Izrael 3. nap

A mai napunk elég érdekesre sikerült, láttunk levágott teve fejet, legalább 25 kamaszlánnyal szelfiztünk a Megkísértés Hegyén, és végül nem vízipipáztunk a legjobb palesztin újság fotósával. Na de kezdjük az elején. Az úgy volt, hogy Juli az eddigi ittléte alatt szert tett egy arab taxisra, aki őt már keresztbe kasul szállította az országban, és jól tud angolul, és lehet vele ilyen egy napos túrákat csinálni mindenfelé Izraelben. Úgyhogy úgy gondoltuk, hogy itt a remek alkalom, hogy afféle liberális európai értelmiségiek módjára ellátogassunk a West Bank-re vagyis a palesztin autonóm területre. Ettől kicsit úgy is éreztük magunkat, mintha rettentő bátrak lennénk, és nem csak puhány turisták gyanánt kívülről szemlélnénk a dolgokat. Hát ebben mondjuk tévedtünk, mert ahhoz képest, hogy arra számítottunk, hogy majd számos és számtalan check pointnál különböző katonai erőknek kell majd magyaráznunk, hogy kik vagyunk és mit akarunk, konkrétan szar se volt erre kíváncsi, úgy suhantunk át a check pointokon mint a magyar-szlovák határon. Ezen felül még az is van, hogy egy légkondis fehér mercedeszből nézve mégsem érzi át az ember teljes valójában a beduinok élethelyzetét, akik az autópálya mellett hullámlemez kunyhókban laknak, és birkákat terelgetnek a dombokon. Na mindegy, nekünk ennyire futja a vagányságból.

Szóval a fickó tényleg nagyon jól beszélt angolul, tényleg ismerte a környéket mint a tenyerét és szívesen elmesélte, hogy hogy is van a jelenlegi politikai helyzet, és ez hogyan is néz ki egy olyan ember szemszögéből, akinek a családja Betlehemben lakik, következésképp (engedély híján), nem mehet át az izraeli részre, ő maga viszont egy véletlen folytán Jeruzsálemben lakik, van izraeli tartózkodási engedélye és jordán útlevele, ezért aztán mehet ide is oda is, ahogy csak akar. Szóval meghalgattuk az érem másik felét is, hogy ezzel a szép képzavarral éljek.

Először Hebronba mentünk (a programot abszolút mi határoztuk meg, ő oda vitt, ahová menni akartunk, és aztán az adott helyeken kicsit kísérgetett is minket, megmutatta a fontos helyeket, és időnként bemutatott egy-egy barátjának, akinek épp a közelben van szuvenír üzlete). Hebron szép, az Ábrahám sírjánál lévő mecset/zsinagóga nagyon szép, az óváros és a bazár is szép, de itt azért elég jól látszik, hogy ez a dolog keményen el van kettyintve. A mecset/zsinagóga ketté van vágva, mindenki csak a saját vallása szerinti helyre mehet be (katonák által felügyelt fémdetektorokon keresztül), és hermetikusan el van zárva a másiktól. Az óváros teljesen ki van ürülve, mert a főutcán lévő üzletekből kiüldözték a tulajokat, ezért az összes üzlet zárva van. Az összes kivéve egyet, aminek a tulajdonosa éppen Rami (a sofőr) haverja, illetve az ő apja, és akiknek 150 milló dollárt (ez a színtiszta igazság) ajánlottak, ha bezárja az üzletét, de ő csak azért sem zárta be. Cserébe kerámia csetreszeket árul potom pénzért a szórványosan arratévedő turistáknak, ki adna fel egy ilyen aranybányát rongyos 150 millió dollálért. Amúgy nagyon kedvesek voltak, kaptunk kávét (finomat), és még csak nem is akartak ránktukmálni rengeteg szirszart rengeteg pénzért (azért persze vettünk némi kerámiát, igazán jutányos áron). Aztán sétáltunk egy kicsit, egész pontosan 50 métert, mert ott két katona elállta az utunkat, és azt mondták, hogy innen nem mehetünk tovább (onnan tovább a zsidó telepesek laktak, állítólag két hete még be lehetett volna menni, de most nem). Láttuk a régi piacot is, aminek a tetejét dróthálóval kellett bevonni, mert a telepesek ezeknek az épületeknek a második emeletére költöztek be, és onnan kövekkel dobálták az arab árusokat. Hát ennyit az elkettyintettségről.

Hebron után Betlehem következett, útközben láttuk a hentest, ahol tevét lehet kapni, és most éppen jó lehetett a biznisz, mert az üzlet előtt kilógatott tevéből már csak a nyaka és a feje volt meg, az viszont szőröstől-bőröstől. Betlehemben Rami megmutatta nekünk menekülttábort, amit ugyan így hívnak, de igazából inkább már faluk vagy kisvárosok a városon belül, mivel a népek több mint 60 éve laknak ott. Aztán elmentünk ebédelni, és ismét csak potom pénzért (legalábbis jeruzsálemi viszonylatban, ami cseszett drága), lezabáltuk magunkat rengeteg finom sajátával, hummusszal stb. Ebéd után autós városnézés következett, ami leginkább a fal mentén való autózást és a Banksy graffitik megtekintését jelentette. Aztán pedig elmentünk a templomhoz, amit a fölé a barlang fölé emeltek, ahol jézus született (szuvenír bolt itt is rengeteg volt, de meglepő módon se kis bölcsőt, se szent cumisüveget nem lehetett kapni). A téren, ahol a templom van, a turista iroda előtt van egy nagy tábla, amin „turista információ” szerepel arról, hogy hogy is van ez a palesztin kérdés. Ebből kiderül, hogy palesztina első lakói a palesztinok voltak, az ide visszatérő zsidók igazából nem is az innen 2000 évvel korábban elűzött zsidók leszármazottai, a 67-es háborút az izraeliek kezdték stb. Ezek az információk nekünk is kicsit gyanúsak voltak, de ha lett is volna kétségünk, akkor a mellettünk olvasgató német bácsi eloszlatta volna őket, először csak csóválta a fejét, aztán még inkább csóválta a fejét, aztán az orra alá azt mormogta, hogy quatsch, aztán hangosan felröhögött, aztán pedig fennhangon a körülötte lévők értésére adta, hogy ez színtiszta sületlenség (amint hogy tényleg az is volt).

Végül elmentünk még Jerikóba is, ahol fellibegőztünk a Megkísértés Hegyére, itt találkoztunk egy csapat arab lányzóval, akik egyszerűen ellenállhatatlannak találtak minket (meg kell mondjam, hogy elsősorban engem , de azért az udariasság kedvéért Petit is lefényképezték). Kicsit féltékenyek is voltunk, amikor a felbukkanó osztrák fiú csapatot is fényképezni kezdték, az viszont megnyugtatott, hogy nem csak Magyarországról nem volt fogalmuk (mert megkérdezték, hogy honnan jöttünk), de Auszriáról sem, mert amikor az egyik csávi mondta nekik, hogy onnan jöttek, akkor örültek, és mondták, hogy azt szereti, mert a Real Madrid és a Barcelona nagyon kúl. A kis libegős kiruccanás után még bementünk Jerikó belvárosába is, ami eléggé lepattant volt, de azért jót kávéztünk egy roncsteleppel szemben, és kávézás közben elbeszélgettünk egy fickóval, aki újságírónak mondta magát, és ránézésre valóban ő tűnt a helyi értelmiségnek.

Aztán visszaautókáztunk Jeruzsálembe, elbúcsúztunk Ramitól (nagyon örült a direkt a részére ideszállított Rózsavölgyi csokinak, és valószínűleg még annál is jobban a nagyobb összegnek, amit kifizettünk neki a túráért), és szintén rendes európai liberális értelmiségihez méltón a helyi kávézócskában elköltöttük szerény gravlaxos szendvics vacsoránkat, miközben értőn arról diskuráltunk, hogy az izraeli kormány szemét, hogy engedi, sőt bátorítja, hogy a palesztin területen telepesek telepedjenek meg.

Majd összepakoltuk a cuccunkat, és Juli vagány lakásából elbuszoztunk egy szuperelegáns szállodába (ami közvetlenül az egyetemi kampusz mellett van, ahol Peti holnap előad majd), ottan szert tettünk egy de lux szobára, és csak a késői óra akadályoz bennünket, hogy mai vagányságunkat a földszinten található spa-ban heverjük ki.

Izrael 2. nap

Ami az első napi beszámolóból kimaradt: shopping az Óvárosban. Hát igazából nem volt shopping, csak gránátalma leveket, vizeket, meg valami nagyon finom mandulás cuccot vettünk, pedig nem volt gyenge a kínálat. Fröccsöntött tank, antik perzsaszőnyeg, orosz ikon, szezámmagos bagel, ronaldo póló stb. De kétségkívül az egyik Via Dolorosán elhelyezkedő szuvenírbolt vitte el a pálmát, ahol volt képeslap, ásványvíz, ceruzaelem, jézuskrisztusos kulcstartó és töviskoszorú. Ott állt egy kis stócban három vagy négy töviskoszorú. Hátha épp valakinek ahhoz támad kedve. Mondjuk ha lett volna lila, elgondolkoztam volna, hogy veszek egyet Gabesznak.

Na de most már tényleg térjünk át a mai napra. Most már biztos, hogy tiszteletbeli díszpolgárrá avatnak itt engem, mert nem csak gyalogosan, de autón is remekül járkálok (mondjuk ehhez szükségeltetik egy gps és valaki, aki felolvassa nekem a gps-ről, hogy mit kell csinálni). Ma ugyanis béreltünk autót, és elautókáztunk a Masada hegyhez (megint kihagytuk a tevegelési lehetőséget, ezúttal a tengerszint határnál lehetett volna egy jót tevegelni közvetleül az autópálya mellett), ottan föl libegőztünk a tetejére, jól körbejártuk az egészet, megtudtuk, hogy Herodesnek még úszómedencéje is volt, ami azért nem kispálya, egy a sivatag kellős közepén lévő rohadt magas hegy legtetején, de mondjuk azt eddig is lehetett gondolni, hogy Herodes nem szarral gurigázott. Amúgy az egész dolog elég impozáns, én pl. elég sokat küzdök, hogy a hatodik emeleti virágládáimban életben tartsam a kis növénykéimet, úgy hogy ehhez korlátlan mennyiségű vezetékes víz áll rendelkezésemre, ez a Herodes csávó pedig gabonát meg zöldséget termesztett ezen a hegyen.

És miután ezen kellőképp kicsodálkoztuk magunkat, lelibegőztünk, megtekintettük az ajándékboltot, elfogyasztottuk a kis szendvicskéinket, és továbbálltunk a Holt tengerhez. Ott pontosan azt csináltuk, amit mindenki, lebegtünk a víz tetején és bőszen iszappal kenegettük magunkat. Mindkettő igen mókás volt, és biztos vagyok benne, hogy most már olyan szépek vagyunk, hogy a napra lehet nézni.

Utána meg hazafurikáztunk, megálltunk a tilosban (különböző tilos helyek közül lehetett választani, a legszimpatikusabbon megálltunk), megvacsoráztunk egy szuper vegetáriánus szuper egészséges (amúgy nagyon finom) helyen, biztosítva ezzel, hogy legalább száz évig éljünk, és most gyorsan le is fekszünk, hogy nehogy megráncosodjon a szépen kisimult bőrünk.

Izrael 1. nap

Nem azért mondom, de még nem egész 24 órája vagyunk Jeruzsálemben, de már istenien kiismerem magam, olyannyira, hogy egy néni leszólított az utcán (bár azt igazából nem tudom, hogy útbaigazítást akart-e kérni, vagy azt akarta kérdezni, hogy hová járok fodrászhoz, mert egy kukkot sem értettem abból, amit mondott).

Azzal kezdtük, hogy bejártuk az összes kötelező vallási főattrakciót. Tényleg vicces, hogy mindenki pont ugyanazon a kövön akart mindenfélét csinálni (embert gyúrni porból, gyereket feláldozni, mennybe menni stb.), ahelyett, hogy szépen arrébb mentek volna egy kővel, és akkor most mindenki sokkal jobb haver lenne. De nem, nekik mindent ugyanazon a telken kellett intézni.

Ezen kívül persze mászkáltunk az óvárosban, és amikor mindenki (értsd Juli, akinél vendégeskedünk, és Peti, akit nem kell megmagyarázni, hogy ki) elment dolgozni, akkor én felkaptattam az Olajfák hegyére. Ha igazán ki akartam volna maxolni a turistaélményt, akkor még egy tevére is felülhettem volna a hegy tetején, de valahogy nem tűnt fontosnak a dolog. Aztán még lesétáltam, megnéztem a fontos kertet. Kicsit úgy képzeltem, hogy ottan így elkóricál az ember, és közben elmélkedik meg ilyesmi, ehelyett viszont az van, hogy kb. tíz olajfa körbe van kerítve, és a kerítés mentén körbe lehet sétálni, és megtekinteni a nevezett olajfákat. De azért így is szép tökre.

Onnan pedig visszamásztam a másik hegyre, megkerültem az óvárost, elmentem a shopping utcán (nana majd nem) keresztül, a sutárúton keresztül, az x. városi parkon keresztül Jeruzsálem vagány európai szerű negyedébe, bevásároltam a közértben, majd hazajöttem. Mondjuk ebben nagy segítségemre volt, hogy Juli pont a vagány európaiszerű negyedben lakik, magamtól azért nem biztos, hogy ráakadtam volna.

Szóval már-már helyi lakos vagyok. Épphogycsak meg nem untam. Szerencsére holnap elkirándulunk a Holt tengerhez, ne kelljen már folyton Jeruzsálemben lógni.

Adok magamra

Az ember legyen mindig jól öltözött, és figyeljen oda a divatirányzatokra. Ennek jegyében a mai szettem: piros magassarkú, fekete harisnya, szürkés rövidnadrág, fekete zakó, piros-bézs sál, diszkrét smink, három cekker és egy partvisnyél. Nem azért mondom, sikerem volt, jól megnéztek.

Remélem, hamarosan azt olvasom majd a vogue-ban, hogy a 2014-es tavaszi-nyári szezon slágerkiegészítője a partvisnyél, és a divatőrület nem máshonnan, mint Budapestről indult.

Az őrült asszony, avagy filozófus a klozetban

Hétvégén Böszörményi úti Szamosban fogyasztottuk el jól megérdemelt kávénkat és süteményünket, ahogy tisztes, rezsiharcban megfáradt budai polgár azt hétvégenként teszi. És akkor, elmentem pisilni. (Kaland az élet.) Egy pisilde volt, bekopogtam. Valaki hangosan kiszólt, hogy foglalt. Türelmesen álldogáltam a mosdó mellett. Bentről beszédet hallottam. Gondoltam, biztos egy gyereket pisiltet valaki, bár kicsit furcsa volt, hogy gyerekhangot nem hallottam, biztos csöndeske gyerek. Aztán kijött egy idős, eléggé kulturáltan öltözött, ámde elég kevés foggal rendelkező, csöpögő orrú néni a wc-ből. No gyerek. A néni magában beszélt. Én bementem pisilni, ő kezet mosott. Kijöttem, még mindig kezet mosott (egy pillanatra felötlött bennem, hogy a budiban bekkelem ki, amíg kimegy, de aztán eluralkodott rajtam a tisztes budai polgár és nem bekkeltem ki). Innentől a következő párbeszéd zajlott le köztünk (a néni kicsit furcsa fejhangon beszélt):

-       -  Köszönöm, hogy kopogott. Tényleg. Nagyon kevés már a normális ember. A magyar anyanyelvű kétlábon járók 95%-a már abnormális. Mert az összes kormány olyan rohadt, hogy hülyítik az embereket, hogy azok minél kevesebbet gondolkozzanak, és rájuk szavazzanak.

-          - Ühüm.

-         - Ön szerint mi lesz a közelgő választáson az eredmény? Az egyik ismerősöm – nem politikával foglalkozik, de tiszta gondolkozású – azt mondta, hogy a jelenlegi kormány fog nyerni, mert összefognak a Jobbikkal. Ön mit gondol? Ez igaz lehet?

-        -   Hát nem tudom, remélem nem.

-         -  Dum spiro spero. Ismeri a latin közmondást, nem?

-         -  Khm.

-        

  (Heves bólogatások közepette) Hát igen, amíg élünk, remélünk. Szép napot!

Hát igen, ilyen művelt nép vagyunk mi, még a hibbantak is latinul idézgetnek. Hiába, nekünk a seggünkben is fejünk van.

Hű de rég írtam már az „anyám, de hülyék ezek az amerikaiak” rovatba

Nyilván azért, mert már régesrég nem lakunk ott, másrészt azért, mert szerencsére honfitársaink is tudnak azért, ha nagyon akarnak.

De most történt egy említésre méltó. Egyik reggel látom a telefonomon, hogy írt az egyik amerikai rokonom (másod nagynéni vagy ilyesmi) egy határozottan pánik hangulatú levelet, hogy jól vagyunk-e és nem vagyunk-e veszélyben. Az történt ugyanis, hogy a lánya (aki valahol a Csendes-óceánon bálnákat ment - innen K-E-ból már önmagában elképesztő, hogy tényleg vannak ilyen emberek, nemhogy még az ember saját uncsitesója, jó, hogy mondjuk én is a szelektívbe dobom a Nemzeti Konzultációt, úgyhogy én is kiveszem a részem a Föld megmentéséből) kapott egy felhívást, amely szerint: „Magyarország elveszett.”, aztán következik egy rész, hogy: az ellenzék jogait megvonták, a szabad sajtót beszüntették, a „köztársaság” szót törölték az alkotmányból, vegzálják a melegeket, antiszemitizmus van stb. végül pedig egy felhívás, hogy egyrészt írjuk alá az EU-nak szóló petíciót, másrészt, hogy osszuk meg a cuccot fb-on, és ezzel akadályozzuk meg, hogy Magyarország a Harmadik Birodalom sorsára jusson. 

Namármost, lehet, hogy én vagyok túl cinikus, de ha itt tényleg a harmadik birodalom fenyeget, akkor valóban a fácsén terjedő petíció fog minket kihúzni a szarból? Vagy tényleg minden másként alakult volna, ha 1939-ben elegen lájkolhatták volna a „Le a Molotov-Ribbentrop paktummal” fb csoportot?

(Nyilván a válaszlevelemben nem ezt írtam. Meg hát San Franciscoból - pláne a Csendes-óceánból - nézve tényleg máshogy festenek ezek a dolgok. Néha az I. kerületből nézve is, de ezzel nem akarom idegesíteni a nagynénémet.)

Gyerekek, ezt nem fogjátok elhinni

Peti szülinapjára azt kapta tőlem, hogy elviszem egy Hosszúlépés sétára. Na de nem ám akárhogy, hanem úgy, hogy meglepiből „saját” sétát szerveztem, vagyis lepacsiztam a céggel egy privát időpontot, és odaszerveztem a rokonokat és üzletfeleket. Minden jól alakult, az idő gyönyörű volt (ez tegnap történt), a barátok és üzletfelek egyre-másra futottak be, Peti meglepődött, és örült. Aztán vártuk a sétavezetőt. Még egy kicsit vártuk. Aztán felhívtam telefonon. Nem ő vette föl, hanem egy sírós hangú hölgyemény, aki elmagyarázta nekem, hogy a sétavezetőn egy fél órával azelőtt úrrá lett a 48 órás vírus, ezért sajnos nincs módja megtartani a sétát. Nagyon sajnálják, de igazán. És hát értesíteni ugye nem tudtak, mert nem volt meg nekik a számom (télleg nem, mondjuk nem is kérték, az e-mail címem viszont megvolt nekik, de valamiért arra nem akartak hagyatkozni, biztos, hogy ne zavarjanak, vagy ilyesmi), és sajnos senki más sem tud beugrani az illető helyett. Hajajhajaj. Meg nagyon is sajnálják, de tenni azt igazán nincs mit. Esetleg két ünnep között be tudnák pótolni (nagyköszi).

Hát így esett, hogy a szép időbn felsétáltunk testületileg a Gül Baba türbéjéhez, utána meg ittunk egy forralt bort a Margit Utca Kilencben. És amúgy még jól is mulattunk.

És a faszi ma írt egy e-mailt (személyesen, legalábbis az ő aláírsa szerepelt rajta), hogy akkor ő tényleg nagyon sajnálja, és akkor esetleg két ünnep között, és ő az időpontokat tekintve (mármint a két ünnek között) „egyelőre teljesen rugalmas”, és „köszöni a megértést”. Na erre azért tényleg nem számítottam, micsoda üzleti érzék!

Ezt válaszoltam neki:

„Kedves Dávid!

Köszönöm a levelét. Remélem, már jobban van. Nem fogunk élni az ajánlatával. Legyenek szívesek visszautalni a részévteli díjat holnap, és próbáljuk meg minél hamarabb elfelejteni egymást, mindenkinek az volna a legjobb (nekem biztosan).

Nem állom meg (pedig az volna a gáláns és egyben okos megoldás), hogy szembesítsem azzal, ami történt. Önök a következő információkkal rendelkeztek:

- az e-mail címem (a telefonszámomat tényleg nem adtam meg, mert Önök nem kérték, nekem meg őszintén nem jutott eszembe, hogy egy ilyen szituáció előadódhat), az okostelefonok idejében ez majdnem ugyanolyan jó, mint a telefonszám, egy próbát mindenesetre megért volna,

- az a tény, hogy a dolog ajándék,

- az a tény, hogy mivel "privát" sétát kértem, én odaszervezek még minimum 6-8 embert (akik közül többnek, köztük nekünk is kicsi gyerekek felügyeletét kellett megoldani, megint másoknak szabadságot kivenni, hiszen tegnap munkanap volt).

Ezek után hihetetlen számomra, hogy az Önök terve abban merült ki, hogy várták a hívásomat, és egy sírós hangú hölgy a telefonban elmagyarázta, hogy Önök milyen szörnyen nehéz helyzetben vannak. Borzasztóan sajnálom. A dolog viszont úgy áll, hogy Önök a vállalkozás és vagyok a kuncsaft. Vagyis az lett volna a minimum, hogy őrült gyorsan megpróbálnak találni valaki mást, aki megtart nekünk valamilyen sétát (még ha a személyes élmény csorbát is szenvedett volna így), majd ezek után sűrű elnézések közepette visszafizetik a pénzemet.

Azt, hogy ehhez képest az bír Önökből kijönni, hogy két ünnep között bepótolják a dolgot, és az időpontokat tekintve Ön egyelőre teljesen rugalmas (ne haragudjon, de ennél a résznél hangosan felröhögtem), nem tartom elfogadhatónak.

Ne ragozzuk tovább, érti, mire gondolok.

Kellemes ünnepeket és minden jót!

Üdvözlettel,

Elek Zsuzsa”