Tavasz New Yorkban – utolsó rész

Ismételten kiderült, hogy kár belém a kultúra. Szőrös a talpam, ez van. Elmentem ugyanis a MoMÁba, ahol is jelenleg ez a nagy szám. Még külön sorba is kell állni, hogy az ember megnézhesse, mert egy olyan térben van berendezve a kiállítás, amibe egyszerre csak kb. 15-20 ember fér be (szerencsére másokba is kár a kultúra, úgyhogy elég gyorsan haladt a sor). Szóval kiálltam a sort, bebocsáttatást nyertem a kiállítótérbe, és ott elém tárult a kiállítás: sok műanyag tárgy, legfőképpen műanyag ételek. Vártam a hatást, de semmi. Se a használt teafilterek, se a preparált mogyoróhéjak, se az óriásfasz-nyalóka, se a fröccsöntött jácint nem hozta el a katarzist. Úgyhogy inkább áttértem erre, ami viszont jó volt, bár nyilván vér ciki. Aztán még megnéztem ezt-azt, de utána megint eluralkodtak rajtam az alantas ösztönök, és elmentem ebédelni. Utána pedig mászkáltam még rengeteget, a Time Square-től az Upper East Side-ig, onnan átvágva a parkon az Upper West Side-ra, ahol is elsétáltam a Lincolnt Centerhez. A zebrán egy apuka jött mögöttem két kb. 10-12 éves gyerekkel. Először arról beszélgettek, hogy az apuka mióta a férje az anyukának, és hogy akkor a mittudoménhányadik évfordulójukon már nagyon öregek lesznek. Aztán az egyik gyerek egyszer csak azt kérdezte: „Apa, Donizetti klasszikus vagy romantikus?” Hm. Nem lettem volna apuka helyében, de hallhatóan őt is rosszul érintette a kérdés, mert valami olyasmit kamuzott, hogy „hát mindenképpen erős klasszikus jegyekkel bír”, ami nyilvánvalóan szánalmas próbálkozás egy ilyen kérdésre. Mindezek után pedig bepofátlankodtam Peti konferenciájának vacsorájára, ahol két Nobel díjas is jelen volt, ebből az egyik beszédet is mondott, de sajnos a beszédből csak annyit szűrtem le, hogy nagyon okos emberek is tudnak unalmas előadást tartani (a kaja pedig egészen minősíthetetlenül rossz volt). Szóval ismét megerősödtem abban a meggyőződésemben, hogy nem vagyok tudósnak való (ami szerencse, mert most már elég nehéz is lenne betörni erre a területre). 

Igaziból tavasz New Yorkban – 6. Rész

A leosztás a tegnapi, Peti dolgozik, Zsuzsi lébecol. Gondolkozom, hogy holnap esetleg én adjak elő a Columbián, hogy Peti is szórakozhasson egy kicsit, de lehet, hogy nem leszek ennyire rendes. Szóval ma ismét meggyőződtem róla, hogy ez egy igazán kellemes hely, főleg, ha süt a nap, virágoznak a fák, és az embernek nincs egyéb gondja, mint, hogy melyik padra üljön le megenni az ebédjét. Mindez az után történt, hogy elfogyasztottuk a szokásos krémsajtos bagel reggelinket (ezúttal kóser bagelt fogyasztottunk, mivel a mexikói, a béna gyári és a reform típusokon már túl vagyunk – egyelőre a mexikói nyert), mászkáltam egy keveset a városban, majd pedig elmentem a Tribeca Film Festival keretében megnézni egy francia filmet. Ismételten kiderült, hogy nagyon rajta tartom én itten a kultúra ütőerén a kezemet. Eddig bárhová mentünk nagyon vegyes etnikai közeg fogadott (még a színházban is, persze ott azért kevesebb volt a fekete mint a metróban de azért volt). Na itt nem. Itt kizárólag jól öltözött (illetve különféle extravagáns kiegészítőkkel fölszerelt – a mellettem ülő pasasnál pl. egy piros műanyag baseballütő volt) fehér emberek voltak. És mögöttem ült két pasi, akik minden bizonnyal beépített emberek voltak, mert ennyire sztereotíp beszélgetést valódi emberek nem tudnak lefolytatni. Először megvitatták, hogy ki melyik filmet látta eddig (kiderült az is, hogy az egyik direkt a fesztivál miatt utazott ide Los Angelesből), aztán rátértek a ki mit olvasott az utóbbi időben kérdésre, ennél a témánál egy ponton elhangzott a „not very challenging but legitimate” jelző, majd következett a ki kinek a házában szokott lakni, amikor Toscánában van kérdéskör, végül pedig az időjárás (idén kivételesen sok hó hullott mittudoménhol). Minden pillanatban azt vártam, hogy valamelyik azt mondja, hogy „elnéző”. A film amúgy közepesen volt jó, de azért jó volt. Ezek után pedig további mászkálás, enyhe shoppingolás következett. Utána pedig találkoztam Anikóval, aki éppen dramaturgia órát tartott az NYU-n, ahová meghívta Marozsán Erikát, aki – mint kiderült – szintén itt él most. Úgyhogy a délután egy részét egy napos padon töltöttem a Washington Square Parkban és Marozsán Erikával beszélgettem. Csak hogy gizdázzak egy kicsit. Utána még nagyobb mászkálás Anikóval, amit egy dim sum vacsora zárt a kínai negyedben. Utána pedig már csak egy kis séta Petivel az Upper West Side-on. Így mulat egy konferenciafeleség, csak ajánlani tudom.

Kicsit tavaszabb New Yorkban – Útinapló 4-5. Rész

Kezdjük a tegnappal. A módszeresség jegyében a SOHO-Chelsea-Midtown sávot jelötük ki bejárandónak. Mivel igen-igen gány idő volt, ezért néha kénytelenek voltunk egy-két üzletbe benézni, sőt egyszer metrózásig is fajultunk. Mászkáltunk SOHO-ban, Bandika ajánlására elmentünk megnézni az Erwin Olaf kiállítást, ami nagyon jó volt, de végül nem vettünk képet. Viszont nagyon bennfentesnek éreztük magunkat, egyrészt mert a chelsea-i galériák között bóklásztunk, másrészt, mert nem csak bóklásztunk, hanem célirányosan az egyik kiállítást mentünk megtekinteni, mintha lenne bármi halvány lövésünk arról, hogy mi a jó és mi nem. Utána megint mászkáltunk. Este pedig megint színház volt. Ez eléggé az ellentéte volt a Sleep no more-nak, mert egy klasszik pantomim duo előadását néztük meg, egy kis élőzenés konccerttel megbolondítva. Könnyed és elég mókás volt, de ezt már csak a belőlem beszélő vén szatyor mondja, mert semmi de semmi progresszivitás nem volt felfedezhető ezen az előadáson (hacsak nem az énekesnő irónikus dalszövegei). Utána szétcsapattuk egy kis ramennel és sült rizzsel, ami viszont meg sem közelítette az előző napi thai kaját, de hát nem nyúlhatunk bele mindig a tutiba.

Ma viszont már külön program volt. Peti dolgozott, én strabancoltam. Pontosabban felültem egy távolsági buszra és kibuszoztam a Hamptonsba, hogy meglátogassam Lindát, aki ott él a férjével és a kislányával. A Hamptons pont olyan volt mint a filmekben, nagyon nagy, nagyon szép házak (pl. Steven Spilberg és Calvin Klein vityillói), kis festői városkák, hosszú-hosszú homokdűnés tengerpart. És ha ez nem volna elég, akkor ebédeltem Truman Capote kedvenc éttermében (megkockáztatom ma egy hangyányit elegánsabb, mint abban az időben lehetett) és autókáztam nyitott dzsipben a tengerparton, sőt még egy hamptonsi óvodát is megnéztem, ami kb. annyiban hasonlított a Lovas útihoz, hogy itt is kicsi bútorok voltak, volt viszont saját kis farmjuk állatokkal, tanuló kert, növényeket ültetni, műterem, tornaterem stb.

Most pedig már átcuccoltunk a harmadik és utolsó szálláshelyünkre, ahol a kétágyas szobában a két ágy külön-külön van, még szerencse, hogy egyenként nagyobbak mint az otthoni ágyunk, úgyhogy lehet, hogy mégis meghúzzuk magunkat egyben.

Tavasz Manhattanben – Útinapló 3. Rész

A cím két szempontból sem teljesen igaz, egyfelől mert az időjárás legjobb esetben is csak koratavaszinak volna eladható, másrészt pedig a mai nap még Brooklynban indult. Azon belül is az Old Brooklyn Bagel Shop nevű műintézményben, ami kicsit felvágósan hangzik egy 2010-ben alapított, tisztán mexikóiak által üzemeltetett helytől, viszon kiváló krémsajtos bagelt lehet reggelizni. Innen aztán elhúztuk a cuccunkat (némi metró közbeiktatásával) a SOHO-ig, ahol az elkövetkezendő két éjszakát töltjük majd.

Mivel mire ide eljutottunk már dél volt, úgyhogy bele kellett húznunk. Bele is húztunk, körbemászkáltuk Manhattan déli részét, láttunk klafa felhőkarcolót, kínai halpiacot, nagyon designos ruhaüzletet, pastramis szendvics éttermet, kis cukimuki foghíjtelek kerteket. Utána pedig végigsétáltunk a High Line elnevezésű parkon, amit egy régi, elhagyatott magasvasút sínen csináltak. Innen nagyon praktikus módon csak fél utcányira volt a színház, ahová estére jegyünk volt. A Sleep no more című szupertrendi darabot néztük meg, ami annyira vagány, hogy még a Gossip Girl című szintén szupertrendi sorozatban is szerepelt. Volt itt minden, álarc, sötétben botorkálás, emeletek közötti mászkálás, Lady Machbeth pucéron egy kádban (és kb. mindenki más is pucéron egy kádban), és Petinek még sót is tettek a füle mögé. Mindazonáltal szerintün kicsit nagyobb volt a füstje mint a lángja, és a Niebelung lakópark sokkal jobb volt, de mi lokálpatrióta sznob hülyék vagyunk, úgyhogy valószínűleg tényleg ez a legnagyobb szám a világon. Utána még szétcsapattuk egy kis thai kajával, ami nagyon de nagyon finom volt, pedig én nem szeretem a thai kaját. Most pedig éppen sikerült kisírni még egy takarót, mert fűteni a négycsillagos szállodában sem fűtenek, mivel már vége a fűtésszezonnak (noha jelenleg 5 fok van kint).

Tavasz Brooklynban – Útinapló 2. Rész

A tegnapi nap egy hajtóvadászattal ért véget, mivel lefekvés előtt megláttam egy nagyon hosszú, nagyon sok lábú állatot a szobánkban, és úgy döntöttem, hogy nem akarok vele aludni. Peti először a humánus módszert akarta alkalmazni, és kidobni az ablakon, de aztán az események irányítása kicsúszott a kezünkből, és végül – utasításra – kénytelen volt lecsapni szegény párát. A nagy nyilvánosság előtt ezennel kijelentem, hogy az én lelkemen szárad mr. százláb.

Ma reggel napfényes napra ébredtünk. Amire nem számítottunk, hogy ehhez a napfényhez kb. 5 fok társul, ami nap közben felkúszott egészen 12-ig, de azért így sem rohadt le rólam a két harisnya, csizma, két sál stb. De ez nem tudott minket eltántorítani a nagy flangálástól. Bemelegítésképp egy kis reggelivel kezdtünk egy közeli kávézóban további számos hipszter és kisgyerekes anyuka társaságában. Aztán ellátogattunk a botanikus kertbe, ahol sok virágzó tulipánfa és elég sok virágzó cseresznye fa volt (bár a nagy cseresznyevirágzás csak egy hét múlvára várható). Aztán Anikóval ebédeltünk, majd Julival császkáltunk DUMBO-ban (a nem tősgyökösök kedvéért: Down Under the Manhattan Bridge Overpath), aminek a nem rövidített neve kicsit nagyobb mint maga a városrész. Grasszáltunk az East River partján, és végezetül ellátogattunk Brooklyn Hightsba is. Mindezek közben számos vendéglátó ipari egységbe betértünk különböző szendvicsek, kávék és gyümölcslevek elfogyasztására. Este pedig Nóráékhoz mentünk látogatóba, akik egy bazivagány házban laknak Manhattanbe, és egy koktélozóba is elmentünk. Aztán ahogy igazán vagány new yorkiakhoz illik, este tízkor közöltük, hogy mi már nagyon fáradtak vagyunk, és hazajöttünk. Folyt köv. és fényképek is hamarosan.

New York útinapló – I. Rész

Kelés négy húszkor, indulás a reptérre ötkor, megérkezés New Yorkba este nyolckor (helyi idő szerint kettőkor). A kettő között kevés meglepetés még úgy is, hogy a mérföldekből repjegy vétel rejtélyei miatt nekem business classra szólt a jegyem, ami vagány nagy helyet és ledönthető széket valamint rengeteg sok fogásból álló repülőkaját jelent (ahol minden fogásnak ugyanolyan íze van). A filmnéző rendszer sajnos nem üzemelt, de azért végülis kibírtuk valahogy. Utána már csak egy óra sorbanállás az immigration ellenőrzéshez és háromnegyed óra taxi, és már itt is voltunk Brooklynban, annak is a Park Slope elnevezésű részén. A taxiból jól látható volt a váltás a lepukkant, bedeszkázott ablakos, csak színes bőrűek lakta részből, a babakocsit toló fiatal fehér anyukák és fekete szemüvegkeretes hipszterek lakta, sok kávézós, vagány boltos részbe. Befordultunk egy sarkon, és átértünk egyikből a másikba. Azóta ez utóbbiban időzünk, és szokjuk, hogy Amerikában vagyunk (főleg én, mert én öt éve nem voltam itt, Peti viszont két havona jár). Ennek jegyében ittunk háromdecis kávét, megnéztük a giga-mega Barclays Centert és vacsoráztunk egy klasszik diner-ben, ami egy kb. Déli pályaudvar méretű étterem volt, százötven pincérrel, és akkora adagokkal, hogy ketten pont megvacsoráztunk egyből (a desszertet már így is elvitelre kellett kérni, mert az már nem ment).

Holnap innen folytatjuk.