Szilveszter

Hogyan is búcsúztatjuk mi az óévet? Praktice nem nagyon, mert a program elég hasonló mint máskor. Délelőtt egy kis gyerekkoncert, játszótér, délután itthon döglés, lego villamos, troli és busz készítése, házi zenekar alapítása: Peti gitáron, Matyi furulyán, Gabesz orrszívó csövön, Peti néha triangulumon (a kis fémpálca elvesztése okán gurulós majommal megszólaltatva), virágföld ismételt összesöprése kisebb gyermek botanikai felfedezései után stb., este vacsora, majd az egyenletes főzelék és kenyér rétegek lehántolása gyermekekről. A felnőtt program kínai kaja és dvd nézés.
Milyen év volt? Jó. Plusz egy gyerek, mínusz rengeteg óra alvás, Csopak, Longó, Budapest.
Milyen év lesz? Jó. Gyerekek száma konstans. Remélhetőleg átaludt éjszakák száma növekszik. Visszatérés a munka világába (izgi, remélem, tudok még olvasni). Egy kis Longó még, aztán Budapest, meg nyilván Csopak is majd. Úgy tűnik, hogy most kezdjük majd meg azt az időszakot, amikor úgy nagyjából egyféle menetben mennek majd a dolgok, munka, gyerekek, szolíd, igényes szórakozás, ahogyan az rendes kispolgárokhoz illik. Szóval 2012 a következő húsz év prototípusa. Határozottan érdekes érzés.
Boldog új évet!

Fellegi Ádám vs. a Nagy Pöcs

Ma délelőtt Matyival koncerten voltunk. A koncerten a Varázsfuvolát játszotta Fellegi Ádám (a „zongorpistabácsi”) a saját lakásán kicsi gyerekeknek (volt olyan résztvevő, aki magzatot hozott, amit azért kicsit túlzásnak érzek, cinikusságomban nem látom teljesen, hogy egy minusz hat hónapos gyerek mennyit fog föl a varázsfuvola sztorijából még úgy is, hogy a dolgot vetített bábelőadással illusztrálták, amit a magzat nyilván jól lát bentről, no persze én már mesét sem olvastam föl nekik, a hasra tett fülhallgatóról nem is beszélve – olyanok is lettek – úgyhogy csak a bűntudat beszél belőlem). Szerintem nagy királyság, hogy a zongorpistabácsi csinál ilyet, a krambók fölülhetnek a zongorára, szünetben kipróbálhatják, van kis süti a konyhában, lehet henteregni a szőnyegen és a kirakott játékokkal játszani, és közben hallgatni a zenét és a hozzátartozó történetet (amit mondjuk egyik jelenlévő gyerek sem értett meg, de végülis ez nem annyira baj, én már majdnem harminckétéves vagyok, és még mindig nem teljesen értem a szálakat). Szóval visszaadja az ember életkedvét , hogy vannak ilyenek. Meg egyáltalán ez a jó abban, ha az ember idevalósi (mármint nyilván más országban is vannak zongorpistabácsik, akik csinálnak ilyeneket, de helyismeret hiányában nehéz hozzájukjutni).
Aki miatt az ember életkedvét néha-néha vissza kell szerezni az a Nagy Pöcs, aki kis csapatával együtt nálam egyre gyakrabban veri ki a biztosítékot (lásd múltkori kis kifakadásomat). A tegnapi teljesítményük kapcsán arra az elhatározásra jutottam, hogy most már csinálni kell valamit. Mert az nem lehet, hogy itt ennek kelljen lennie (és ha nem ez, akkor még lehet a többi baldóver közül választani). Úgyhogy úgy határoztam, hogy új politikai elitet akarok gründolni, mert végülis fiatalok vagyunk, okosak, világlátottak, beszélünk nyelveket, és egyáltalán jófejek vagyunk na. Kibújt belőlem az elitista. A gond az, hogy halvány gőzöm sincs, hogy ezt hogy kell csinálni. Szóval, aki tudja, az légyszi mondja meg. Piaci rés az van, úgyhogy csak bele kell találni valahogy. Ha ez a tervem mégsem jönne össze, akkor is szívesen segítkeznék valakinek valami hasonló dologban, mondjuk nyalhatnék bélyeget a kampánylevelekre. Szóval kérem a jövő kompetens vezetőit, hogy jelentkezzenek, és mondják meg, hogy mi a dolgom.

De most komolyan...

Ennyire nem lehet hülye valaki. Ez lehetetlen. „Nyuszika, bazd meg a fűnyíródat! Vagy mégse?” Nyuszika, jó az nekem, ha megbaszod a fűnyíródat? Nem tudom. Meg kell kérdeznem a dilettáns, seggnyaló kollégáimtól, úgyhogy most hazamegyek, jó? De még előtte fölköpök a levegőbe és aláállok. Az lesz a legjobb. Csak a nyomaték végett.”
Elnézést a trágárságért és az aktuálpolitikáért, de ez már nekem is sok.

Gasztrobunkók

Azt már eddig is lehetett tudni, hogy egyszerű gyerek vagyok, és nem tudom megfelelően értékelni a gasztronómia magasabb régióit. Na ez tegnap megint bizonyságot nyert. Peti kollégáival vacsorázni voltunk egy elegáns portugál étteremben, és mit mondjak, kár volt belém. Ettem sütőtök levest sült mozzarellával és fehér szarvasgomba olajjal. A leves maga elég ízetlen volt, bele volt pottyintva két rántott mozzarella golyó (olyan, amit a közértben mélyhűtve lehet kapni – úgyhogy hamár, akkor lehet, hogy a halrudacska jobb lett volna) és a tetején kétség kívül úszott valamilyen olaj, aminek én nem annyira éreztem az ízét, viszont a leves jó zsíros lett tőle. Aztán ettem spenóttal és ricottával töltött tésztát, ami spenóttal és ricottával töltött tészta volt kicsit zsírosan elkészítve. Lezárásképp pedig ittam egy mentateát (bunkóságomat jól példázza az is, hogy megkérdeztem a pincért, hogy van-e, mire enyhe biggyesztéssel mondta, hogy van, és fölvette a többiek kávérendelését, majd visszafordult hozzám, és azt mondta, hogy van borsmenta ÉS frissmenta teája is, melyikkel szolgálhat, borsmentát kértem). A borsmenta tea sima filteres tea volt, az érdekesség abban állt, hogy a csésze, amit hoztak hozzá sós volt. Na most nem tudom, hogy az van, hogy elegánséknál a filteres borsmentateát sós csészében kell adni, vagy csak simán elromlott a mosogatógépük. Mivel nem mertem megreszkírozni egy újabb blamázst, inkább nem kérdeztem meg, csak simán otthagytam.

Amúgy a házaspár akikkel voltunk kínai, és sok érdekes dolgot meséltek Kínáról. Többek között azt, hogy 55 nap a szülési szabadság ideje, és hogy nincs fizetett szabadság, kivéve a nemzeti ünnepnapokat. Úgyhogy ezúton üzenem a magyar kormánynak, hogy felmerül a gyanú, hogy a kínai gazdaság nem azért dübörög annyira, mert sikerült lerázni magukról a nyugati pénzügyi világ rabigáját, hanem mert cseszett sokat dolgoznak. Úgyhogy új népszerűségszerző jelszóként ajánlanám a „Dolgozzuk szét az agyunkat, keressünk nevetségesen keveset, és töröljük el a szociális juttatásokat! Előre a kínai úton!” szlogent (az óriásplakáton a háttérben egy szénerőműben izzadó M. Gy. látszhatna – csak a jópéldávalelöljárás végett).

Gyereklegeltetés

Ugyebár főként ezzel telnek a napjaim, és szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy – legalábbis a technikai lebonyolítás tekintetében – határozott fejlődést sikerült elérni. Hol van már a két évvel ezelőtti problémám, mely szerint nem tudok egyszerre babakocsit tolni és elvivős kávét inni. Tyha. Már tudok egyszerre elvivős kávét inni, babakocsit tolni (jó, hogy ez azóta egy másik, könnyebben navigálható darab), másik gyereket kézenfogva zebrán átvezetni, és némi reggelit magamba tömni. Tudok ezenkívül két gyerekkel buszozni (metrózni nem), közértben vásárolni, játszóterezni, éneklős foglalkozásra járni. Az itthoni házimunka (inklúzíve főzés) sem okoz már akkora gondot mint régen, bár mostanság nehezítés, hogy Kisbácsi cirka egy hónap óta föl tud állni, nem tud viszont leülni (néha térdre tud ereszkedni), ezért ha az ember nem tartja állandó megfigyelés alatt, akkor könnyen megeshet, hogy dob egy hátast a kanapé/kád szélétől, jobb napjain magára rántja a konhaszéket. Mivel az állandó megfigyelés nem megoldható, ezért az ember bízik a jószerencsében, hogy nem dob annyiszor hátast, hogy az összes agysejtje rámenjen.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy néha nincsenek balul sikerült vállalkozások. Vannak. A mai bevásárló köróút („hoppingojni menni”) egyik állomásán, egy ruházati üzletben határozottan kudarcosnak ítéltem a helyzetet, amidőn elsőszülött gyermekem, amikor éppen nem a földön hempergett, akkor a polcokról szedegette le a különböző termékeket, ifjabbik fiam pedig teli torokból üvöltött a babakocsiban. Mindeközben a pénztárosnő (én voltam az egyetlen vásárló közel távol) mintegy öt percen keresztül ütötte be a vásárolt termék árát (húzta le a vonalkódot, vette ki a biztonsági kütyüt vagy mittudomén), és közben kedélyesen csevegett kolléganőjével. Így érezhette magát Alan Rickman, amikor Mr. Bean csomagolta be neki a nyakláncot a Love Actually-ben. A délutáni élményt különösen megalázóvá tette, hogy utunk során kétszer is láttuk azt a nőt, aki hasonló kaliberű shopping körútjára két megtermett kutyát vitt magával, akik mindannyiszor, amíg ő az üzletben vásárolt türelmesen bámészkodtak a bolt előtt (póráz nélkül).

Pőhe

Matyi megtanulta az autómárkákat. Már oldalról és hátulról (vagyis nem a jelről) is felismer egy csomót. Így szoktunk beszélgetni:
-Ez milyen autó Matyi?
-Pőhe. Heintem pőhe. (A gyengébbek kedvéért: "Porsche. Szerintem Porsche."

Megajógaguru

Ez volnék én. Kicsit részletesebben kifejtve, hat év (ezzel-azzal itt-ott megszakított) jógázás után Simon a jógaoktató, akivel London lakói Laci hiányában kénytelenek beérni, azt találta mondani, hogy szívesen lát az eggyel haladóbb (mármint az 1-2-esnél, amire járok) szintű óráján is. Úgyhogy most már tényleg nincs más hátra mint hogy megtanuljak levitálni, és akkor készen is volnánk.