Halmánia

Arról már itt a blogon is volt szó, hogy Matyi eléggé konzervatívnak mondható az étkezés terén, ennek alátámasztására legyen elég annyi, hogy immáron több mint három és fél éve rendületlenül főzöm neki a csecsemőknek való „főzeléket”, azaz vízben főtt zöldséget turmixolva, és ő több mint három és fél éve minden áldott nap jóízűen elfogyasztja azt. Az egyetlen ételfajta, amiben kifejezetten kísérletező kedvű (és még sosem érte csalódás), az a hal. Lapos hal, kerek hal, lyukas hal, csomagolt hal, idei hal, tavalyi hal stb. minden jöhet, mindegyiket szereti.

„A pisztjáng a kedvencem. A bajjamundi is finom, de abban van szálka. Az ojátát és a bjanzínót egészben adják, otthon kell kikapajni a belsejét.” – értekezik Kondor Mátyás, 4 éves budapesti lakos.

Az érdeklődés tisztán gasztronómiai és nem biológiai. Ezt onnan tudjuk, hogy amikor a halas búvár zsebkönyvet olvasgatjuk, akkor mindegyik halnál azt kérdezi, hogy „ezt meg lehet enni?”. Sajnos a búvár zsebkönyv ebből a szempontból teljese használhatatlan, mert az ívás ideje ugyan oda van írva, de semmit nem mondanak arról, hogy az adott halat meg lehet-e enni, és ha igen, akkor milyen módon kell elkészíteni.

Mindenesetre, amikor kiderült, hogy Gabesz jele a bölcsiben az eper lesz (ebből a szemfülesek már kitalálhatták, hogy a szülői értekezlet kanyart is sikerrel vettük, és még mindig nem vagyunk kipenderítve a gyermek népjóléti intézményekből), akkor közölte, hogy az ő jele főzelék vagy hal legyen. Rajta leszek. Mondjuk nem tudom, hogy elég elszánt anya vagyok-e ahhoz, hogy kiharcoljam, hogy a gyerek jele a barramundi lehessen. 

Porszem a vajban, a kés kiköszörülése vagy óvodai/bölcsődei felvételi második rész

Matyit felvették az óvodába, ugyan nem a Lovas útra, hanem a Mészáros utcába, de ezt ugye lehetett sejteni, és nekünk nem is baj, közlekedés szempontból még jobb is. Az egyetlen dolog ugye, amit szerettünk volna, az az volt, hogy a két gyereket ne két külön helyre kelljen vinni. Ez komoly logisztikai feladat, mert az óvodai és bölcsődei ügyintézés két tök külön rendszer, máshogy megy a felvételi, más ember intézi stb. Ezért az elmúlt néhány hónapban kb. ezerötszázszor mondtam el különböző helyeken és írtam le különböző jelentkezési lapokra, hogy azt szeretném, ha a két gyerek egy helyre stb.

Nem is volt ezzel semmi gond. Amikor telefonált az óvodás nő, hogy akkor nem Lovas út, hanem Mészáros utca, akkor mondtam, hogy kiváló, én csak annyit szeretnék kérni, hogy a két gyerek akkor egy helyre, ami csak azért gond, mert a korábban kitöltött bölcsődei lapra még a Lovas utat írtam be stb. stb. stb. Az óvodai nő nagyon készséges volt, mondta, hogy akkor ő most majd felhívja a népjóléti irodát (bölcsődei bürokrácia hivatalos elnevezése), és szól, hogy akkor Gabesz jelentkezését irányítsák át a Mészáros utcába, de legjobb lesz, ha biztos, ami biztos én is telefonálok. Biztos, ami biztos én is telefonáltam, igen, persze, tudják, most telefonált az óvodás nő, igen rendben, átírják nem gond. Príma, gondoltam én magamban. De nem volt príma, mert mint utóbb kiderült, a mancika, aki a vonal végén volt, ahelyett, hogy valóban átírta volna, inkább ivott egy kávét/megnézte a horoszkópját/kifestette a körmét.

Ez onnan derült ki, hogy amikor eljött a NAGY TÁJÉKOZÓDÁSI NAP (vagyis amikortól a népjóléti irodán meg lehetett kérdezni, hogy akkor felvették-e vagy nem-e vették-e fel), akkor egy nagyon készséges és kedves hölgy tájékoztatott, hogy felvették. A Lovas útra. Merthát oda jelentkeztünk, háthiszen az van a lapon. Igen-igen valóban az van a lapon, de a nagyot végül nem oda óvodába, és akkor az óvodavezetőasszony telefonált, és akkor én is telefonáltam, és akkor a kolléganője azt mondta, és hát ugye nekünk fontos lenne, hogy a két gyerek egy helyre stb. stb. stb. A kedves hölgy megszeppenve mondta, hogy akkor ő most beszél az irodavezetővel, hogy mit lehet csinálni, és visszahív. Nekem mondjuk lett volna pár ötletem, hogy kivel mit lehet csinálni, de ezeket nem osztottam meg a kedves hölggyel, hanem megköszöntem szépen és letettem.

És most figyeljetek: visszahívott kb. fél óra múlva, hogy akkor ő most ezt elintézte. Mehet a Gabesz is a Mészáros utcába. Hirtelenjében nehéz volt visszanyelnem az alkalomra igényesen kimunkált decens ámde egyértelmű megjegyzéseimet a kollégák szakértelmével kapcsolatban, de végül sikerült kiböknöm egy kedves hangú köszönöm szépent. Ki gondolná, hogy ez így meg. Hogy csak úgy visszahívnak, ha azt mondják, hogy vissza fognak hívni, és nem csak hogy visszahívnak, de még el is intézik (az más kérdés, hogy nem kellett volna intézni, ha a másik mancika ugye elvégzi a rábízott rendkívül bonyolult feladatot, de akkor is), sőt még kedvesek is. Valószínűleg mindennek a hátterében a rejtett kamera áll, amivel egy propagandafilm készítésén dolgoznak, és holnap amikor elmegyek a bölcsődei szülőire (teatyaég!), akkor démonian az arcomba nevetnek, és azt mondják, hogy „Csak nem gondolta, hogy tényleg felvettük, és tényleg idejárhat! Hol él maga! Különben is a múltkor pöttyös sálat viselt, azt hitte nem lesznek meg a következmények?” vagy valami ilyesmi, én pedig lehorgasztott fejjel eloldalgok, és a következő hetekben magánbölcsit kutatva rovom az utcákat bűnbánóan. Így vagy úgy de folyt köv. 

Az élet apró örömei sorozatból

A törzsvevő: általában a Nagycsarnokban szoktam vásárolni, nincs egy fix helyem, de azért van egy pár, ahová rendszeresen járok. Nemrég az egyik árusnál nagyon finom epret vettem, úgyhogy többször is visszamentem eperért. Az eladó egy nagydarab, kopasz, vastag ezüstláncos mogorva fószer, aki nagyjából rá se néz az emberre, és a szája sarkából elhadarja, hogy mennyit kell fizetni. Valamelyik nap, amikor már többedszer vettem ott az epret, egyszer csak felnézett, és azt mondta: „Te már a törzsvevőm vagy.”, és ennek láthatólag nagyon örült. Azóta már messziről észrevesz, felderül az arca, viccelget, és egyáltalán kenyérre lehet kenni. Mert hát törzsvevő volnék. Tegnap viszont nagyon aggodalmasan megjegyezte, hogy vége lesz az epernek, de megnyugtattam, hogy majd megyek málnáért. Ennek is örült.

A kávé: Felfedeztem a város legjobb kávéját. De nem csak úgy jó meg minden, hanem messze jobb, mint bármelyik kávé, amit eddig ittam. Itt lehet kapni.

A medence: A piacgazdaság csodás dolog, és még a vízszínező tablettákon túl is tartogat örömöket. Az ember ugyanis konstatálja, hogy a napokban 35 fok meleg lesz, konstatálja azt is, hogy a kiskád, amiben eleddig a gyerekek nyaranta a teraszon pancsoltak (és baromira nem volt praktikus, mert ketten nem fértek jól bele) kölcsönadódott. Erre beül az autóba, elhajtat a legközelebbi játékboltba, és – kb. 40 típusból választva – megvásárol egy kiváló kínai felfújhatós medencét 1300 forintért. Gyerekek boldogan pancsolnak, anyuka elégedetten üldögél mellettük a teraszon. Annak ellenére, hogy életem nagyobb részét kapitalista rendszerben éltem le, sőt viszonylag huzamosabb időt töltöttem nálunknál sokkal kapitalistább országokban, még mindig nem tartom evidens dolognak, hogy 35 fokban árusítanak felfújhatós medencét, úgyhogy még mindig tudok örülni, ha valami ilyen flottul elintéződik. 

Rétegposzt nyelvi érdekességekről

Tudom, hogy némileg elégedetlenkedő kisnyugdíjas vagyok, de ez van öregszem, nekem is lehetnek rigolyáim. Például az, hogy ha egy boltban, ahol hangos jónapotkívánokkal köszönök (és mellesleg az eladók uniformisba öltözve drága órákat adnak el, amiket számos garancialevél, brosúra és egyéb cucc társaságában bőrönd méretű dobozokba csomagolnak), akkor utána a faszi ne tegezzen le. De pedig letegez, nem mintha megsértődnék, de azért béna (mondjuk legalább nem szólított mucinak vagy csillagomnak, mint Bandikát a különböző kereskedelmi egységekben). Ez amúgy már régebben történt, de most megint eszembe jutott, amikor valamelyik nap az aluljáróban a hajléktalan bácsi, akinek adtam pénzt azt mondta, hogy „Köszönöm asszonyom!”.

Hasonlóan nagy jelentőségű problémám, hogy olvasok most egy könyvet, amit egy brazil pacák írt, Budapest a címe, és részben arról szól, hogy a főhős meg szeretne tanulni magyarul, és hosszabb időt Budapesten tölt. A lányt, aki tanítja, úgy hívják, hogy Kriska és csak kb. a könyv egyharmadánál derül ki, hogy rendes nevén Krisztina, de csak Kriskának hívatja magát, mint minden Krisztina Magyarországon. Na most kérdem én, ha már ír valaki egy egész könyvet arról, hogy milyen romantikus kalandokba keveredhet az ember, ha magyarul akar tanulni, akkor miből állna Krisztának hívni azt a szerencsétlent nőt, vagy ha azt túl nehéz kiolvasni, akkor mondjuk Jucinak vagy Panninak vagy mittudomén. Plusz mi vihette rá az írót arra, hogy az egész világon elhintse, hogy a magyarok úgy kérnek bocsánatot, hogy „végtelenül büntess meg”? Valszeg azért játszódik a könyv Magyarországon mert így minimalizálható a hőbörgő olvasók száma. A folytatás játszódhatna mondjuk Nauruban (vagy Naurun vagy Naurott vagy valami hasonló).

És végezetül egy jó hír: a Weöres Sándor centenárium apropóján a fb-on van egy oldal, amit ha lájkol az ember, akkor minden nap feldob egy-két W.S. verset. Ez egy nagyon komoly jóléti szolgáltatás. 

15.

Érettségi találkozónk volt. Jó volt. Már szervezni is jó volt. Az is jó, hogy közben felnőttek lettünk. Van abban valami megható, hogy valaki, akihez az akg-ban hozzászólni sem mertem (klasszik lázadó, vagány csávó, stréber jókislány felállás), most több levélváltáson keresztül győzköd, hogy ő ugyan sajnos nem tud eljönni, de akkor is ki szeretné fizetni a vacsora árát.

Időapó ugyan extraszemét volt, mert a gyereklegeltetős résznél végig esett az eső, pedig odafelé menet még szuper napsütés volt, aztán amikor hazafelé autóztunk megint kisütött a nap, de a gyerekek tulajdonképpen nem bánták. A szülők kicsit azért feszültek voltak, és így azért annyira nem volt meg „jaj de régen találkoztunk, de jó, hogy látlak” fíling, hanem inkább „jaj de régen találkoztunk, húbakker szétázik a gyerekem” hangulat volt, de hát nem lehet mindent.

Az este viszont tényleg jó volt, a saláta hiányán kívül (ami az én hülyeségem, mert nem figyeltem, hogy az ajánlott menüben csak húskrumplival van, mivel én úgysem azt ettem) a hely is jól szuperált, és tényleg úgy tűnt, hogy mindenki örül, hogy látjuk egymást. A 10 éveshez képest se kevesebb haj, se több kiló, mennyiségileg csak gyerekből van szignifikánsan több. Minőségileg meg ugyanaz vagy megkockáztatom jobb. Ugyanaz, mert egyáltalán nem kínos, tudunk miről beszélgetni (és nem csak az „ühüm, és te hol dolgozol/járnak-e már oviba a gyerekek” vonalon, bár persze ez is volt értelemszerűen), akarunk egymással beszélgetni és nem csak udvariasságból, sőt nem is csak nosztalgiából, hanem mert jófejek vagyunk na, ne szerénykedjünk. És jobb, mert még csak nem is kell nagyon nagy levegőt vennem (na jó egy kicsit mégis), hogy leüljek egy asztalhoz ahol csupa olyanok ülnek, akik mind a vagánycsávó kategóriába tartoztak stb. stb. lásd fönt. És még csak meg sem fagy a levegő, amikor leülök.

És aztán éjjel kettő lett, és már fájt a fejem, és fáradt voltam, de nem akartam hazamenni, mert akkor vége van, és várhatunk megint öt évet (és akkor is csak este nyolctól éjjel kettőig, de hát ez már csak egy ilyen műfaj). És úgy tűnt, hogy nem csak én vagyok ilyen szentimentális vén szatyor, hanem van még egy pár szatyor és szivar, akik ugyanígy vannak vele. Fel kéne vetni, hogy nyisson az akg egy öregek otthonát is, és akkor legalább lenne valami perspektíva. 

Röpirat

A röpirat szó mindeddig csak a passzív szókincsem része volt, úgy valahogy mint a cvikker vagy a stelázsi. De ez már a múlt. Vasárnap délután tüntetni voltam (mi mást csinál az ember vasárnap 3-kor, amikor végre az összes gyereke alszik, mint tüntet egy jót), és a tüntetésen egy nő folyamatosan járkált körbe és különböző röpiratokat osztogatott. Nemám csak egyet, többet, a mondanivaló persze mindegyiken ugyanaz volt, de volt rövid szlogenes és kifejtős változat. Gondolom az volt az ötlet, hogy az ember először elolvassa a kifejtőset, megérti, hogy „A Magyarország nevű fantom-állam Alkotmány ellenes puccs által született és benne kizárólagos hatalmat bitorolnak és gyakorolnak. A Valódi Rendszerváltás nem halogatható tovább. Az ellenzéki pártok nem az alkotmányellenes helyzet megszüntetésére éptik a stratégiájukat, nem erre készülnek a választással se. Gy a nép elveszti annak lehetőségét, hogy demokratikusan szüntesse meg a Fidesz Alaptörvényével létrehozott diktatúrát. A diktatúra többé nem Fidesz diktatúra, amit a nép az ellezéket támogatva demokratikusan meg tud szüntetni, hanem a politikai elit nép feletti diktatúrája, amit a nép csak forradalommal tud megszüntetni. Ez volt a felelőssége az ellenzéknek, és ez a következménye az árulásuknak. Azzal, hogy nem mondták ki az Alaptörvény alkotmány ellenességét, és nem az alkotmányos rendet akarják helyreálltani, a Fidesz diktatúrájából a politikai elit diktatúráját hozták létre.” (és így tovább és így tovább és így tovább), utána pedig már csak az imprinting kedvéért olvasgatja a zanzát: „Képviselő nem alkotmányozhat! Nem alkothat alaptörvényt, csak módosíthatja az alkotmányt!”.  Miután az ember így kiművelte magát ebből az alkotmányjogi-népszuverenitási-forradalmi elméletből , és belátta, hogy „MINDEN HATALOM A NÉPÉ! AZ ALKOTMÁNYOZÓ HATALOM IS!” (mondjuk vicces is lett volna, ha pont az alkotmányozó hatalom nem, ha már minden más hatalom igen), akkor ellátogathat az Egységfront fácse oldalára, mivel bizonyára „a teljes helyzetet ismerni, és a bizonyítékokat látni kívánja”. 

Hallatlan meggyőzőerő, parádés stílus, a Nemzeti dal ehhez képest operettsláger.

Van még hova

A múlt hétvégén ismét szembesülhettem, hogy van még hová emelni a gyereknevelési standardokat. Három kis szemelvény más szülők gyakorlatából:

„Tele szájjal nem beszélünk.” (Mondja anyuka a kb. három éves Zéténykének aki a mászókán némi kalácsot majszol, és akinek retorikai képességei nem teleszájjal sem mondhatóak ciceróinak, de biztos vagyok benne, hogy ez a jótanács hozzájárul majd ahhoz, hogy a társadalomnak összehasonlíthatatlanul hasznosabb tagja legyen, mint azok a haszontalan rendbontók, akik kaláccsal a szájukban is dumálnak.)

(Sírós hangon a nyilvános vécében. Én éppen az egyik fülkében voltam, úgyhogy csak hallottam, de nem láttam a történéseket.) „Nagyon kértelek, hogy ne nyúlj semmihez.” (Kárörvendő módon már magam előtt láttam a vécében könyékig nyúlkáló gyereket, de akkor…) „Itt minden nagyon de nagyon koszos. Majd anya kinyitja az ajtót.” (Ekkor igyekeztem nem gondolni azokra a jelenetekre, amikor az én gyerekeim a mellúszást gyakorolják a homokozóban vagy húzzák végig az utcán minden egyes parkoló autó kerekeit és lökhárítóját a kezükkel.)

„Azon mások ülni szoktak. Szállj je.” (Nem, nem színházi székről, netán busz ülésről volt szó lucskos időben, hanem a Kopaszi gáton azokról a hosszú, félkör alakú – valóban fa lécekkel borított – nézőtér szerű izéről, száraz időben – gyermek lábán szandál – amin magam is sokszor végigsétálok, mert ki tudja, mikor akarok pályát módosítani, és mégis belevágni a kötéltáncosi karrierbe.)

Magam egy ilyen háromnapos hétvége után mindig érzek némi büszkeséget, hogy a gyerekek még mindig életben vannak, a három nap alatt egyszer sem kellett őket kórházba vinni, és az anyagi kár is szinte elhanyagolható. De úgy látszik vannak, akik nem érik be ennyivel.