az okmányirodára, ott azt a tájékoztatást kaptam, hogy valójában erre nincs szükség, mivel a nyilatkozattételi helyen is ellenőrizni tudják a központi nyilvántartásból.
- Hát én nem hiszen, hogy ez olyan hosszú ideig tartana (Ja, hát télleg. Csak oda kell telefonálni az okmányirodára időpontot kérni. Aztán az adott időpontban – nyilván munkanapon munkaidőben – oda kell menni. Az ottani ügyintézés valóban alig több mint 20-25 perc.)… csak azért mondom, mert nem biztos, hogy a kolléganő az Úri utcában (vagyis az anyakönyvi hivatalban) össze van kötve a központi rendszerrel (A kolléganő talán nem is, de hátha akad egy számítógép a közelben.) Ezen kívül kellenek érvényes személyazonosító okmányok. Itt felhívnám a figyelmet az érvényességre, mert ezzel szoktak gondok lenni. Mindkettőjüknek kell menni, de hát gondolom, ezt már tudja…. Időpontot majd az anyakönyvi hivatallal lehet egyeztetni.

Na most ebből szinte semmi sem volt igaz (legalábbis az anyakönyvi hivatal szerint), mert időpontot nem lehet egyeztetni (félfogadási időben lehet menni, érkezési sorrendben fogadnak), hajadoni igazolás nem kell, kell viszont orvosi igazolás a fogantatás vélhető időpontjáról. De azért értékelem népjóléti Mancika igyekezetét, hogy – noha ez nem is lett volna feladata – tájékoztatást adott a bizonytalan állampolgárnak, és nyilatkozattétel előtt ellenőrzöm majd, hogy nem járt-e le a személyim.

Na de most tényleg

mi a szóvicc abban, hogy „Barkács-ol?” (ha ez bármit segít, ez egy bolt neve a Hunyadi téren). Nekem nincs ötletem.

Téli szünet

A téli szünetben sok időt töltöttem a családommal, sok finom süteményt ettem, voltam szánkózni a Normafán, voltam az állatkertben, ott láttam fókát és jegesmedvét, aztán megint voltam szánkózni a Normafán, sok karácsonyi dalt hallgattam, voltam kiiratkozni a társadalomból és nyugdíjmegtakarítani és kétszer megnéztem a Szellemirtók kettőket.
Áltiban ezt a fogalmazást írtam volna a „Mit csináltál a téli szünetben?” feladatra. Na jó, a „Szellemirtók kettőket” nem láttam, azt loptam a Kroó Ádám nevű áltis osztálytársamtól, aki – legalábbis a hasonló jellegű beszámolója alapján – tényleg látta kétszer 1989 telén. Ha Mákás írta volna a fogalmazást, akkor az „ettem sok finom süteményt” is legalábbis túlzásnak volna minősíthető, mert ő kizárólag Ági mandulás kekszéből volt hajlandó fogyasztani. Minden egyéb a színtiszta igazsgág, nem is tudom, mikor volt utoljára ennyire „klasszik” téli szünetem (még a karácsonyi dekorációt is csak ma szedtem le itthon, pont, ahogy azt kell), talán csak a korcsolyázás maradt ki, de Mákás asszem még nem élvezte volna a műjégpályát, egyrészt mert szülőkkel nem lehet csajozni, másrészt ott a November rain szól a megafonokból és nem az Egyszer egy királyfi, amit biztosan nem tolerált volna.