A rendőr és a diszpécser

Elég kalandos hétvégénk volt (ezúttal a kalandoknak nem csak a legjobbik fajtájával). Az egyik ilyen kaland az volt, hogy péntek este elindultunk Mátraszentistvánra, hogy részt vegyünk egy ceu-s-mnb-s vállalati kiránduláson. A google térkép szerint az út 1 óra 39 percet vesz igénybe. Nekünk 4 óra alatt sikerült abszolválnunk a távot, mert baleset miatt lezárás és megadugó volt az M3-son, aztán pedig akkora köd, hogy az utolsó 10km-es szakaszt egy óra alatt tettük meg. Viszont valószínűleg a célállomástól 3km-re éjszakáztunk volna, ha nem jön a rendőrbácsi. Az ember úgy képzeli, hogy két esetben érkeznek emberek meg valahova rendőri kísérettel, ha valami rossz fát tesznek a tűzre, vagy ha ők az államfő. Hát mi most felfedeztük a harmadik módszert, Mátraszentlászlón (szentimrén? mittomén) kell sokat szerencsétlenkedni a ködben, meg, megpróbálni – sikertelenül – megtalálni az utat a szomszéd faluba, mert akkor egyszeriben ott terem egy rendőr, megkérdezi, hogy mi a gondunk, majd kedvesen felajánlja, hogy odavezet minket az adott helyre. Úgyhogy végül igazi rendőri felvezetéssel futottunk be a mátraszentlászlói Jäger turistaszállóhoz, bár amikor megérkeztünk nem volt se vörös szőnyeg, se tűzoltózenekar, ami azért kicsit rosszul esett.

A Mátrából hazatérvén láttuk, hogy a frissen beüzemelt riasztó beriasztott az egy nap alatt, amíg nem voltunk otthon. A készülék azt jelezte, hogy a kültéri (vagyis a teraszon lévő) egység riasztott, és mivel elég valószínűtlennek látszott, hogy a betörő épp a riasztó első bekapcsolásának napján mászott fel a hatodik emeletre kötélhágcsón, majd maga után semmilyen nyomot nem hagyva ereszkedett le újra, éppen csak hogy a riasztót bekapcsolja, arra tippeltünk, hogy mondjuk valami rosszul van beállítva, és a riasztó a madarakra (szélre tudomisén) is beriaszt. De azért utána akartunk járni a dolognak, úgyhogy Peti azon nyomban fel is hívta a riasztós vállalatot, ahol a vonal végén egy kevéssé kompetens diszpécser a következőkről tájékoztatta: 1. az a kódszám, amit bediktáltunk egy már leszerelt Törökvészi úti riasztóhoz tartozik; 2. erről a leszerelt riasztóról aznap reggel nyolckor riasztás érkezett; 3. Attila úti riasztóról nem tud semmit. Amikor Peti szembesítette azzal a ténnyel, hogy a riasztásnak elvileg egy felszerelt Attila úti riasztóról este 10-kor kellett volna érkezni, akkor végső érvként azzal vágott vissza, hogy ő különben is jogász, és nem ért hozzá. Ezzel a felvilágosítást lezártnak tekintette (végülis érthető módon, mer mégis mit nem értünk azon, hogy a mi riasztónk valójában a Törökvészi úton van, pontosabban nincs, és ott riaszt, pontosabban nem riaszt). De mondjuk ő jogász, úgyhogy nyilván ő tudja jobban.

Egészségügy

Rájöttem, hogy a kormány igen körmönfont kedélyjavító kampányt folytat. A módszer a következő. A társadalomba szinte észrevétlenül beleolvadó beépített emberek rémhíreket terjesztenek, arról például, hogy a terheléses vércukor vizsgálat olyan, hogy az ember megérkezik a kórházba éhgyomorra az általa előre megvásárolt 10dkg mennyiségű cukorral, aztán vért vesznek tőle, aztán meg kell inni a vízben feloldott 10dkg cukrot (és nagyon igyekezni, hogy ne hányja ki, mert akkor kezdheti elölről az egészet), aztán várni kell két órát (és közben nem szabad elmozdulni sehová, mert a mozgás befolyásolja a cukor lebontásának folyamatát, és ezért, ha az ember nem ül egyhelyben két órát, akkor megint csak kezdheti elölről az egészet), aztán még egy vérvétel. Az ember ezeket a híreket hallva (és annyira fifikásak ám, hogy félhivatalos - védőnő - és teljesen civil - pl. kollégák - beépített emberek is vannak, így a gyanútlan állampolgár nem is sejti, hogy valójában a propagandagépezet áldozatává vált) már jóelőre parázik a terheléses vércukor vizsgálattól, hogy aztán igen rózsás kedve kerekedjen, amikor a valóság az ügynökök által elhintett történeteknél sokkal barátságosabban fest. Így el tudják érni, hogy az ember egyenesen hálás legyen azért, hogy terheléses vércukor vizsgálatra mehetett, ahol nem történt vele más, mint vért vettek (és persze terhes nőknek soron kívül, ami végképp több a soknál, gondolom, abban reménykednek, hogy a jövendő szavazógenerációt is sikerül így megnyerni maguknak), utána kellett enni egy darab zsömlét és két deci tejet (bár ezt saját zsebből kellett finanszírozni a kórház büféjében, illetve a dörzsöltebbek hoztak otthonról), várni egy órát (nix egyhelyben ülés, lehet csinálni bármit), utána még egy vérvétel (persze megint soron kívül), és kész is. És mindemellé még kedvesek is, ami minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy legalábbis országos, ha nem egyenesen világméretű összeesküvésről van szó.

Nyaralás 2

4. nap London
A smúzolós nap. Peti még nem volt Londonban, Szilvi dolgozott, úgyhogy más társaság után kellett néznem. Teáztam a volt főnökömmel (akit anno örök hálára köteleztem azzal, hogy – egyéb dolgom nem lévén – megcsináltam helyette egy csomó piszlicsáré pepecs munkát, és ezért még most is jó voltam nála egy mentateára), ebédeltem Peti egyik párizsi egyetemi pajtijával (a Peti összeszedi a haverokat, én fenntartom a kapcsolatot mozgalom jegyében), aztán délután tévénézéssel pihentem ki a nagy szocializálás fáradalmait (remek kis divattervezős reality showt sikerült kifognom, ami az angol ikertestvére annak a műsornak, amit Amcsiban is néztem, csak ott Heidi Klum vezeti, aki mint tudjuk két hónappal a szülés után már fürdőruha bemutatón vett részt, mint modell, Angliában pedig egy kis kövérkés, csúnyácska csajszi, ami még az ember önbizalmának is jót tesz). Este pedig egy chicágói évfolyamtársammal találkoztam, aki elvitt a szülei tapas éttermében (ami csak a családi biznis egy mellékhajtása, amúgy nagybani ingatlanfejlesztők a szülők). Ott már Peti is csatlakozott hozzánk, és öt perc alatt lenyomott annyi tapast, amennyit mi korábban másfél óra alatt fogyasztottunk.

5. nap London
A kulturális nap. Petivel már hónapok óta azt tervezgettük, hogy ha majd Londonban leszünk, akkor elmegyünk arra helyre reggelizni, ahova szoktunk volt járni, amikor Hammersmithben laktam. Úgyhogy neki is indultunk, kimetróztunk Hammersmithbe, kisétáltunk a folyópartra, lesétáltunk az étteremig…. és…. be volt zárva felújítás miatt. Úgyhogy hoppon maradtunk. Viszont jót sétáltunk a folyónál, és ettünk egy másik pubban elég finomat, de persze azért az nem ugyanaz volt. Délután meg voltunk a Tate múzeumban, hogy kicsit művelődjünk, és kicsit művelődtünk. De aztán gyorsan leöblítettük egy kis shoppingolással, hogy meg ne ártson. De nagyon mértékletesek vagyunk, ezért csak két príma lenyomós teafőzőt kaptunk magunktól ajándékba. Este pedig színházban voltunk Szilvivel. Színház előtt vacsoráztunk is, de mivel azon a helyen, ahova menni akartunk másfél órát kellett volna várni, véletlenül elvetődtünk egy olyan étterembe, amelyik azt találta ki, hogy hagyományos angol kaját fog felszolgálni nagyon trendi környezetben. Ez csak mérsékelten jó ötlet, mert a hagyományos angol kaja nem annyira finom, és ezen nem sokat segít, ha dizájnos a berendezés. Úgyhogy sikerült egy kisebb fajta vagyonért fish&chipset (Peti valami pie-t, Szilvi csirkét nagyon ízetlen krumplival) enni. A színház nem volt rossz, sőt Peti kifejezetten élvezte, mert úgy készült, hogy baromi szar lesz, és nem volt baromi szar. Csak annyi volt a hiba, hogy darab alig-alig volt (olvasva kb. 15 percig tartott volna), úgyhogy még egy egész szimfonikus zenekar színpadra parancsolásával sem lehetett egy óránál többet kihozni a dologból, és még így is voltak unalmas részek.

6. nap London
Vegyes nap. Ezen a napon kevertük az összes korábbi elemet. Voltunk múzeumban. V&A, ahova már régen is mindig jártunk ilyen egyórás bemutató vezetésekre, amit majdnem mindig nagyon aranyos nagyon angol nagyon nyugdíjas nénik tartottak, és most is ilyenen voltunk, és tök jó volt. A néni nézete szerint Anglia egy olyan ország, ahol művészeti tehetség nem igen van, suska viszont annál több, úgyhogy amit nem tudtak hazailag előállítani, azt jól megvették mindenütt másutt, és így a végén elég jól jöttek ki a buliból. Voltam shoppingolni (ezúttal a Briós kapott némi ajándékot), és voltunk vendégségben is a rokonoknál, ahol a társalgás nagyobb részben a holokauszt és a kukik témakörben folyt a kettő közötti bármiféle átmenet nélkül.

7. nap London
Séta a Portobello piacon, újabb nemfinom kaja újabb trendi (bár ezúttal alteros módon) helyen való elfogyasztása, újabb két vendégség: tea és süti a franciáéknál aztán indiai vacsora az indiai-norvég házaspárnál (ez utóbbi társasazással megfejelve, ami nagyon jó volt, főleg, hogy tabuban és memoriban is nyertem, de a második parti memorit csúfosan elveszítettem a házigazda lánnyal szemben, ami Peti szerint kifejezetten jó taktikai húzás volt, ha valaha is szeretnénk még találkozni velük). Hazafele – csak a stílszerűség végett – akkora zuhé volt, hogy a metrómegálló felé menet az orrunkról is csöpögött a víz.

Az uccsó napon már csak némi séta és egy nagy reggelizés fért bele a nyaralásba, aztán már jönni is kellett haza.

Szociális, kulturális európai téli nyaralás

Ki ne gondolná, hogy Párizsban és Londonban nyaralni januárban a legjobb? Végül is hideg van, köd van, viszont nincs karácsonyi diszkivilágitás. Ideális. Ezért is döntöttünk úgy, hogy ezt az időszakot választjuk. Meg azért mert most még fölengedik a Brióst a repülőre, és ő is jobban birja az utazást mint az elkövetkezendő pár évben fogja, mondhatnánk, most még elég low maintenance a gyerek. Úgyhogy nosza nyakunkba vettük Európát. Én először Párizsba mentem aztán Londonba, Peti pedig kicsit később London aztán Madrid (ez utóbbi rész már Brióstól független munka dolog, én nem is veszek részt rajta).
Node mit csinál az ember szép európai nagyvárosokban, ha sétálni nem annyira tud, mert befagy a segge? Hát kulrturális intézményeket és meleg lakással rendelkező barátokat látogat, a maradék időt egyéb ismerősökkel vendéglátóipari egységekben tölti. Hát ennek jegyében telt a mi téli vakációnk is.

1. nap Párizs
Érkezés repülővel déli egy óra tájban, randevú kedves pajtival szinház előtt h3-kor, bőrönd elhelyezése a ruhatárban, Howard Barker Gertrúd (a sikoly) cimű 3 órás darabja megtekintése (szünet nincs). Darab eleinte jó, aztán mivel nem történik semmi kicsit uncsivá válik, viszont a szinházban kifejezetten kellemes az idő. Este vacsora régi iskolatársnál, ahol nincs olyan meleg, viszont a portugál pasija finom répakrémlevest tud főzni, ami veri a lányzó által készitett spenótos kecskesajtos quiche-t, pedig az sem rossz.

2. nap Párizs
Reggel vekkerre kelés, mert pajti lakása egyben irodaként is funkcionál, ezért 10-ig el kell hagyni a helyet. Még tart a közös reggeli pajtival, amikor szállingózni kezdenek az irodisták, úgyhogy pain au chocolat lenyom, kávé legördit és irány a város. Meglepően könnyű egy egész délelőttöt egyedül, abszolút program nélkül eltölteni Párizsban. Lehet mászkálni, menta teát inni kávézóban, boltokba menni, és az ember hirtelen azon veszi észre magát, hogy már rohanni is kell, mert lekési az ebédet pajtival és barátnőjével. Pedig kár lenne lekésni egy jó kis indiai déli menüt, bár az indiai répatorta kifejezetten bizarr. Ebéd után pajti barátnőjével lehet kiállitásra menni, (a Berardo gyűjtemény) ami igaziból kicsit csalódás, és még csak elég meleg sincs. Úgyhogy vigazstalásul forró csokit kell fogyasztani egy sikeres csizmavásárlást követően (nem nekem hanem a barátnőnek). Este otthon főzés hármasban. A hozzávalókat a közeli közértben kellett beszerezni, ahol nagggyon hosszú sor volt, és már 20 perce álltunk a sorban, amikor észrevettük, hogy van egy pénztár, ahol a terhes nők és a mozgássérültek előnyt élveznek, úgyhogy kigomboltam a kabátomat, és gyorsan átsoroltunk abba a sorba, közvetlenül egy húszéves forma fiú mögé, aki minden bizonnyal nem volt terhes, viszont mozgássérültnek sem látszott. Sebaj, igy is hamarabb végeztünk.

3. nap Párizs és London
Reggel szokásos vekkeres, gyors reggelis móka, de most sikerül befejezni még munkakezdés előtt. Aztán a szokásos egyedül, program nélkül lófrálás, ami másodszorra is meglepően hamar eltelik, úgyhogy megint lehet sietni a közös ebédre, ezúttal kinaiba. A vendéglőben bármennyit ehet ebéd büfé volt (de lehetett nem azt kérni, és én nem azt kértem), amit a mellettünk lévő asztalnál ülő bácsi rendesen ki is használt, mert ottlétünk alatt legalább ötször fordult, és mivel egyedül volt, teljes figyelmét az ebédnek szentelhette, nem kellett beszélgetéssel meg ilyesmivel bibelődni, igy aztán az öt-hat adaggal annyi idő alatt végzett is, mint mi a fejenként egy adagunkkal. Ebéd után bőrönd összeszed, pályaudvarra kisétál, vonatra felül, Londonban leszáll. Este Szilvi South Kensingtoni szuperhelyes lakásában lehet francia sajtot vacsorálni (aminek már a vonaton is szaga volt, de a frigó ajtajának kinyitása a lakás bődületes sajtszaggal való elárasztását lehetett elérni vele).
Folyt köv.

Kellemes ünnepek kalandokkal

Boldog 2009-et! A jó kis kezdet kellemes ünnepekbe torkollott sok családi bulival és megfelelő mennyiségű bejglivel. No persze csak módjával, egy cseppet sem estünk túlzásba a zabálással, napjában nem többször mint háromszor-négyszer határoztam el, hogy soha többé nem eszem semmit, legfeljebb egy kis köleskását de azt is szigorúan csak a vas miatt.
Volt némi balszerencse is, meg vicces epizódok. Ebből a szempontból a 27-e kiemelkedő volt, mert két balszerencsés és két igen abszurd esemény is történt. Egyrészt egy óriásit zakóztam a nagycsarnok előtt (a főváros valamiért úgy látta jónak, hogy az újonnan megépitett villamosmegállóban a csatornafedőt öt centivel a földbe besüllyesztve helyezzék el, épp annyira hogy ne látszon, viszont kiválóan hasra lehessen benne esni), másrészt defektet kaptunk útban Cserkútra a 6-os úton, de szerencsére Peti formaegyes szakszerűséggel cserél kereket vak sötétben is az autóút melletti árokszerűségben, úgyhogy ez az akadály is hamar elhárult. A két vicces esemény két nőszemély volt, az egyik megszólitott a Gellért téri villamosmegállóban (az ominózus zakót követően), és azt mondta nekem, hogy szerinte nekem nagyon oszakai kinézetem van, de szerinte az nagyon jó, és ő is szeretne olyan rendmániás lenni mint én, bár ő már lassan narancssárgába rendezi a tárgyakat. Hát ennyibe maradtunk, de azóta is némi büszkeséggel gondolok a kiváló oszakai kisugárzásomra. A másik egy öreg néni volt, aki bejött a benzinkút mosdójába, ahol én éppen kezet mostam (az ominózus kerékcsere után), és konstatálta, hogy a mosdó úgy van kialakitva, hogy a csap és a wc között nincs ajtó, ezen cseppet megütközött, de hamar túllépett a problémán, és elkezdett nekikészülni a pisilésnek. Ezen én ütköztem meg kicsit, és mondtam, hogy én már rögtön megyek ki , csak megmosom a kezem, de mondta, hogy őt nem zavarja, maradjak csak nyugodtan. Villámgyorsan végeztem a kézmosással.
Aztán Cserkútról hazajövet az autópályán egy galam úgy gondolta, hogy még pont átfér előttünk az úton, és nem is kell a biztonság kedvéért sem magasabbra fölrepülnie mint az autók. Sajna tévedett, mert pont nekirepült a lökháritonak. Puff, tollfelhő. Ilyen amikor az ember elüt egy galambot, de Peti szerint nem esett baja, legfeljebb a térdét horzsolta föl. Fene tudja, jó sok toll lehetett a térdén.