Francia vakáció

A gimnazista korom óta tartó franciabuziságom alapján nem meglepő, hogy az idei nyaralásunk helyszíne Franciaország volt. Választásunk a méltán világhíres Chambost-Longessaigne-re esett, ahol a következő kultúrprogramok várnak a látogatókra: reggeli a nagy hársfa tövében, pingpong, ebéd a nagy hársfa tövében, olvasgatás, körséta a nevezetességek megtekintésével, úgy mint csacsik, lovak, tehenek, lámák, traktorok, vacsora a nagy hársfa tövében (hidegebb idő esetén a tehenekre néző ebédlőben), a társaság férfi tagjai részére denevérüldözés. E mellé a sűrű program mellé azért még befért egy kis városnézés (Annecey-ban), biciklizés (az Annecy tó mellett), strandolás a Lac du Bourget-ban, kávézás a Rhone völgyében, piknikezés a Loire völgyében stb. Mondanom sem kell, hogy nem volt rossz dolgunk, és ugyan sok volt a francia, de azért szerencsére a villerest-i tó mellett volt szerencsénk egy három darab nagymagyarországos matricával ellátott (francia rendszámú)lakókocsi mellé parkolnunk, úgyhogy ettől rögtön otthon éreztük magunkat. Hazafelé még beugrottunk Genfbe egy kis sétafikázásra és tó mellett falafelezésre. Most pedig már Csopakon lógatjuk a lábunkat, ahol szintén minden nagyon klassz, de azért egy-egy reggelire/ebédre/vacsorára szívesen visszalátogatnánk a nagy hársfa alá.

Társadalomelmélet

Péntek este fél 10 ultraliberáliséknál. A férfi konferencián Bostonban hatodik napja, gyerekek megetetve, megfürdetve, lefektetve, tisztaruha kiteregetve, virágok meglocsolva, lecsós csirke a sütőben. Az asszony a konyhaasztalnál üldögél és pucolja a zöldbabot a másnapi ebédhez. Nem emlékszem pontosan, hogy is volt ez a dolog az emancipációval?

A bosszu

Neha magam is meglepodom azon a mely megvetessel vegyes gyuloleten, amit ismeretlen, es viszonylag artatlan embertarsaim irant tudok erezni. Mint peldaul ma, amikor a repulo felszallasakor a mellettem ulo osztrak fiatalasszony megfenyegettet, hogy felnyom a sztyuardeszeknek, ha azonnal nem kapcsolom ki a sutyiba visszakapcsolt laptopomat. Es hiaba magyaraztan neki, hogy az csak porhintes, hogy ez veszelyes volna, hiszen akkor mar tele lennenek a lapok a "Iszlam szelsosegesek boinget robbantottak a rettegett bekapcsolva-hagyott-Ipad-modszerrel", nem tagitott, es vegul is en futamodtam meg, ami persze jol jelzi a lazadasra valo alkamassagom fokat. Na, szoval utana, amig a pilota ki nem kapcsolta az az ovek becsattolasat jelzo lampat, elegge utaltam ot. Ezek utan nem hiszem, hogy bevette volna, hogy amikor egy oraval kesobb sikerult a szokasosnal is gyengebb mozgaskoordinaciommal kiloknom a kezebol a teli pohar kolajat, az nem egy altalam vegtelenul frappansnak gondolt bosszuhadjarat resze, csak egyszeru benasag.

Felnőttkor 2.0

Nemtom, hogy ez mindenkivel így van-e, de nekem az önképem valamikor gimnázium táján megrekedt a fejlődésben. Valahol ott, ahol már biológiailag képes vagyok az önálló életre, de azért funkcionálisnak még nem vagyok nevezhető. Ezért van egy csomó dolog, amit igen-igen furcsállok, hogy velem esik meg, mert azok inkább mégis egy többé-kevésbé funkcionális felnőtthöz tartoznak. Az például, hogy meg tudok főzni egy ebédet (a céklapüré nem tartozik ebbe a kategóriába, mert az így két és fél év gyakorlás után már átment a motoros működés katergóriába). Meg az, hogy emberek hajlandóak pénzt fizetni azért, hogy leírjam, hogy mit gondolok erről vagy arról a kérdésről, hovatovább egyesek odáig mennek, hogy „ügyvédnő”-ként hivatkoznak rám. Meg az, hogy két kiskorút furikázgatok keresztbe-kasul a városban (kocsiban, gyalog, villamossal stb.). Ha ez így megy tovább még az is előfordulhat, hogy magam töltök benzint a kocsiba (ez ugyanis még soha nem fordult velem elő). És mindennek a tetejébe a kis unokaöcsém bankár lesz Svájcban és ősz hajszálai vannak. Mi jöhet még? Szemüveg? Szülői értekezlet? Tartós hullám?

Matrica

Megint bebizonyosodott, hogy nem lennék jó üzletember. Egy újabb ordító piaci rést – ha szabad ezzel a szép képzavarral élni – egészen addig nem ismertem föl, amíg azt valaki be nem tömte. A múltkor ugyanis megláttam a „Baby on board” matrica nemzeti verzióját: „Magyar baba az autóban” szöveggel és egy (hinta)lovon lovagoló, karddal felszerelt kisgyerek stilizált rajzával (természetesen az autón ott volt az obligát nagymagyarországos H betű is). Hát persze, mert nehogymá az legyen, hogy a tahó autósok azt hiszik, hogy az én autómban mondjuk egy román/ukrán/labanc/zsidó stb. gyerek ül, mert igazi hazafiak lévén, még belém találnak jönni. Így viszont tudják, hogy nemzeti babáról van szó, és akkor majd jobban vigyáznak. Remélem, csak olyanok vehetnek ilyen matricát, akik érvényes magyar útlevéllel rendelkeznek, fejből el tudják mondani a nemzeti együttműködés nyilatkozatát, és tudnak hátrafelé nyilazni.

Szerepjáték

Azt tudtam, hogy ha majd lesz gyerekem, akkor elér majd abba az életkorba, amikor szerepjátékokat kell majd vele játszani (na nem a varázslós-kardozós fajtára gondolok, hanem hogy boltosat meg doktorosat meg ilyesmit). Nem éreztem magamban kitörő kedvet ehhez. Ma megvolt az első, és meg kell, hogy mondjam, a félelmem eddig alaptalannak bizonyult. A dolog meglepően szórakoztató volt (amihez talán az is hozzájárult, hogy kb. 30 másodpercig tartott). Az volt, hogy egy gurulós majom elment a boltba, ott kért szúnyogot. De nem volt szúnyog, ezért elküldték egy másik boltba. Eddig a pontig minden szerepet Matyi játsztott, itt léptem be én, mint a második boltban az eladó. Megint kért szúnyogot a gurulós majom. Nem volt. A boltos viszont – jó kereskedőhöz híven – ajánlott helyette a majomnak sonkát. A majom vett sonkát, és helyben el is fogyasztotta. Ezzel véget is ért a játék, és ki-ki visszatért korábbi foglalatosságához.

Csak a szél

Vannak emberek, akik csininálnak dolgokat, pl. önkéntesek az állatkertben vagy három saját gyerek után örökbefogadnak egy down kóros babát negyediknek, megint mások ruhagyűjtést szerveznek az iszapkárosultaknak. Én nem csinálok semmit. Na jó, nem szemetelek az utcán, és mindennap az első kéregetőnek adok száz vagy kétszáz forintot (ha épp van nálam apró). Ettől persze még szociálisan nagyon érzékeny vagyok, fontosnak tartom a társadalmi kohézió erősítését, a kisebbségek helyzetének javítását stb. És hogy mindezt tevőlegesen is demonstráljam, vettem egy nagy levegőt és megnéztem a Csak a szél című filmet. Általában amúgy a társadalmi felelősségvállalásom addig terjed, hogy meg akarom nézni ezeket a filmeket, de aztán végül mégis inkább valami romantikus vígjátékot nézek meg, de most megembereltem magam, és megnéztem. Nesze nekem. Mert most itt állok, és nem tudom, hogy akkor most hogyan tovább. (Vö. "Bűntudatot ébresztett bennem ez a film. Azon gondolkoztam, hogyan reagáltam volna a kínzásokra." "Te? Elég lett volna, ha egy gestapos elveszi a csekkfüzetedet, és rögtön mindent bevallasz.") Mert vagy az van, hogy szerzek valahonnan egy bazi varázspálcát, és elintézem, hogy ilyen ne lehessen, hogy emberek ne élhessenek ilyen körülmények között, hogy ne lehessenek ennyire kiszolgáltatottak, és nagyon-nagyon ne lehessen őket sörétes puskával a saját házuk előtt lelövöldözni. Vagy pedig az, hogy igyekszem minél hamarabb és minél teljesebb mértékben elfelejteni ezt a filmet, és azt az érzést, ami utána maradt, hogy lehessen megint azon aggódni, hogy szépen hajt-e a lonc, és a munkahelyemen sikerül-e úgy csinálni, mintha az agyam helyén nem egy adag céklafőzelék lenne. Valószínűleg az lesz a legjobb, ha ezentúl körültekintőbben válogatom meg a filmeket, amiket megnézek, és szociális kérdésekben a Gossip Girl megtekintésére szorítkozom.