Van még hova

A múlt hétvégén ismét szembesülhettem, hogy van még hová emelni a gyereknevelési standardokat. Három kis szemelvény más szülők gyakorlatából:

„Tele szájjal nem beszélünk.” (Mondja anyuka a kb. három éves Zéténykének aki a mászókán némi kalácsot majszol, és akinek retorikai képességei nem teleszájjal sem mondhatóak ciceróinak, de biztos vagyok benne, hogy ez a jótanács hozzájárul majd ahhoz, hogy a társadalomnak összehasonlíthatatlanul hasznosabb tagja legyen, mint azok a haszontalan rendbontók, akik kaláccsal a szájukban is dumálnak.)

(Sírós hangon a nyilvános vécében. Én éppen az egyik fülkében voltam, úgyhogy csak hallottam, de nem láttam a történéseket.) „Nagyon kértelek, hogy ne nyúlj semmihez.” (Kárörvendő módon már magam előtt láttam a vécében könyékig nyúlkáló gyereket, de akkor…) „Itt minden nagyon de nagyon koszos. Majd anya kinyitja az ajtót.” (Ekkor igyekeztem nem gondolni azokra a jelenetekre, amikor az én gyerekeim a mellúszást gyakorolják a homokozóban vagy húzzák végig az utcán minden egyes parkoló autó kerekeit és lökhárítóját a kezükkel.)

„Azon mások ülni szoktak. Szállj je.” (Nem, nem színházi székről, netán busz ülésről volt szó lucskos időben, hanem a Kopaszi gáton azokról a hosszú, félkör alakú – valóban fa lécekkel borított – nézőtér szerű izéről, száraz időben – gyermek lábán szandál – amin magam is sokszor végigsétálok, mert ki tudja, mikor akarok pályát módosítani, és mégis belevágni a kötéltáncosi karrierbe.)

Magam egy ilyen háromnapos hétvége után mindig érzek némi büszkeséget, hogy a gyerekek még mindig életben vannak, a három nap alatt egyszer sem kellett őket kórházba vinni, és az anyagi kár is szinte elhanyagolható. De úgy látszik vannak, akik nem érik be ennyivel.