Par excellence karácsony kick off

A vasárnap olyan jóra sikerült, hogy még. Vettünk karácsonyfát (de nem ám, hogy anyázva parkolóhelyért keringtünk órákat, majd egymás sarkát taposva rángattuk ki a fát valami giga vásárban, hanem elautókáztunk az Oázis kertészetbe, kiválasztottunk egy hejre kis cserepes fenyőt, amiről a kertész fiú lebeszélt, mert szerinte valami betegsége volt, és ha mi több évig szeretnénk megtartani, akkor inkább azt javasolja, ha ezzel nem szomorít el túlságosan, hogy másikat válasszunk, úgyhogy választottunk egy másik hejre kis fenyőt), sétáltunk napsütésben, ebédeltünk spontán pajtásainkkal (mer mi épp a Marczibányi téren, ők meg épp a Mammutban, hát mér is ne ebédelnénk együtt), kávéztunk nálunk, teáztunk nálunk más pajtikkal szintén spontánt, gyártottunk csokitrüffelt (naná, majd nem csokitrüffelt karácsony előtt), sütöttünk gesztenyét (még jó hogy), és mindennek a tetejébe megnéztük a love actually-t harmadik fajta pajtikkal.

Tegnap pedig volt nálam csajparti (Petit ki lett akolbólítva), ami szintén olyan jól sikerült, hogy még. Volt nagy sütizabálás, trécselés, vihogás. Nem vagyok egy kedélybeteg típus, de par excellence vihogni azért nem nagyon sokszor szoktam (azért is mert egy decens úrinő vagyok, meg nyilván mert nincs is humorom). Most némileg levetkeztük a decens úrinő voltunkat, és igazi undecens tyúkok módjára vihogtunk.

Ma reggel pedig par excellence karácsonyi megatömeg volt a csarnokban, különösen a halasnál, ahol így a sorban állás percei alatt végigasszisztálhattam legalább egy fél tucat ponty másvilágra segítését (konkrétan fejbetoszták őket egy bottal).

Mindenkinek boldog békést!

Bravó, hogy volt

Tegnap koncerten voltunk. Nagyon jó volt. Ezt a (néhánnyal) mellettünk ülő bácsi is így gondolta, mert minden adandó alkalommal torkaszakadtából bravózott, magára vonva ezzel nézőtársai (néhány esetben rosszalló) pillantásait. Mivel a kakasülőn ültünk, felteszem a maestro nem nagyon hallotta, de ha igen, biztos örült neki, mert két ráadást is adtak. A koncert amúgy felvonultatta az összes béna nézői szokást, volt tételek közötti köhögésorkán (ilyenkor mindig gondolkozom, hogy vajon addig visszatartják, vagy raktárra köhögnek, hogy később ne kelljen), savanyúcukorkás zacskó zörgetés, „hangtalanul” dúdolás. Persze mindez semmi ahhoz képest, hogy a múltkor a Trafóban egy fószer a mögöttem lévő sorban fennhangon dumált egész előadás alatt, egyszer pedig a Covent Garden királyi operaházban osztoznom kellett a székemen a mellettem ülő nővel, aki úgy érezte kényelmesnek a dolgot, hogy fél seggel az én székemen ült, miközben a másik oldalra hajolva a férjének magyarázott. A pálmát az a házaspár viszi el, akik a millenium parki szabadtéri koncertteremben mögöttünk ültek, és a koncert első felében jóízűen elköltötték ebédjüket, majd szundítottak egyet, és az előadás végeztével állva tapsolva őrjöngtek.

Aki esetleg

ilyet akart volna nekünk adni karácsonyra (hanukára, szülinapra vagy egyéb jeles alkalomra.), azzal ezúton is tudatjuk, hogy nincs rá szükség, mert hála a lenyelhető wifi-nek a Briós (az elnevezés eredetének felfejtését mindenkire rábízzuk) már önállóan e-mailezik és csetel (már persze, amikor nem verseket olvas), úgyhogy nem szorul ilyen kezdetleges holmikra.

Ellenben – majd ha eljön az ideje – kiszuperált fürdetőkádat, babakocsit és hasonló felszerelési tárgyakat szívesen veszünk.

Ádámci

Néha a férfiaknak sem könnyű. Ádámcinak például határozottan kemény dolgokat kell kiállnia. Ádámci egy negyvenes, deresedő halántékú pacák, akit a múltkor láttam egy ruhaüzletben. A feleségével (barátnőjével, szeretőjével) volt, akit nem láttam, mert a próbafülkében tartózkodott, és onnan rendelkezett.
- Ádámci! Mit szólsz ehhez a szürkéhez? Megvegyem?
- Igen, nagyon jól áll, de mit fogsz hozzá felvenni?
- Csizmát biztos nem, mert az nekem nagyon nem passzol, de majd fekete cipőt.
- Jó.
- Ádámci! Hozzál nekem ebből egy kisebb méretet.
Ádámci hoz.
- Ádámci! Ez milyen?
- Jól áll. Megveszed?
- Igen, szerintem ezt, meg a szürkét.
- Jó. Kell még valami?
- Ádámciiii! (rosszalló hangsúllyal) Várjál még.
- Rendben, csak kérdeztem, hogy kell-e még valami.
(…)

Mindeközben kb. húsz ember volt egy kb. 5nm alapterületű boltban (éppen nagy leárazás volt), aki mind végighallgathatta ezt a kis családi idill. Na persze mit tudhatjuk mi, hogy mit követett el Ádámci, amivel ezt kiérdemelte.

Ámokfutás a villamoson

Tegnapelőtt ámokfutást rendeztem a 18-as villamoson. Mit mondhatnék, szánom, de már megtörtént, nem lehet visszacsinálni. Az történt, hogy fölszálltam, és óvatlanul leültem a villamos legelejében szemben egy nővel, aki épp a Hely Téma nevű igen magas színvonalú ingyenes újságot olvasgatta (aki nem ismerné a nevezett sajtóterméket, annak adalékképp csak annyit, hogy nagyon hasznos és egyben szórakoztató olvasmány, nyáron például megtudtuk belőle, hogy amikor Fábry Sándor a Balatonon vitorlázik, akkor szüksége van egy vödörre - a cikk eufemisztikus módon nem árulta el, hogy mit csinál a vödörrel, (abba hány? szarik?), de így is okultunk a történetből). A konfliktus ott bontakozott ki, amikor én nagy bambulásomban mi tagadás leolvastam a feliratokat az újságja felém eső lapjairól. Erre ő – jogosan – éktelen haragra gerjedt, de megfékezte az indulatait, és oktató szándékkal mindössze annyit csinált, hogy az újságot leeresztette maga mellé, és elkezdett meredten bámulni. És bámul. Én nem értettem, hogy mi van, gondoltam ismerőst vél bennem felfedezni, vagy csöng a telefonom, csak nem hallom vagy ilyesmi. De nem történt semmi, bámult. Erre megkérdeztem, hogy „Mi a baj?”. Na ez már neki is sok volt, ez után már ő sem tudta türtőztetni magát, és hosszasan kifejtette, hogy neki ugyan semmi baja, nekem azonban annál inkább, és nagyon nem tetszik neki, hogy olvasom az újságját, vegyek magamnak sajátot az újságosnál, és szerinte nekem valami nagy bajom lehet „agyilag”, hogy mások újságját olvasgatom a villamoson. Mondhatom, megsemmisülten ültem ott, és csak annyit tudtam kinyögni nagy szégyenemben, hogy elnézést kérek, soha többé nem fog előfordulni. Ő nem volt elégedett a reakciómmal, mert még hosszan ecsetelte, hogy nekem miféle bajaim lehetnek, ha így viselkedek. Gondolkoztam, hogy önként feladom magam a rendőrségen, és mindent bevallok, de mégsem tettem, mert úgy látszik nem csak elvetemült, de gyáva is vagyok.

Sikeres társasági szál, barkácskudarc

Így lehetne jellemezni a hétvégénket. Volt vendégség (számszerint három, ebből kettő nálunk, egy idegenben), és volt lakásfejlesztő projekt. A vendégségek nagyon jól sikerültek. Tartottunk zsúrt felnőtteknek és gyerekeknek, a felnőttek örültek a limonádénak, a gyerekek (na jó az egyik gyerek) pedig a brokkolis parmezános tésztasalátának, pont így volt kitalálva. Annyit mondhatok, hogy sok vicces anekdota kerekedik ki abból, ha sok (félig-meddig) szabadúszó irodalmárral tölti az ember az estéjét. Azt hiszem, hogy a 12. kerületi nyugdíjas versmondóverseny zsűrizésén szerzett tapasztalatokat nem lehet überelni. És nehogy azt higgyük, hogy azért mert valaki író, alkalmas arra, hogy a minimax magazin munkatársa legyen. Ha túl sok a csavar a történetekben, az író azonnal röpül. Voltunk ezen kívül ikernézőbe. Az ikrek egyáltalán nem hasonlítanak egymásra, az egyik úgy néz ki, mint egy egyetemi tanár, a másik inkább Rákosira hajaz (vagy nem hajaz). De mindakettő nagyon helyes, és örülnek, ha az ember megrántja a piros teknős nyakát, mert akkor a piros teknős elzenéli a hullapelyhest. És volt nálunk vacsoraparti is, ami kicsit rövidre és nagyon kellemesre sikerült. A vendégek megfelelően irigykedtek a lakásra, udvariasan elfogyasztották a feltálalt ételt, majd korán távoztak, és még az orrukat sem fújták a terítőbe. Mintavendégek.

A hétvége másik vonulata kicsit kevésbé mondható sikeresnek. Vasárnap délelőtt elhatároztuk, hogy a lakásban lévő számtalan teendő közül megcsináljuk az egyszerű és látványos dolgokat. Ez úgy sikerült, hogy miután jól nekikészültünk a fogaskészlet felrakásának, kiderült, hogy nem jók a csavarok, úgyhogy fogasokat visszahelyeztük a dobozba. Némileg lankadt lelkesedéssel előszedtük a felszögelendő képeket, és elkezdtük felszögelni. Félúton elfogyott a képszög. Végső elkeseredésemben elkezdtem porszívózni, a porszívó a szőnyeg közepénél felmondta a szolgálatot. Ekkor szépen fogtuk magunkat, és távoztunk otthonról. Tegnap azért kicsit sikerült kiküszöbölni a csorbát, mert egyrészt megjavult a porszívó, másrészt felszereltük a karácsonyi dekorációt, és a teraszra vásárolt két égősorból az egyiket prímán sikerült is beüzemelni. A második felrakása után kiderült, hogy a hozzá tartozó konnektorban nincs áram. De így is elégedettek vagyunk az eredménnyel, az ember ne legyen annyira igényes.