Egy pár hónappal ezelőtt eluntam a blogolást, most viszont
eluntam a nem blogolást, és úgy döntöttem, hogy a menthetetlen elhülyülés
folyamatát legalább némiképp lassíthatom azzal, ha nyitott szemmel járok a
világban, blogolható témák nyomában. Meg hát tegnap jelet kaptam, nem lehetett
más:
A Magyar utcán hajtottam éppen parkolóhely után kutatva, és
láttam, hogy tőlem úgy ötven méterre integet egy kutyás pacák. Gondoltam, a
járdán cigiző párocskának integet, és mentem tovább. Aztán közelebb értem, és
láttam, hogy még mindig ott áll az úton egy fehér pitbullal és nekem integet,
hogy álljak meg. Megálltam. És most jöhetne az, hogy és akkor előugrott a
kapualjból a haverja, és kirántotta az anyósülésről a táskámat. Ehelyett az
jött, hogy szépen kivártam, amíg a kutya az úttest precízen kiszámolt közepén
kiszarja magát, aztán a kopasz, susogós tréningnacis gazdája, kis
gumikesztyűben összeszedi a kutyaszart, majd joviális integetések és
köszöngetések közepette lehúzódnak az útról, és utamra engednek.
Hát így esett, hogy újból kedvet
kaptam a blogoláshoz.
