Hát ennyi volt

Letelt a fél év kensingtonozás. Csomó minden történt. Matyi megtanult beszélni, énekelni, angolul – na jó, néha halandzsául – énekelni, rollerozni, zuhanyozni, mercedest, bmwt, bentleyt felismerni. Gabesz megtanult felállni, bútor mellett és kézenfogva menni, csúszdázni, azt mondani, hogy „tészta”. Jártunk a gumidombra, a nagyhajóhoz, a hippihepire (éneklős foglalkozás), a lencsékhöz (Science múzeum), Arnához a norvég-indiai kislányhoz, akinek legnagyobb szexepilje a játék mosógép. Voltunk (gyerekestől) Golders Greenben, sétahajózni, a Kew Gardensben, a South Banken, a Tate Modernben, a közlekedési múzeumban, a természettudományi múzeumban, játszóházban, vidámparkban, kórházban, orvosi rendelőben. Voltunk (gyerekek nélkül) filmfesztiválon, alagútfesztiválon, kiállításon, moziban, színházban, étteremben (még sztárséfek – Jamie Oliver, Gordon Ramsay – éttermeiben is), vendégségben, wamp piacon, virágpiacon. Vicces módon a legeslegjobban a Holland Park fog hiányozni, mert a Holland Parkban nagyon jó lenni, a Holland Park kicsit olyan mint az AKG, hogy az ember elhiszi, hogy a világ tényleg hibátlan (és ez ott helyben tényleg igaz is). Úgy tűnik megöregedtem annyira, hogy az egész vagány Londonban a csivitelő madarak és a csobogó szökőkút (a januárban is virágzó bokrok, a mókusokpávák, a kis zöld traktorokon furikázó karbantartószemélyzet, a mindennap a kávézó előtt üldögélő kutyás társaság, akik az aktuális bulvár híreket tárgyalják ki) nőjön hozzám leginkább (persze az is segít, hogy az itt töltött idő legnagyobb részében ezekhez volt szerencsém). Ha úgy adódik, hogy háztartásbelinek mennétek valahová hat hónapra, Kensingtont jó szívvel tudom ajánlani.

Kultúrhétvége

A hathatós nagymamai segítségnek köszönhetően ezen a hétvégén – magunkhoz képest – tömérdek kulturális és szabadidős programon vettünk részt. Rögtön pénteken este indítottunk egy teljesítménykimenővel. Egy este, három programpont. Japán vacsora, David Hockney kiállítás, kávé és sütizés. Mindez röpke két és fél óra leforgása alatt. Ez azért volt, mert barátainkkal (egy norvég-indiai házaspár) mentünk, és ők, pontosabban a lány nagyon céltudatos, és a szabadidejében sem szeret pöcsölni, csak úgy elvacsorázgatni az időt, mire jó az? Mennyükosztcsináljuk. Úgyhogy csináltuk. A japán étterem sajátossága az volt, hogy minden asztal fölött volt egy projektor, ami részint arra szolgált, hogy az asztalra vetítse a terítőt, amit a kedves kuncsaft számos opció közül kiválaszthatott, illetve, hogy gépesítse a rendelést, vagyis az asztalra vetített étlap segítségével, klikkelgetve lehet kiválasztani, hogy mit is kér az ember, még pincér sem kell hozzá. Ez természetesen baromi kúl. Az ember tehát a vacsora első felét azzal tölti, hogy nyomkodja az asztallapot, és próbálja kitalálni, hogy pontosan mit is kell csinálni. A dolog nem működik tökéletesen, kezdve azzal, hogy mindig izgulni kell, hogy az ember szalvétája vagy vizespohara véletlenül rendel egy velőspacalt, folytatva azzal, hogy a szoftver természetesen itt-ott azért bakizik, így a pincér kihoz olyan dolgokat, amiket nem kértünk, illetve olyanokat, amikről utóbb kiderül, hogy mi ugyan nem, de a szomszédos asztalnál valaki kérte, a számlát – amit kétszeri klikkelés után végül egy kissé értetlenkedő pincér útján kellet bevadászni – kétszer kellett visszaküldeni, mert mindig volt rajta valami, amit igaziból nem fogyasztottunk. Cserébe az ember többfajta terítőmintából választhat. A kiállítás jó volt, lehetett látni sok színes fát, jól néztek ki. Kicsit talán túl sok volt belőlük, de ezek közül némelyiket iPaden föstötte a mester, amik a falra kifüggesztett szöveg szerint merőben más élményt nyújtanak mint az ecsetes darabok. Ezek után a süti már tényleg csak levezetés volt, és még beszélgetni is lehetett kicsit közben. Léhaság.
Szombat este az utca túloldalán lévő moziban megnéztük a freudosjungos filmet, amiből kiderült, hogy Keira Knightly nagyon de nagyon messzire tudja előrenyújtani az alsó állkapcsát, és hogy Svájc egy igen-igen szép ország.
Ma pedig szapadnaposak voltunk, amit reggelizéssel, virágpiacozással, hosszú sétálással, használaton kívüli metróalagútban rendezett alterfesztiválon megtekintett miniszínházzal és paradicsomos spagettivel ünnepeltünk.

Kensingtoni hétköznapok

A tegnapi termés:
Francia nagymama sétáltatja az unokáját (kb. hároméves kisfiú) a játszótéren. A gyerek éppen elindulna a homokozó felé, de nagymamája megállítja, és elmagyarázza neki, hogy ez nem „olyan” homok, ez nem olyan szép tiszta, mint a tengerparton, ez nem arra való, hogy tapicskoljunk benne, ez talán piszkos. (A homokozó amúgy egy kb. ötszáz négyzetméteres területen terül el egy életnagyságú – na jó talán túlzok, de bazi nagy – kalózhajó köré terített, minden reggel szépen meggereblyézett – ezt konkrétan láttam – fehér homok.)
Ez az:




A jógaórára érkezett egy új résztvevő tegnap. Egy pacák volt, aki jól szabott lenvászon nadrágban és karcsúsított hófehér lenvászon ingben jógázott. Kb. olyan ancúgban, amiben meg lehet jelenni egy közepesen formális, nyári esküvőn. Az óra végére viszont úgy nézett ki, mint aki vizespóló versenyen vett részt, úgyhogy mégis talán praktikusabb lett volna egy atletta.

Fiam a frappáns válaszok mestere

- Hagyd abba a hisztit, mert különben itt hagylak.
- Neeeem. Nem hagyom abba. Ameddig hisztizek, addig húzd a rollert, anya.

(Csak mellesleg – némi büszkeséggel – jegyzem meg, hogy én nyertem, abbahagyta. Persze nem mindig van ez így.)

Névválasztás

Csak a történeti hűség kedvéért jegyzem meg, hogy az előző poszthoz lehetett volna update bőven, de legjobb lesz inkább elfelejteni az egészet.
Szóval Csengékből és Csongikból itt viszonylag kevés van, de azért egynémely szülő itt is kitesz magáért a névválasztásban. Ma például Byron Weiss-szel találkoztunk a játszótéren.

Mindig van lejjebb – avagy az elmúlt egy hét címszavakban

Felső légúti megbetegedés idősebb gyermeknél. – Kórházban töltött éjszakák száma: 1, a kórházi felvételt megelőző várakozás óráinak száma: 4
Malév csőd – Bebukott és ennél fogva újonnan megváltandó repjegyek száma saját illetve látogatók részére: 3 oda-vissza, 4 egy útra
A Pozsonyból érkező baráti családdal (apuka, anyuka, kisgyerek) eltöltött hétvége – Nyugodt beszélgetéssel töltött percek száma: 10, a lakást – hányós vírus következtében – összehányó látogatók száma: 2, a hó következtében törölt repülőgépek száma: 1 (de később azért el tudtak utazni)
Testvértől összeszedett légúti megbetegedés kisebb gyermeknél. – Kórházban töltött éjszakák száma: 0
Mellgyulladás (enyhébb verzió) – Igen, a gyermek majdnem 11 hónapos, lehet röhögni
Eldugult mosogató (enyhébb, wc pumpával megszüntethető verzió)
Vírusfertőzés szövődményeképpen jelentkező fülgyulladás – Körzeti orvosi rendelőbe tett látogatások száma: 1, várakozással töltött órák száma: 1 (nem is rossz)
Felnőtt élet, és gyermekekkel csinálható mókás programok teljes hiánya - Átaludt éjszakák száma: 0, átaludt órák száma: valahol 20 és 30 között az egy hét alatt.
Helyesbítés, felnőtt élet egy vacsora formájában megvolt tegnap (Peti két itteni kollégájával), mely során sikerült gyomorrontást összeszedni (legalábbis nagyondenagyon remélem, hogy az), teljes egészében saját hülyeségből, mert valószínűleg nem kellett volna bevállalni a fish&chipset ennyi nap kvázi nemevés után.
Remélem, nem lesz update ehhez a poszthoz.