Röpirat

A röpirat szó mindeddig csak a passzív szókincsem része volt, úgy valahogy mint a cvikker vagy a stelázsi. De ez már a múlt. Vasárnap délután tüntetni voltam (mi mást csinál az ember vasárnap 3-kor, amikor végre az összes gyereke alszik, mint tüntet egy jót), és a tüntetésen egy nő folyamatosan járkált körbe és különböző röpiratokat osztogatott. Nemám csak egyet, többet, a mondanivaló persze mindegyiken ugyanaz volt, de volt rövid szlogenes és kifejtős változat. Gondolom az volt az ötlet, hogy az ember először elolvassa a kifejtőset, megérti, hogy „A Magyarország nevű fantom-állam Alkotmány ellenes puccs által született és benne kizárólagos hatalmat bitorolnak és gyakorolnak. A Valódi Rendszerváltás nem halogatható tovább. Az ellenzéki pártok nem az alkotmányellenes helyzet megszüntetésére éptik a stratégiájukat, nem erre készülnek a választással se. Gy a nép elveszti annak lehetőségét, hogy demokratikusan szüntesse meg a Fidesz Alaptörvényével létrehozott diktatúrát. A diktatúra többé nem Fidesz diktatúra, amit a nép az ellezéket támogatva demokratikusan meg tud szüntetni, hanem a politikai elit nép feletti diktatúrája, amit a nép csak forradalommal tud megszüntetni. Ez volt a felelőssége az ellenzéknek, és ez a következménye az árulásuknak. Azzal, hogy nem mondták ki az Alaptörvény alkotmány ellenességét, és nem az alkotmányos rendet akarják helyreálltani, a Fidesz diktatúrájából a politikai elit diktatúráját hozták létre.” (és így tovább és így tovább és így tovább), utána pedig már csak az imprinting kedvéért olvasgatja a zanzát: „Képviselő nem alkotmányozhat! Nem alkothat alaptörvényt, csak módosíthatja az alkotmányt!”.  Miután az ember így kiművelte magát ebből az alkotmányjogi-népszuverenitási-forradalmi elméletből , és belátta, hogy „MINDEN HATALOM A NÉPÉ! AZ ALKOTMÁNYOZÓ HATALOM IS!” (mondjuk vicces is lett volna, ha pont az alkotmányozó hatalom nem, ha már minden más hatalom igen), akkor ellátogathat az Egységfront fácse oldalára, mivel bizonyára „a teljes helyzetet ismerni, és a bizonyítékokat látni kívánja”. 

Hallatlan meggyőzőerő, parádés stílus, a Nemzeti dal ehhez képest operettsláger.

Van még hova

A múlt hétvégén ismét szembesülhettem, hogy van még hová emelni a gyereknevelési standardokat. Három kis szemelvény más szülők gyakorlatából:

„Tele szájjal nem beszélünk.” (Mondja anyuka a kb. három éves Zéténykének aki a mászókán némi kalácsot majszol, és akinek retorikai képességei nem teleszájjal sem mondhatóak ciceróinak, de biztos vagyok benne, hogy ez a jótanács hozzájárul majd ahhoz, hogy a társadalomnak összehasonlíthatatlanul hasznosabb tagja legyen, mint azok a haszontalan rendbontók, akik kaláccsal a szájukban is dumálnak.)

(Sírós hangon a nyilvános vécében. Én éppen az egyik fülkében voltam, úgyhogy csak hallottam, de nem láttam a történéseket.) „Nagyon kértelek, hogy ne nyúlj semmihez.” (Kárörvendő módon már magam előtt láttam a vécében könyékig nyúlkáló gyereket, de akkor…) „Itt minden nagyon de nagyon koszos. Majd anya kinyitja az ajtót.” (Ekkor igyekeztem nem gondolni azokra a jelenetekre, amikor az én gyerekeim a mellúszást gyakorolják a homokozóban vagy húzzák végig az utcán minden egyes parkoló autó kerekeit és lökhárítóját a kezükkel.)

„Azon mások ülni szoktak. Szállj je.” (Nem, nem színházi székről, netán busz ülésről volt szó lucskos időben, hanem a Kopaszi gáton azokról a hosszú, félkör alakú – valóban fa lécekkel borított – nézőtér szerű izéről, száraz időben – gyermek lábán szandál – amin magam is sokszor végigsétálok, mert ki tudja, mikor akarok pályát módosítani, és mégis belevágni a kötéltáncosi karrierbe.)

Magam egy ilyen háromnapos hétvége után mindig érzek némi büszkeséget, hogy a gyerekek még mindig életben vannak, a három nap alatt egyszer sem kellett őket kórházba vinni, és az anyagi kár is szinte elhanyagolható. De úgy látszik vannak, akik nem érik be ennyivel.

Pozsonyi kirándulás

Egy kellemes esős szombaton a Kondor család (plusz Elek), kapta magát és elkirándult Pozsonyba meglátogatni a Darras családot (plusz Polnisova – bár lehet, hogy az elfajzott Szlovákiában ők így négyecskén házasság nélkül is családnak számítanak, ki tudja, ezekről a knédlizabálókról mindent el lehet képzelni). Pozsonyban nem a tipikus programot bonyolítottuk, nem néztük meg a csatornából kimászó pacákot, sem a várat. Voltunk viszont játszótéren és bevásárlóközpontban (a szlovák lift felhozatal egy ujjnyit sem marad el a magyartól, és a fagyi is rendben volt). Nem ettünk pozsonyi kiflit, sem knédlit, és nem ittunk sört sem, ettünk viszont szigorúan vegetáriánus és ajurvédikus céklát/avokádót/gombát stb., és ittunk szlovák vörösbort (jó volt), a gyermekek pedig Bobulo-t (kb. szőlőlé), amely a szlovák ipar legkiválóbb terméke (amit onnan is lehet tudni, hogy szombat óta Gabesz a „Hol van a habulom?” mondatot többször mondta el, mint azt hogy „anya” vagy „apa” egész életében). Az egész kirándulás nagyon nemzetközi volt. Matyi, mivel jóelőre tájékozódott, hogy Matthieu és elsőszülött fia Simon „csak angolul” tudnak (Felix pedig még semmilyen nyelven sem) kiváló angolsággal ismételgette Matthieu-nek az icecream szócskát, amikor elérkezettnek látta az időt, hogy a játszótérről átvonuljunk a fagyizóba. Gabesz gyermeki őszinteséggel hányta ki a szájába adott bolgár édességet (amit az épp jelenlévő bolgár barát hozott egyenesen Bulgáriából). Mindenki önfeledten ropta a Petra (akinek – és itt egy megdöbbentő adat fog következni – majd annyi követője van a fácsén mint Orbán Viktornak) és színésztársai által énekelt szlovák gyerekdalokra. És ittúgyéljek egy büdös szó nem esett Trianonról, pedig a magyar-francia-szlovák-bolgár társaságban mondhattunk volna egy pár keresetlen szót. De mi ehelyett gyáván meglapultunk, ettünk, ittunk, ajurvédikus életmódról és filmekről beszélgettünk, így szlovák-magyar konfliktus a „most én játszom a játék laptoppal” témára korlátozódott. 

Mint kés a vajban

Óvodai beiratkozás. Lelki szemeim előtt 20-30 tolongó, egymást esernyővel bökdöső anyuka, megannyi visító gyerek, három óra várakozás, majd megalázó feddések az adminisztrátortól, hogy nem hoztam mittomén dns mintát vagy fényképet a hűtőnk tartalmáról (a bölcsődei jelentkezési lapon ugyanis hasonló mélységig kellett számot adni a család személyi és anyagi viszonyairól, éppen csak a családi ékszert nem kellett beszolgáltatni inspekcióra), majd pedig tájékoztatás, hogy arra aztán végképp ne számítsak, hogy a gyereket felveszik az óvodába, sőt örüljek, hogy a gyámhatóságot nem küldik ránk, tekintve, hogy a gyerek már 4 éves és még nem jár óvodába/még csak 4 éves, hogy gondolom, hogy már óvodába akarom adni.

Na de. A valóság ennél sokkal rózsásabb. A beiratkozás szabályai ugyan valóban elég szigorúak (ma 8-11 óráig, vagy holnap 15-17 óráig, és kész, ha külföldön vagy/nem érsz rá/elfelejtetted, akkor ennyi volt, próbálkozz újra jövőre), de ezen felül egyelőre semmi további kegyetlenkedés nem volt tapasztalható. Már f8-tól ott üldögéltem az óvoda kapujában, aztán jött a beírató asszony (obligát megrovó tekintetű, hallgatag segítőtársával – úgy látszik ez valami önkoris sajátosság, mert a bölcsis környezettanulmány alkalmával is az volt, hogy jött a bölcsiasszony és a kevésbé megrovó inkább bamba, ámde ugyanúgy néma padavanja), aki a közelgő felhőszakadásra tekintettel beengedett az épületbe, úgyhogy onnantól az öltözőpadon üldögéltem. Én voltam az első a sorban. Alig hittem el. És pontban 8-kor behívtak egy irodába, felírták az adatokat, sóhajtoztak, hogy nagyon kevés a hely, örültek, hogy azt mondtam, hogy nekem a naphegyi óvoda is jó lesz, sőt azt sem bánom, ha vegyescsoportba megy a gyerek, és végül mondták, hogy majd „édesanya” a kiírásról fog értesülni arról, hogy kit vettek föl, csakúgy mint minden egyéb fontos információról, úgyis mint ebédbefizetés időpontja (úgy tűnt, hogy ez az egyetlen fontos információ, amit tudnom kell).

Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy egy titkos kamerával felvették az egészet, és a gyámhivatal ezekben a pillanatokban elemzi, hogy a pöttyös sál jelenléte édesanya nyakában önmagában elegendő terhelő bizonyíték-e vagy fel kell használni a jelentkezési lap kitöltésekor egyértelműen megmutatkozó balkezességet is. Mert – legalábbis az e körül keringő történetek alapján – az nem lehetséges, hogy állami intézménybe írassam a gyerekeimet, anélkül, hogy valami komolyabb atrocitás érne. Folyt köv.

Esetem az alternatív színházzal

Gimnazista korom óta görcsösen próbáltam beverekedni magam a kúl népek társaságába, részt venni a (szolidan) vagány dolgokban. Valószínűleg ez a vágy annyira bevésődött, hogy másfél évtized után is ráharapok, ha van a városban valami jó kis [...] Éjszakája program, nem beszélve arról, hogy rendre megszegem a sok évvel ezelőtt tett fogadalmamat, miszerint nem megyek többet TÁP színzház előadásra (a fogadalmam egy botrányosan szar improvizációs est alkalmával született, amelyről legyen elég annyi, hogy egy ponton Szabó Győző igazi áltis kártyatrükköket adott elő). Mentségemre legyen mondva, azóta láttam már jót is a táposoktól.

Hát így sikerült ma részt vennem este 11 és h12 között az Alvószínház című produkción. A részvételért keményen meg kellett küzdeni, jegyet venni, karszalagot kiváltani, megpróbálni regisztrálni (egy nappal a regisztráció megnyílta után sikertelenül), a Gondnokságról kijőve megkapni András sms-ét, hogy siessek, mert ha 9-ig odaérek a Jurányiba, akkor talán még lesz jegy, minden ismerőst rettentő bunkó módon otthagyni a Katonában, ló halálában elvágtatni a Deák térre, közben megpróbálni kideríteni, hogy pontosan hol is van a Jurányi, taxiba vágni magam, kivárni, amíg a taxis kollégája (!) egy térképen megnézi, hogy merre található a Jurányi utca, a taxiban az otthonról kapott telefonos segítség alapján elnavigálni a taxist, akinek így sem sikerült a megfelelő utcába betalálnia, taxiból kivágódni, és futva megközelíteni az objektumot, és tadam, kaptam jegyet. Ez után nem volt más hátra mint szűk két órát várni (szigorúan a spontaneitás jegyében, mert ugye azért nem regisztráció útján telítették be az összes helyet, hogy aki csak úgy sodródik a színházi éjszakában, az is részt vehessen a programokon, más kérdés, hogy a sodródást kicsit megnehezíti, ha mindenhová két órával a kezdés előtt oda kell sodródni), nyomakondi egy levegőtlen folyosón kétszer (mivel egyszer kiderült, hogy technikai okok miatt késik az előadás, úgyhogy a tényleges kezdéskor meg kellett ismételni a tolongást), majd diadalittasan, nem kevés kárörömmel magunk mögé utasítva a lúzer bilétátlanokat és várólistásokat bevonulni egy színházterembe, majd ott némileg rosszat sejtve leheverni a földre. És hát igen, nomen est omen, alvószínház, értik, ugye? Szóval először meghallgathattunk egy felolvasást az ausztrál bennszülöttek házasodási és vallási szokásairól, aztán volt didzseridúzás meg másik zene, utána már csak a mellettem fekvőt kellett néha letessékelni a hajamról míg végül fölébredtem a pálkatapéterre. Kedves barátaim, ha legközelebb színházak (múzeumok, design boltok, könyvtárak, közértek, okmányirodák vagy bármi mások) éjszakájára invitálnálak benneteket, pattintsatok le.

Az est fénypontja az volt, amikor hazafelé bandukoltam az Attila úton, és egy pacák elbiciklizett mellettem, és azt mondta: „Hát gratulálok hozzá ....... tényleg nagyon szép vagy.”. Tekintve, hogy a hátam mögül jött, és a hátgratulálokhozzá még azelőtt hangzott el, hogy visszafordult volna, a gratulációt a seggemnek továbbítottam, mert minden bizonnyal ő érdemelte ki.