Szilveszter

Hogyan is búcsúztatjuk mi az óévet? Praktice nem nagyon, mert a program elég hasonló mint máskor. Délelőtt egy kis gyerekkoncert, játszótér, délután itthon döglés, lego villamos, troli és busz készítése, házi zenekar alapítása: Peti gitáron, Matyi furulyán, Gabesz orrszívó csövön, Peti néha triangulumon (a kis fémpálca elvesztése okán gurulós majommal megszólaltatva), virágföld ismételt összesöprése kisebb gyermek botanikai felfedezései után stb., este vacsora, majd az egyenletes főzelék és kenyér rétegek lehántolása gyermekekről. A felnőtt program kínai kaja és dvd nézés.
Milyen év volt? Jó. Plusz egy gyerek, mínusz rengeteg óra alvás, Csopak, Longó, Budapest.
Milyen év lesz? Jó. Gyerekek száma konstans. Remélhetőleg átaludt éjszakák száma növekszik. Visszatérés a munka világába (izgi, remélem, tudok még olvasni). Egy kis Longó még, aztán Budapest, meg nyilván Csopak is majd. Úgy tűnik, hogy most kezdjük majd meg azt az időszakot, amikor úgy nagyjából egyféle menetben mennek majd a dolgok, munka, gyerekek, szolíd, igényes szórakozás, ahogyan az rendes kispolgárokhoz illik. Szóval 2012 a következő húsz év prototípusa. Határozottan érdekes érzés.
Boldog új évet!

Fellegi Ádám vs. a Nagy Pöcs

Ma délelőtt Matyival koncerten voltunk. A koncerten a Varázsfuvolát játszotta Fellegi Ádám (a „zongorpistabácsi”) a saját lakásán kicsi gyerekeknek (volt olyan résztvevő, aki magzatot hozott, amit azért kicsit túlzásnak érzek, cinikusságomban nem látom teljesen, hogy egy minusz hat hónapos gyerek mennyit fog föl a varázsfuvola sztorijából még úgy is, hogy a dolgot vetített bábelőadással illusztrálták, amit a magzat nyilván jól lát bentről, no persze én már mesét sem olvastam föl nekik, a hasra tett fülhallgatóról nem is beszélve – olyanok is lettek – úgyhogy csak a bűntudat beszél belőlem). Szerintem nagy királyság, hogy a zongorpistabácsi csinál ilyet, a krambók fölülhetnek a zongorára, szünetben kipróbálhatják, van kis süti a konyhában, lehet henteregni a szőnyegen és a kirakott játékokkal játszani, és közben hallgatni a zenét és a hozzátartozó történetet (amit mondjuk egyik jelenlévő gyerek sem értett meg, de végülis ez nem annyira baj, én már majdnem harminckétéves vagyok, és még mindig nem teljesen értem a szálakat). Szóval visszaadja az ember életkedvét , hogy vannak ilyenek. Meg egyáltalán ez a jó abban, ha az ember idevalósi (mármint nyilván más országban is vannak zongorpistabácsik, akik csinálnak ilyeneket, de helyismeret hiányában nehéz hozzájukjutni).
Aki miatt az ember életkedvét néha-néha vissza kell szerezni az a Nagy Pöcs, aki kis csapatával együtt nálam egyre gyakrabban veri ki a biztosítékot (lásd múltkori kis kifakadásomat). A tegnapi teljesítményük kapcsán arra az elhatározásra jutottam, hogy most már csinálni kell valamit. Mert az nem lehet, hogy itt ennek kelljen lennie (és ha nem ez, akkor még lehet a többi baldóver közül választani). Úgyhogy úgy határoztam, hogy új politikai elitet akarok gründolni, mert végülis fiatalok vagyunk, okosak, világlátottak, beszélünk nyelveket, és egyáltalán jófejek vagyunk na. Kibújt belőlem az elitista. A gond az, hogy halvány gőzöm sincs, hogy ezt hogy kell csinálni. Szóval, aki tudja, az légyszi mondja meg. Piaci rés az van, úgyhogy csak bele kell találni valahogy. Ha ez a tervem mégsem jönne össze, akkor is szívesen segítkeznék valakinek valami hasonló dologban, mondjuk nyalhatnék bélyeget a kampánylevelekre. Szóval kérem a jövő kompetens vezetőit, hogy jelentkezzenek, és mondják meg, hogy mi a dolgom.

De most komolyan...

Ennyire nem lehet hülye valaki. Ez lehetetlen. „Nyuszika, bazd meg a fűnyíródat! Vagy mégse?” Nyuszika, jó az nekem, ha megbaszod a fűnyíródat? Nem tudom. Meg kell kérdeznem a dilettáns, seggnyaló kollégáimtól, úgyhogy most hazamegyek, jó? De még előtte fölköpök a levegőbe és aláállok. Az lesz a legjobb. Csak a nyomaték végett.”
Elnézést a trágárságért és az aktuálpolitikáért, de ez már nekem is sok.

Gasztrobunkók

Azt már eddig is lehetett tudni, hogy egyszerű gyerek vagyok, és nem tudom megfelelően értékelni a gasztronómia magasabb régióit. Na ez tegnap megint bizonyságot nyert. Peti kollégáival vacsorázni voltunk egy elegáns portugál étteremben, és mit mondjak, kár volt belém. Ettem sütőtök levest sült mozzarellával és fehér szarvasgomba olajjal. A leves maga elég ízetlen volt, bele volt pottyintva két rántott mozzarella golyó (olyan, amit a közértben mélyhűtve lehet kapni – úgyhogy hamár, akkor lehet, hogy a halrudacska jobb lett volna) és a tetején kétség kívül úszott valamilyen olaj, aminek én nem annyira éreztem az ízét, viszont a leves jó zsíros lett tőle. Aztán ettem spenóttal és ricottával töltött tésztát, ami spenóttal és ricottával töltött tészta volt kicsit zsírosan elkészítve. Lezárásképp pedig ittam egy mentateát (bunkóságomat jól példázza az is, hogy megkérdeztem a pincért, hogy van-e, mire enyhe biggyesztéssel mondta, hogy van, és fölvette a többiek kávérendelését, majd visszafordult hozzám, és azt mondta, hogy van borsmenta ÉS frissmenta teája is, melyikkel szolgálhat, borsmentát kértem). A borsmenta tea sima filteres tea volt, az érdekesség abban állt, hogy a csésze, amit hoztak hozzá sós volt. Na most nem tudom, hogy az van, hogy elegánséknál a filteres borsmentateát sós csészében kell adni, vagy csak simán elromlott a mosogatógépük. Mivel nem mertem megreszkírozni egy újabb blamázst, inkább nem kérdeztem meg, csak simán otthagytam.

Amúgy a házaspár akikkel voltunk kínai, és sok érdekes dolgot meséltek Kínáról. Többek között azt, hogy 55 nap a szülési szabadság ideje, és hogy nincs fizetett szabadság, kivéve a nemzeti ünnepnapokat. Úgyhogy ezúton üzenem a magyar kormánynak, hogy felmerül a gyanú, hogy a kínai gazdaság nem azért dübörög annyira, mert sikerült lerázni magukról a nyugati pénzügyi világ rabigáját, hanem mert cseszett sokat dolgoznak. Úgyhogy új népszerűségszerző jelszóként ajánlanám a „Dolgozzuk szét az agyunkat, keressünk nevetségesen keveset, és töröljük el a szociális juttatásokat! Előre a kínai úton!” szlogent (az óriásplakáton a háttérben egy szénerőműben izzadó M. Gy. látszhatna – csak a jópéldávalelöljárás végett).

Gyereklegeltetés

Ugyebár főként ezzel telnek a napjaim, és szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy – legalábbis a technikai lebonyolítás tekintetében – határozott fejlődést sikerült elérni. Hol van már a két évvel ezelőtti problémám, mely szerint nem tudok egyszerre babakocsit tolni és elvivős kávét inni. Tyha. Már tudok egyszerre elvivős kávét inni, babakocsit tolni (jó, hogy ez azóta egy másik, könnyebben navigálható darab), másik gyereket kézenfogva zebrán átvezetni, és némi reggelit magamba tömni. Tudok ezenkívül két gyerekkel buszozni (metrózni nem), közértben vásárolni, játszóterezni, éneklős foglalkozásra járni. Az itthoni házimunka (inklúzíve főzés) sem okoz már akkora gondot mint régen, bár mostanság nehezítés, hogy Kisbácsi cirka egy hónap óta föl tud állni, nem tud viszont leülni (néha térdre tud ereszkedni), ezért ha az ember nem tartja állandó megfigyelés alatt, akkor könnyen megeshet, hogy dob egy hátast a kanapé/kád szélétől, jobb napjain magára rántja a konhaszéket. Mivel az állandó megfigyelés nem megoldható, ezért az ember bízik a jószerencsében, hogy nem dob annyiszor hátast, hogy az összes agysejtje rámenjen.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy néha nincsenek balul sikerült vállalkozások. Vannak. A mai bevásárló köróút („hoppingojni menni”) egyik állomásán, egy ruházati üzletben határozottan kudarcosnak ítéltem a helyzetet, amidőn elsőszülött gyermekem, amikor éppen nem a földön hempergett, akkor a polcokról szedegette le a különböző termékeket, ifjabbik fiam pedig teli torokból üvöltött a babakocsiban. Mindeközben a pénztárosnő (én voltam az egyetlen vásárló közel távol) mintegy öt percen keresztül ütötte be a vásárolt termék árát (húzta le a vonalkódot, vette ki a biztonsági kütyüt vagy mittudomén), és közben kedélyesen csevegett kolléganőjével. Így érezhette magát Alan Rickman, amikor Mr. Bean csomagolta be neki a nyakláncot a Love Actually-ben. A délutáni élményt különösen megalázóvá tette, hogy utunk során kétszer is láttuk azt a nőt, aki hasonló kaliberű shopping körútjára két megtermett kutyát vitt magával, akik mindannyiszor, amíg ő az üzletben vásárolt türelmesen bámészkodtak a bolt előtt (póráz nélkül).

Pőhe

Matyi megtanulta az autómárkákat. Már oldalról és hátulról (vagyis nem a jelről) is felismer egy csomót. Így szoktunk beszélgetni:
-Ez milyen autó Matyi?
-Pőhe. Heintem pőhe. (A gyengébbek kedvéért: "Porsche. Szerintem Porsche."

Megajógaguru

Ez volnék én. Kicsit részletesebben kifejtve, hat év (ezzel-azzal itt-ott megszakított) jógázás után Simon a jógaoktató, akivel London lakói Laci hiányában kénytelenek beérni, azt találta mondani, hogy szívesen lát az eggyel haladóbb (mármint az 1-2-esnél, amire járok) szintű óráján is. Úgyhogy most már tényleg nincs más hátra mint hogy megtanuljak levitálni, és akkor készen is volnánk.

Élet a parkban

Mint arról már szó esett burzsuj környéken lakunk. Ennek megfelelően a házunkhoz legközelebb eső park is nagyon elegáns, hogynemondjam burzsuj. Gyönyörű fák vannak, régi kastély, repkénnyel befutott árkádos kerengő szerű izé, szökökút, rózsaliget, az évszaknak megfelelő növényekkel beültetett, szobrokkal díszített kis franciakert, japánkert vízeséssel és aranyhalakkal, a tájban megfelelő számban és ízlésesen elhelyezett mókusok és pávák, pont amilyennek egy angol parknak lennie kell.
Az ember kissé ironikusan úgy képzeli, hogy egy szorgalmas kertészbácsi minden reggel kiegyenesíti az előző nap meggörbült fűszálakat, hogy nehogy az úriközönségnek görbe füvön kelljen járnia. És bakker tényleg. A minap tanúja voltam, ahogy egy fószer friss mohát tömköd a japánkert tavacskája partján lévő nagy gömbölyű kövek közötti résekbe. Mert a gömbölyű kövek közötti résekbe friss moha dukál és punktum. És még merje valaki azt állítani, hogy hanyatlik a nyugati civilizáció...

Élet a parkon túl

Mert ilyen is van, noha kétség kívül háttérbe szorul kicsit mostanság. Azért az mégis béna lenne, hogy itt ülünk a fővárosban, és ki se dugjuk az orrunkat a lakás-játszótér-közért háromszögből. Úgyhogy hétvégenként kirándulunk ha kell ha nem, hogy a gyerekek megismerhessék London különböző részeit, mert egyrészt nagyon érdekli őket, másrészt nagyon hálásak, hogy ily módon tágítjuk a horizontjukat. A kirándulások földrajzilag elég behatárolt körben zajlanak, mert az ebéd-délutánialvás programig rendelkezésre álló háromórás időlimitbe csak a közelebbi célpontok férnek bele, így is mindig az van, hogy az idő nagy része közlekedéssel telik, de azért láttunk már folyót, dobáltunk kavicsot különböző állóvizekbe, és utaztunk héven is.
Amikor pedig a látogatók jóvoltából gyerekek nélkül is nekivághatunk, akkor olyan vagányságokra ragadtatjuk magunkat, mint hogy az utca túloldalán lévő moziba, illetve a tízperces gyalogtávra lévő indiai vagy japán étterembe megyünk. Voltunk már színházban is (jó ötlet, unalmas első felvonás, elég jó második felvonás), barátokkal vacsorázni (és vacsora után elegáns koktélbárban, ahol úgy megjelenésünkkel mint a rendelésünk szegényességével világossá tettük, hogy nem vagyunk odavalók), sőt reggelizni a távoli Kelet-Londonban és wamp szerű piacon is. Múzeumban (a gyerekekkel tett tudományos és természetrajzi múzeumokba tett látogatásokon kívül) a múltkori meghiúsult alkalom óta sem sikerült eljutni. Mindenképpen tudósítok majd, ha úgy adódik, hogy összefutunk a királynővel vagy együtt ropjuk Jude Lawval egy divatos sohoi mulatóhelyen.

Játszótéri divat

Játszótéri divat

Az nem újdonság, hogy Kensingtonban a kétéves gyerekeknek is jobban öltöznek, mint én, végtére is az apukáik csupa porsékkal meg bentlikkel meg jaguárokkal furikáznak (ilyenek parkolnak itten az udvarban doszt), de vagy egy-kettő, amin még ebben a mezőnyben is megakad a szemem. A díjazottak:
Gyerekek (két-három éves korosztály):
1. helyezett – tiszta fekete kötött ruha, no harisnya, rózsaszín szőrös csizma
2. helyezett – krepp ruhácska, földig érő selyem stóla nyakba tekerve
3. helyezett – térdig érő lakkcsizma (a homokozóban különösen praktikus darab)

Szülők
1. helyezett – piros, lakk, tíz centis sarkú körömcipő
2. helyzett – ezüst macskanadrág, virágos szoknya, halálfejes kötött pulóver
3. helyzett – bizniszmen apuka full öltönyben, nyakkendőben (egy homokban álló hajós mászókán)

Múzeum helyett

Ma délelőtt kimenőm volt. Ágik elvitték a gyerekeket játszótérre, én meg mehettem amerre láttam. Kigondoltam, hogy ellátogatok a Victoria and Albert múzeumba, mert az tök jó, a gyermekek viszont még nem annyira értékelik az iparművészetet, ezért velük nem akkora élmény. Noszahát. Még mielőtt megkezdtem volna a múzeumlátogatást bementem egy kávézóba egy kávéért és szendvicsért, majd ezekkel kibattyogtam az utcára kitett asztalokhoz, és – illedelmes engedélykérés után – letelepedtem egy néni mellé, mivel nem volt szabad asztal. Már megettem a szendvicset és a kávé végefelé jártam, amikor megkért, hogy nyissam ki a narancsleves üvegét, mert sajnos nemrégiben műtéten esett át, és ezért a jobb kezével nem tud olyan jól bánni. Kinyitottam. Az ezt követő negyven percben bepillantást nyerhettem egy idősödő (70 körülire saccolom) knightsbridge-i asszony mindennapjaiba. Nem könnyű, annyit mondhatok. A dolog ott kezdődik, hogy van az embernek egy kiadó penthouse lakása, amelyet heti 2,5 ezer fontért kiván bérbeadni. Ez önmagában még nem is akkora baj, mert bérlő volna is, csak hát nem megbizhatóak, a legutóbbi, aki jelentkezett sem nem akart a bérleti idő teljes időtartamára előre fizetni, sem nem volt – a cégjegyzék adatai alapján – egy brit cég tulajdonosa avagy igazgatója/igazgatósági tagja. Hát igy nem lehet, ezt azért meg lehet érteni. Az ingatlanos pedig volt olyan amatőr, hogy nem jött rá magától, hogy ilyen bérlő szóba sem jöhet.
Ez azonban semmiség ahhoz képest, amit a takaritónő fronton el kell szenvednie az embernek. Mert ott van a pimasz, megbizhatatlan, ámde ügyes és prezentálható filippinó hölgyemény (aki, szószerint idézem, „olyan mint egy kis majom, ha azt mondom neki, hogy a legnehezebben elérhető helyet takaritsa ki, hát a falra is fölmászik, olyan ügyes”), viszont csak úgy ukkmukkfukk elmegy egy hét szabadságra („mert a sógornőjének, állitólag agytumorja van”, cccc ki hiszi ezt el), és folyton késik, és ott van Nadja az ukrán nő, aki ha törik ha szakad megérkezik fél nyolcra, viszont elég nagydarab és nem valami „szofisztikált”. Mármost mihez is tud kezdeni az ember ezzel a problémával, különösen ilyen „krizishelyzetben”, amikor a kiadandó lakásba bútorszállitmány érkezik.
Továbbá nem lehet már megbizni az újságokban, mert mindent kiszineznek, eltúloznak, „mint az arabok, agyoncikornyáznak”, nem úgy mint régen, amikor feketén fehéren a tényeket irták le. Hát igen, mi lesz igy az angolokból, ha minden kultúrából csak a rosszat veszik át. Mert ott vannak rögtön az oroszok, akiknek nyilvánvalóan nincsen erkölcsi hátterük, mert nemegyszer előfordul, hogy egyszerre négy étteremben foglalnak asztalt, amiből az utolsó pillanatban mondanak vissza hármat („ha egyáltalán visszamondják”). A lengyelek elég rendesek, de a románokkal vigyázni kell, mert sok köztük a cigány („manapság már nem is lehet cigányoknak hivni őket, az úgynevezett emberi jogaik miatt, ’utazóknak’ kell őket nevezni”).
Jó társaságban röpül az idő, úgyhogy egy rövid vallásról szóló fejtegetést követően már indulnom is kellett haza, a V&A ezért ezúttal kimaradt.

Londoni nyár

A balatoni fiaskó után Időapó azzal kedveskedik nekünk, hogy az elmúlt napokban nyár lett itt, és ha minden igaz, ez még pár napig eltart. Annyira meleg van, hogy ma kifejezetten hiányzott, hogy semmilyen nyári ruhát nem hoztunk magunkkal. Az egyetlen hátulütője a jóidőnek, hogy a lakásban igy kb. 35 fok van, mert a lakás (illetve egy része) önfűtéses, vagyis van fűtés akár akarjuk akár nem. Ez úgy lehet, hogy alattunk van egy bojler, ami melegvizet csinál a háznak, és ettől melegek a falak, a padló és a fürdőszobában a törölközőtartó. Ez egy nagyon hasznos tulajdonság lesz majd télen, de amikor kint 28 fok van, akkor nem feltétlenül akarnánk fűteni. További vicces tulajdonsága a lakásnak, hogy az utca felőli ablakokat nem lehet kinyitni, mert a házat most újitották föl (próbáltam megérteni, hogy miért, mert – az eddig még nem fölújitott, most fölálványozott részből itélve – baromi jó állapotban volt eddig is), aminek eredményeként az ablakok az újrafestés miatt begyógyultak. Ma reggel pedig spontán szén darabok kezdtek kiesni a kandallóból. Valószinűleg a Mikulás gyakorlatozhatott a karácsonyi kunszthoz, és visszamászáskor levert a lábával némi szenet.
Ja, és valaki a házból reggel hattól estig végtelenitett szalagon Richard Clayderman általam ismert egyetlen művét hallgatja. Sokért nem adnám, ha valamilyen módon ki tudna mászni a fejemből ez a dallam. Bár lehet, hogy jobb, ha hozzászokom, végülis most hat hónapig ezt fogom hallgatni.

Ami sok az sok

Az oké, hogy az itteni játszótéren sok nagyon trendi nagyon vékony anyuka van, de azt, hogy valaki nehézség nélkül a derekára tudja kötni az uszkve hároméves gyereke kardigánját, amikor annak melege van, már tényleg túlzásnak tartom.

A gumidomb

A púpos gyerek és a prés, avagy kezdünk belerázódni

A kezdeti nehézségek után elég hamar rátaláltunk egy menetrendre, ami ugyan még mindig átmeneti, tekintve, hogy Peti ma először ment be dolgozni, de többé-kevésbé előrevetiti az itteni napjainkat. Délelőtt park („Paakba bemenni.” – vagyis menjünk parkba), ott van kétféle játszótér egy kicsiknek és egy nagyobbaknak, Matyinak mindkettő nagyon tetszik, van sportpálya, ahol lehet nézni a focisokat, vannak minden rendű és rangú kutyák, illetve kocogók („Néni hut, bábi hut.”), gyerekek („Olyan mint Gabesz.”), gesztenyék, kávézó (ez inkább a felnőtteknek érdekes, bár ott is lehet „Hütit venni.”), és nem utolsó sorban egy légifolyosó alatt terül el („Bepübőgéép, hetöpte” – vagyis repülőgép és helikopter), úgyhogy mindig lehet találni valami érdekességet. Délután pedig „eleme buá” olykor-olykor „eleme nélküli buá”, amivel az ember elutazhat másik parkba, ahol lehet nagyszámú mókust nézni, és/vagy közértbe, ahol a bevásárlókocsiból lehet elköszönni a pénztárosnénitől („Bábáj” - hiába, poliglott a gyerek). Ezt a programot csak néha töri meg egy-egy múzeumlátogatás vagy zenés foglalkozás („Bábi énekelte hipihepi.” – vagyis a bácsi elénekelte az If you happy and you know it cimű örökbecsű szerzeményt).
A lakókörnyezet terén is határozott előrehaladést értünk el. Először is, kebelbarátok lettünk Kristoffal a lengyel főportással, aki minden alkalommal kitörő lelkesedéssel és nagyon hosszan beszélget velünk arról, hogy a magyarok milyen jófejek, és hogy a kommunisták tönkretették Lengyelországot. Az öreg portásbácsi mindig jattol Matyival és megkérdezi, hogy jó fiú volt-e, sőt alkalmanként meg is hintáztatja. Azután a lakásban is megoldódott pár dolog, megszabadultunk például az algás viztől („Pancsi efogyott.”), tisztáztunk pár dolgot a tulajjal, vásároltunk egy gumimatracot teljesen fölöslegesen (megérkezésünk napján ragaszkodtam, hogy rendeljünk egyet, hogy ha Matyi legurulna a nagyágyról, akkor arra essen, majd a megrendelést követő ötvenhetedik másodpercben rájöttem, hogy Matyi ágya alatt van egy további, kihúzható matrac is), megtanultuk használni az indukciós platnit stb. Tettünk lépéseket a civilizációba történő csatlakozásért is, úgyismint mobiltelefon és bankszámla, ezen a téren egyelőre részsikereket értünk el.
Gyereknevelésileg is kicsit új szakaszba értünk, egyrészt mert Matyi most már tényleg szinte tud beszélni, és igy világosan ki tudja fejezni az igényeit („Kebimbó nem himon.”), másrészt mert Gabesz már teljes erőből mászik, ésszel viszont még nem áll annyira jól, úgyhogy pl. egyik kedvenc elfoglaltsága kemény felületek megközelitése, majd őrült rugózásba kezdés, mely által fej a kemény felületbe verődik erősen és sokszor, ezért most már eléggé résen kell lenni, hogy legalább néhány agysejtsét sikerüljön megóvni.
Hát igy valahogy áll a dolog most.

A Kondor fiúk Kensingtonban

Megérkeztünk - A kiutazás, kicuccolás, berendezkedés

Már utaztunk gyerekkel repülőn – pont két éve ugye Matyival – kicsit stresszes volt, de bírható. A mostani útnak úgy indultunk neki, hogy hát két gyerekkel nehezebb az élet, mint eggyel, de nem olyan sokkal, és Matyi már olyan nagy, vele amúgy is minden annyival könnyebb, hogy ez azért nem lesz annyira vészes. Hát tévedtünk. A reptéri rész és a beszállás prímán ment, mindenki szuper kedves volt, a gyerekek szuper jól viselkedtek, a gép időben indult, felszállás közben a helyzet ideális volt, a kétéves apukája öléből érdeklődve figyeli az eseményeket, a csecsemő édesdeden alszik anyukája ölében, mindez durván tíz percig tartott. Az utána következő részhez idézzétek föl az állati idegesítő kisgyermekes családot (csecsemő ordít, kétéves ordít, mindkét gyerek egyszerre ordít, víz kiboruláls, gyerek öltöztetés, gyerek pelenkázás ülésen, folyosó eltorlaszolása gyerekkel/gyerek cuccaival, elöl ülő utas rugdalása hosszasan stb.), na ez voltunk mi. Ezek után a taxi késett (csak kicsit), dugó volt (nagyon), rossz irányba mentünk (csak nagyon kicsit), de végülis megkaptuk a kulcsot és bejutottunk. – Tanulság legközelebb repülőutat csak Kazincbarcikáig vállalunk be (és ha valaki azt mondja, hogy utazzunk mondjuk a tengerentúlra, akkor hozzá vágunk egy követ és elszaladunk, de jó messzire).
A lakásban a következő kis meglepetések fogadtak: két elhervadt virágcsokor és egy kipurcant orchidea (valószínűleg a tulaj figyelmessége, akit az ingatlanos elfelejtett értesíteni, hogy a beköltözés nem szept. 1-jén, hanem 16-án lesz), egy kád víz, benne algatenyészet (Mi lehet ennek a magyarázata? Megoldási javaslatok: a) beltéri dísztó, csak az aranyhalak megléptek b) elromlott a kád dugója, nem lehet leereszteni x hét óta, a tulaj és a lakás manager cseszik megjavíttatni a dolgot. Ez utóbbi személy dolga az volna, hogy a lakásban történ meghibásodásokkal foglalkozzon, telefonon hozzá intézett kérdésre, mely szerint mi az oka annak, hogy két hét óta ebben az ügyben nem történ semmi, azt válaszolta, hogy ő azt gondolta, hogy a tulaj meg fogja javíttatni, és jelenleg sajnos nem áll módjában semmit tenni az ügy érdekében, mivel ezzel a tulajt mindneképpen meg kell várni, aki azonban sajnos elutazott, legközelebb hétfőn érhető el, javasolta továbbá, hogy a gyerekeket a zuhany alatt mosdassuk meg. Ezt Matyi esetében meg is fogadtuk, Kisbácsi a csapban fürdőzött.) További idegesítő hülyeségek: nem működő villanyok, nem működő botmixer (a nem működésre természetesen akkor derült fény, amikor mindkét gyerek ebédre vár és az ember összevissza kapkod), rossz szobában elhelyezett rácsoságy, amely csak szétszedés és újból összeszerelés útján helyezhető el a megfelelő szobába, mivel nem fér be az ajtónyíláson. Vicces hülyeségek: az ebédlőasztal le van borítva egy ronda barna műbőr szerű anyaggal, gondolom, hogy a politúrozott felületnek ne essen baja, a lakás tele van mindenféle kristály, kerámia és üveg csecsebecsékkel, amiket nem győzünk elrakosgatni kéz alól, mindenből kettő van, kivéve vasalódeszkát mert abból három (Az történt, hogy az ingatlanostól kérdeztük, hogy a lakásban van-e törölköző, ágynemű, pohár, tányér stb., amire az volt a válasz, hogy az ingatlanügynökség egy nagyobb összegért hajlandó ilyenekkel felszerelni a lakást, mire kértük, hogy akkor ezt tegyék meg. Megtették. A probléma mindössze az, hogy a lakás már eredetileg is föl volt szerelve mindennel, az ingatlanosok viszont ennek ellenére itthagytak egy teljes garnitúra felszerelést. Én viszont csak akkor jöttem rá erre az egészre, amikor el kezdtem kipakolni a nagy becsomagolt kartondobozokból a cuccokat. Úgyhogy most itt állunk egy csomó kenyérpirítóval és vízforralóval. Ha kell valakinek, szóljon.)
A hülyeségek kívételével a lakás teljesen rendben van. Az épület és a környék viszont abszolút pazar, a háztömbnek saját portása van, a ház mellett szuper organikus kávézó található, a Holland Park gyönyörű és elég közel van benne egy csúcsszuper játszótér, emeletes busz mint a tenger, mindenfelé angolok, franciák és egyéb úri népek, világi na.
Folyt köv.

No hát Longó

Szóval mink most (vagyis péntek kora reggel) lelécelünk Londonba (Matyi szerint Longóba – bepübőgéppel mi mással) egy időre. Semmi drasztikus emigrálás, csak egy rövidke féléves kiruccanás. A program a szokásos, Peti egyetemen tanít, kutat, én céklát pürésítek (immáron két gyermek részére, no persze nem ugyanolyat még véletlenül sem), a haramiák haramiáznak ki-ki tehetsége és fejlettségi szintje szerint. Aztán meg jövünk majd haza azzak a szándékkal, hogy mindezt itthon folytassuk tovább azzal a különbséggel, hogy akkor már én is visszatérek a munka világába és csak félállásban pürésítem majd a céklát.
Jó volna, ha valaki biztosítani tudna arról, hogy visszatértünkkor a) az ország nem lesz csődben, b) Fekete Ernő még mindig a Katona József Színházban fog játszani, kb. ezek számomra a Magyarországon lakás szükséges és elégséges feltételei. Mint ebből is látszik én alapvetően szeretek itt lakni, és nem támasztok túl nagy elvárásokat hazámmal és annak irányítóvial szemben. Úgyhogy ezúton üzenem a t. Melnök úrnak, hogy próbálja már meg nem félkézzel bedönteni az egész bankrendszert (a semmiért), és egyáltalán pihenjen egy kicsit, és kevesebb elánnal álljon már az emberek oldalára, van elég bajuk így is. Remélem, hogy a b) feltétel vonatkozásában föl sem merül, hogy közéleti elvárásokat fogalmazzak meg, és elegendő annyi, hogy Ernőnek jó egészséget és további sikerekben gazdag színészi munkát kívánjak.

Tréfarépa

Mindig is tudtam, hogy vicces vagyok, de ma megbizonyosodhattam róla, hogy a humorom teljességgel ellenállhatatlan, hovatovább készülhetek a stand up karrieremre, a siker garantált. A három év alattiak körében mindenképpen. Történt ugyanis, hogy mindkét fiam egymást túlharsogva kacagott azon a viccemen, hogy azt mondogattam nekik, hogy „Jó napot kívánok.” , és egyszer az egyikükre másszor a másikukra néztem közben. Ez a kis magánszámom legalább öt percig tartott, ez alatt mintegy kétszázszor mondtam el, hogy „Jó napot kívánok!”, és a siker töretlen volt, sőt. Ezzel bizonyosan bekerülhetek a Szeszélyes évszakokba, de mondjuk Sas Józsit és Csala Zsuzsát simán lejátszom a Mikroszkóp színpad színpadáról. Hiába no, ami jó, az jó.

Agyhiány

Határozatlan időre, megbízható bérbeadótól bérbe vennék működő agyat, esetleg fölös agykapacitást, kétjegyű iq nem akadály.
Jelenleg ugyanis akut agyhiányban szenvedek. Valamelyest vigasztal, hogy gyermekeim phd-vel rendelkező, díjakat bezsebelő, egyetemi tanár édesapja szintén (bár ő közben azért tudományos cikkeket irogat én meg céklát pürésítek, úgyhogy mégis lehet valami különbség). Úgyhogy családilag némi észre szorulunk, mert ha így folytatjuk, félő, hogy életünkben egyre szaporodni fognak a burlesque szerű jelenetek, míg végül a gyámhatóság megneszeli a helyzetet és elszállítja a csimbókokat jobb helyre.
Ma például az történt, hogy elvonultunk az okmányirodába, hogy személyiket/útleveleket csináltassunk a londoni utazáshoz. Hazatérvén Peti rádöbbent, hogy gebasz van, mert a régi útlevelét leadta, a személyiét nem találja, és pár óra múlva indul Istókhalmára (nemzetietlen olvasóink kedvéért: Stockholm), és akkor most hogy fog elutazni. Tehát olyan hülyék vagyunk ,hogy az utazása előtt leadtuk az egyetlen érvényes útiokmányát. Mit van mit tenni, vissza kell sírni az útlevelet az okmányirodából vagy elő kell keríteni a személyit. Kisvártatva kiderül, hogy egyik sem lehetséges, mivel a személyi sehol sem lelhető föl, az útlevelet pedig azon okból nem lehet visszasírni, mert nem is vették el, visszaadták, mi hazahoztuk, és gondosan elraktuk (majd akkor kell bevinni, ha elkészül az új – végül is logikus, de sajnos agy hiányában a logikai összefüggések felismerése nehézséget okoz).
Ezen kívül én simán elfelejtettem volna a mai napra megbeszélt randit, ha Nóri nem hív föl, hogy lehet, hogy nem is tud jönni (végül tudott szerencsére, én pedig sunnyogtam, és nem közöltem, hogy a dolog teljesen kiment a fejemből).
Azon pedig, hogy szavak nem hogy idegen nyelveken de magyarul sem jutnak eszembe már meg sem lepődöm. Közel-távol a legnagyobb szellemi teljesítményem mostanában, hogy egy befőttes gumi segítségével sikerült hozzákötnöm Matyi rendőrautójához a rendőr motorcsónakot szállító utánfutót, kiküszöbölve ezzel azt a problémát, hogy az utánfutó csak akkor marad rajta vonóhorgon, ha az autó (lassan) előre felé gurul a gurulás viszont – hátrahúzós autó lévén – hátrahúzással érhető el, mely folytán az utánfutó menthetetlenül leakad a vonóhorogról. (Mondjuk ennek a játéknak a konstruktőrétől nem bérelnék agyat, úgyhogy kérem, hogy ő ne jelentkezzen.)

Balatoni nyár

Nos hát nyaraltunk, kerek egy hónapot. A helyszín természetesen Csopak, az állandó szereplők a kismama és a két csimbók (ezt a kifejezést a bizarr fejőasszonytól tanultam, azóta beépült a családi szótárunkba), special guest starok hosszabb-rövidebb időre a nyári szabadságát töltő apa, a szintén nyári szabadságát töltő „A” nagymama, családi nyaraláson részt vevő „B” nagymama és nagypapa, uncsitesók, nagynénik és nagybácsik, gyermekkel rendelkező barátok és ismerősök (a gyermekkel nem rendelkezők eléggé el nem ítélhető módon messziről elkerülték a Rózsa utcát).
Az ilyen nyaralásokat az ember úgy képzeli, hogy a gyermekek egész nap lelkes mosollyal az arcukon, vidám kacagás közepette nyargalásznak a kertben/pancsolnak/meztelenül dinnyét esznek stb. (értelemszerűen a csecsszopók mindezt nem csinálják, hanem egy fa tövébe leterített pokrócon heverésznek, lábaikkal aranyosan kalimpálnak és gurgulázva kacagnak), miközben a felnőttek elégedetten szemlélik őket és ebédre feltálalják a frissen készített lecsót, esténként pedig a fűben heverve nézik a hullócsillagokat.
Időapó jóvoltából a fent vázolt programokat az idő tetemes részében a gumicsizmában, gumigatyában, esőkabátban pocsolyázás, a balatonfüredi tesco áruház felkeresése (olyan gyakorisággal, hogy a végén már vásárolni sem mentünk be) és a létesítményben történő mozgólépcsőzés, elhagyatott strandon mászkálás, szarráázás, majdnem szarráázás stb. váltották föl, de azért egyszer-kétszer sikerült a klasszik nyaralást is abszolválni, lecsó például volt, sőt kertmozi is.
A csimbókok amúgy szerencsére a rossz időt sem bánták annyira, a csecsszopó még amúgy sem strandképes, a kétéves pedig szenvedélyes vízbekavicsdobáló (mozgólépcsőző, vonatozó stb.), amit ugye rossz időben is lehet csinálni. A kismama műszaki zsenijének köszönhetően pedig a gázkonvektort is sikerült beüzemelni, úgyhogy még csak fázni sem kellett.
Tehát a nyaralás összességében sikeresnek mondható, bár kismama sem kipihentebb sem barnább nem lett, sőt, de hát kismamát nem is ezért fizetik.
Leginkább a dokumentáció végett egy-két gyöngyszem a kétéves verbális fejlődéséből:
hentöntintin – szeneskocsi
hömpömpöm – sorompó
Hátyi – Sári
Hánytyi – Sanyi
Fatyi idő van. – Fordítást nem igényel, legfeljebb annyi magyarázatot, hogy ez nem a napszakra, hanem az időjárásra vonatkozik, mivel a sok rosszidő miatt mindig el kellett halasztani a fagyizást olyan napra, amikor szépen süt a nap, vagyis fagyi idő van.
Anya, apa tátyi Matyi, pé van. – Matyi vesz anyának és apának kávét, pénz van. (Így mulat egy magyar úr.)
hámo patyiku – három paradicsom
Matyi eme binga Petre. – Matyi elmegy bringával Pestre.

Nyelvtanulás

Az utolsó e tárgyú bejegyzés óta Matyi határozott előrehaladást ért el a beszéd terén. Ez az előrehaladás egyelőre inkább a szándékban mutatkozik meg mint a tényleges beszélni tudásban, vagyis már nagyon szeretne beszélni, megpróbál egy csomó mindent elismételni, sőt mondatokat mondani, de a háttértudás még fejlesztésre szorul. A két dolog együtt elég vicces dolgokat ad ki. Ebből szemezgetek alább:
kmtátyi – csoki
babakoko – babakocsi
tyátyi – kávé
fatyi –fagyi
gmgyi – Zsuzsi
pepi – Peti
gáábu – Gábor
membü – metró

Anya bibibi. Mémé bibibi nem. Mémé ma te. – Anya ribizlit eszik, én köszönöm nem kérek ribizlit, inkább egy kis magos kekszet kérnék, ha lehet.
Mémé mama hütyi nem. – Köszönöm, nem kérek abból a sütiből, amit a mama hozott.
Goka akuku be. – A vonat bement az alagútba.
Tyityityi. – Most énekeljétek el a máv szignált (amit a pályaudvarokon játszanak, mielőtt bemondanak valamit a hangosbemondóba).
Anya brümbrüm ko hakó. – Anya felállt az autóval a komp hajóra.
Nyányi kmkm. – Szonja eszi a tortát. (erről van egy fényképünk, amit nagyon szeret nézegetni)

Válni kell

mondta a kb. 4 éves kislány tegnap Matyinak a játszótéren, miközben azt játszották, hogy egy házban laknak (mondjuk ezt leginkább a kislány játszotta, Matyi inkább csak ott kolbászolt a mászókán, ami a ház szerepét töltötte be, és udvariasan koslatott újdonsült felesége után a mászóka különböző részeire). Kicsit meglepődtem a drasztikus kijelentésen, mert - jó anyóshoz méltóan - úgy láttam, hogy Matyi nem adott okot arra, hogy ez a házasság véget érjen, nem hagyta felhajtva a vécédeszkát, nem csalta az asszonyt, sőt még a homokot is söpörgette innen-onnan, ezzel jelentősen hozzájárulva a háztartási feladatok elvégzéséhez. Az én fiam mintaférj, mi az, hogy ez a perszóna lapátra akarja tenni?
Aztán rájöttem, hogy a kislány valójában azt mondta, hogy "várni kell", mertmivel a vajaskalács, amit sütött még nem volt készen. Ez már mindjárt más.

Tökbevonat

Ma egy természettudományos érdekességgel tudom megörvendeztetni a kedves olvasókat. Az a furcsaság történt ugyanis, hogy a kezemen tökbevonat képződött. Úgy esett, hogy hétvégére tökpörköltet készítettem (meg zöldborsókrémlevest és tűzdelt egybesült tarját, hogy szó ne érje a ház elejét), és ehhez – csudák csudája – tökre volt szükség. A tököket mephámoztam és feldaraboltam. Ez a tevékenység eredményezte a bevonatot. Amikor ugyanis kész voltam a hámozással és a vagdalással, megmostam a kezem, és nekiláttam a további teendőknek. Egy pár perc múlva azonban észrevettem, hogy a kezem furcsa tapintású és ha kifeszítem a tenyerem, akkor húzódik, mintha ragasztót kentem volna rá. No gondoltam, jól rámragadt ez a töklé, és mégegyszer kezet mostam. De nem történt semmi, kéztörlés után a bevonat még mindig megvolt. Aztán kezet mostam még, meg dörzsöltem a szivaccsal, meg kapargattam a körmömmel, meg dörgöltem a konyharuhával. Mindez – majdhogynem – eredménytelen maradt. Ahogy ezeket a sorokat írom a bevonat nagyrésze még mindig rajta van a kezemen. Úgyhogy most vagy nekiesek higítóval és/vagy smirglivel, vagy belenyugszom, hogy most már az idők végezetéig tökbevonatos marad a jobbkezem.
Mindenesetre mindenképpen el kéne gondolkozni a töklé ipari hasznosításának lehetőségeiről (pl. tapétaragasztó, egész testet fedő bevonat esetén búvárruha, porlasztva hajlakk stb.), mert a bio érában szerintem ebből jó kis bizniszt lehetne gründolni.

Gyöngyöt

Kicsit úgy érzem, hogy gyöngyöt szórtunk a disznók elé. A színes székeink ugyanis megcsekélyke visszahangot keltettek ahhoz képest, hogy mekkora dizájn bravúrról van szó. Kicsit arra számítottunk, hogy az összes lakberendezési magazin itt fog majd tolongani, hogy egy különszámban méltó módon adjanak hírt a világnak a székekről, és nem hogy ez nem történt meg, de egyetlen ájulás, levegő után kapkodás sem volt, a legtöbb, amit ki tudtunk provokálni az „ühüm, jók” komment volt. Most már biztos, hogy meg nem értett dizájn zsenik vagyunk. Mindegy.
De igaziból nem erről akartam írni, hanem – megrendelésre – arról, hogy Matyi miket mond mostanában, így kétévesen. (Megjegyzem gyerekvállalás előtt szilárd meggyőződésünk volt, hogy két éves korára már minden gyerek folyékonyan beszél, de a mienk mondjuk sokkal előbb fog, mert mi nagyon választékos népek vagyunk, és sokat beszélünk hozzá.)
Szóval – a standart anya,apa, papa, mama cuccon túl - a szókészlet a következő:
Mémé - Matyi
brümbrüm – motor, autó, maci
etye – kettő vagy több
gm – labda, gurul
te – keksz, tej, talp
ha - hal
bu – buborék, busz, búgócsika
fa - fa
pampam – pitypang
eme – elment, elmegy, esetleg menjen el vagy éppen hogy ne menjen el
bambi – Bambi
hemhem – hernyó (itthon lévő gurulós játékhernyó)
bácsiki – bácsika (itthon ilyen néven fut K.G. kiskorú)
hohó – Egyszer egy királyfi
mam – Laknak-e nálatok állatok (a borítón lévő majom után)
Biztos kihagytam egyet kettőt, de alapvetően ennyi. Ezen szavak variálásával remekül kifejezi magát, pl. nagyon sokszor elmondja, hogy Bambi (illetve tetszőleges más alany, ideértve a fákat is) elment autóval vagyis láthatóan a nyelvtani szabályokkal is tisztában van. Nem rossz. Bár annak fényében, hogy Szonja (aki öt hónappal fiatalabb) már bőven mond mindenfélét, ragoz stb., és Petra (aki két hónappal idősebb) már januárban azt mondta teljesen tisztán intonálva, hogy „Panka légyszíves nyitsd ki nekem ezt a dobozt.” látszik, hogy még van hová fejlődni. Addig is „Bambi eme brümbrüm” és „Hemhem hamham pampam”.

Voila

A projekt

„Lófasz fog itt folyni, nem acél” (Örkény István)

2008 - Az ötlet megfogan. (Persze nem saját ötlet, lopott, de az nem számit.) Legyenek az ebédlő székek szinesre festve. Legyen mondjuk az, hogy veszünk három pár különböző stilusú széket, és páronkét két féle szinűre festjük (egyiket ilyenre másikat olyanra). Állati dizájnos lesz.
2008 – A begyűjtési fázis. A terv megvalósitása pompásan halad. Vaterán összevásárolunk hat széket. Ebből négy használható, kettő baromi tré, de ezt a projekt befejező fázisáig magunknak is csak félve valljuk be.
2009 tavasz – 1. számú akadály: Az ember terhesen nem fest széket, mert a belélegzett vegyi anyag árt a babukának. A projekt megvalósitása elhalasztva babuka születése utánra.
2009 nyár – 2. számú akadály: Az ember újszülött babukával nem fest széket, mert legfőbb vágya egy kávé nyugiban való elfogyasztása, és el sem tudja képzelni, hogy valaha meg tud majd főzni egy levest, nem hogy befessen hat darab széket. A projekt megvalósitása elhalasztva arra az időre, amikor több lesz a szabadidő.
2009 ősz, tél – 3. számú akadály: Hidegben az ember nem fest széket, mert a lakásban mégsem, a teraszon meg befagy a segge, és különben sem szárad meg a festék. A projekt megvalósitása elhalasztva a jó idő beköszöntéig.
2010 tavasz – Újabb beszerzési fázis. Családi kirándulás a festékboltba, ahol hosszas latolgatás után egy zöld és egy lila festék kerül kiválasztásra és megvételre a szükséges egyéb kellékkel együtt.
2010 nyár – 4. számú akadály: Az ember terhesen nem fest széket (lásd az 1. sz. akadályt). A projekt megvalósitása elhalasztva az újabb babuka születése utánra.
2011 tavasz – Nagy levegő vétel, elszánás. A projekt meg lesz valósitva. Nagyobbik babuka felügyeletének megszervezése a céldátumra, további nagyszülők mozgósitása segitésre és a kisebbik babuka dajkálására amig a projekt megvalósitása tart.
2011 április 12. – Újabb beszerzési fázis. A két teljesen tré szék helyett last minute vatera beszerzés: két (ekkor még) nem teljesen tré szék megvásárlása.
2011. április 15. – D-1 nap. Az újonnan beszerzett székek érkezése. Egyik nagyszülő kiesése betegség miatt. Sebaj, babukát lenyomjuk festés közben.
2011. április 16. – D nap. Nekiveselkedés, smirglizés, fólia kiteregetés, ecset festékbe mártása. 5. számú akadály: Festék nem tapad. Másfél órával és fél doboz festékkel később két rettenetesen kinéző szék az eredmény. Teljes csüggedés. Döntés: várjunk, amig megszárad, és majd az újabb réteg befedi (ezt már magunk sem hisszük). Másik szin elővesz, festék felhord, vazze’ ez megtapad. Húsz perccel és egyhatod doboz festékkel később három szék pompásan befestve. Miaszarér nem ez történt a másik szinnel? Az „zománcfesték” emez „flexibilis vastagzománc”. Peti Praktikerbe el, másik szin helyett hasonló árnyalatú flexibilis vastagzománcot beszerez. Juhé. Ez azonban még nem felhordható, mert az elsőnek befesteni szánt szék tocsog a korábban rálocsolt zománcfestékben. Próbáljuk meg leszedni. Higitóval. Nem jön le. Kaparóval. Nem jön le. Egy nagy ragacs az egész. Várjunk, hátha megszárad, és lesz valami.
2011. április 17. – D+1 nap. A fél doboz zománcfesték egységes gumiréteget alkotott az inkriminált széken, amit leginkább vajkenő késsel lehet lefejteni, de akkor meg gigarücskök maradnak. A helyzet aggasztó. A megoldás: kapargatás, smirglizés, aztán hagyjuk a retekbe az egészet, fessünk rá igy oszt jó lesz. Eredmény: rücskös zöld szék (plusz két pompásan befestett zöld szék az elmúlt napi pompás lilák mellé).
2011. április 18. – D+2 nap. Még mindig várjuk, hogy megszáradjanak, még mindig fog némelyik, félő, hogy soha a büdös életben nem száradnak meg. De ha igen, akkor pazar lesz de tényleg. És mindez nem tartott tovább két és fél évnél.
Tanulság: Mikor máskor töltsön az ember két napot (kétes kimenetű) székfestéssel, ha nem akkor, amikor napjait egy kétéves és egy újszülött társaságában tölti, és egy hónapja nem aludt egyhuzamban öt órát. Nesze nekünk lakberendezés.

Ps: Köszönöm a kedves érdeklődést mindenkinek, azóta az egészségi állapotom rendbe rázódott, anyatermészet (illetve a segitségére siető fejőasszony) szépitett némileg.

Anyatermészet a seggem

Az anya saját testéből táplálja csecsemőjét. Nincs ennél szebb és természetesebb dolog. A csecsemő elégedett, az anya sugárzik a boldogságtól. Egy franckarikát. Eddigi tapasztalataim a témában a következők.
1. sz. gyermek: Ajaj, nincs tej. Ajaj, még mindig nincs. Másfél óra préselés, egy kiskanál. Ajaj, mit fog enni a gyerek. Nem vagyok jó anya, még szoptatni sem tudom a gyereket. Kb. két hét aktív szenvedés után a tejmennyiség elegendő, gyermeket édesanya saját testéből táplálja, édesanya maradandó lelki károsodást szenved (na jó talán nem maradandó, de hosszan tartó).. Az elkövetkező kb. hat hónapban konstans para, hogy majd mikor nem lesz megint elég a tej.
2. sz. gyermek: Csuhaj, van tej. Csuhaj, sok tej van. Ajaj, túl sok van, akkor mit kell csinálni? Gyermek egyhetes születésnapján gyulladás (magas láz, baromi fájdalom, egy hét antibiotikum, melynek mellékhatásaként elképesztő gyomorfájás, abszurd találkozás bizarr fejőasszonnyal). Ezt köveően összes utasítást betartani, mindent a nagykönyv szerint csinálni. Gyermek háromhetes születésnapján újabb gyulladás (39 fokos láz, baromi fájdalom, randi fixálva bizarr fejőasszonnyal, aktív reménykedés, hogy ezúttal nem kell újabb antibiotikum kúra, de erre kevés az esély). Itt még nem tudom, mi lesz a folytatás, izgalommal várom.
Ja, és ne feledkezzünk meg a száz helyről érkező (egymásnak természetesen homlokegyenest ellentmondó) okos és részvétteljes tanácsról, ami ilyen helyzetben kifejezetten javítja a kedélyt.
Ha lesz még egy gyerekem, az tuti, hogy rántotthúst és sültkrumplit fog kapni, legfeljebb az első időkben leturmixolom neki.

Krónika

Gábor hamarosan betölti a két hetes kort, úgyhogy éppen ideje már, hogy lejegyezzük az utókor számára (illetve a számos jövőbeli életrajzirók legnagyobb örömére) eddigi életének fontosabb eseményeit, illetve elért eredményeit.
Küllem: nem annyira makimajom mint inkább öreg bácsika szerű (a kezdeti vakondhoz való hasonlatosság múlófélben), Peti szerint Kun Vilmosra hasonlit, de én nem értek egyet, Gábor orra határozottan hegyesebb.
Jellem: Gondolataiban gyakorta elmélyed, ilyenkor nem hagyja magát zavartatni a külvilág hivságai által. Más esetekben viszont határozottan hangot ad nemtetszésének (valószinűleg kicsit prűd lehet, mert ez leginkább akkor fordul elő, ha pucér). Elégedettség röfögéssel fejezi ki.
Életpálya: Még nem egyértelmű, hogy mely tudomány vagy művészeti ágban jeleskedik leginkább, de az már most valószinűnek látszik, hogy nem hódol be a társadalmi konvencióknak, mert az „eszik, alszik, hasonlit” elvárásból a hasonlitást határozottan visszautasitja.
Hobbik: Családja körében időzik legszivesebben, nem bánja, ha idősebb testvérbátyja a fülét, szemét, száját piszkálja, illetve különböző plüss állatokat szór a fejére. A testvéri érdeklődés amúgy egyelőre kimerül ennyiben.
Folyt. Köv. (idővel)

No.2

Nos az tudható volt, hogy ha az ember kilencedik hónapos terhes, akkor előbb utóbb szülni fog. Mivel azonban a múltkor ez nemhogy utóbb, hanem utóutóbb következett be, nem igazán mertünk számitani az előbbre. Ezért is ért kicsit meglepetésként, amikor vasárnap hajnalban felébredtem, hogy valami megfájdult. Aztán persze visszafeküdtem, mert ne legyek már hülye, az csak nem lehet, hogy most fogok szülni, meg ugye éjszaka van, az nem praktikus, meg összepakolva sem vagyok, intézzük ezt az egészet máskor inkább. De aztán megint fölkeltem, mer megint megfájdult. Aztán egy idő után felébresztettem Petit is, hogy akkor lehet, hogy össze kéne pakolni (nem volt túl lelkes). Aztán megpróbáltam felhivni az anyukámat, hogy akkor jönne át Maki úrra vigyázni, mert lehet, hogy nekünk más dolgunk akad. Ki volt kapcsolva a telefonja (meg volt beszélve, hogy most már nem fogja kikapcsolni, mert hát bármikor lehet ugye stb.). Hivtam a vezetékesen, nem vette föl. Elkezdtem pakolni. Tanakodtunk. Peti beült az autóba, elment a Széher útra, hogy akkor behatol, és fölkelti az anyukámat, hogy jöjjön. Kulcs belülről a zárban, csöngetésre nem reagálnak. B terv: ő akkor hazajön, én menjek a kórházba taxival. De azát végül a csöngő és a vezetékes telefon együttes alkalmazása bejött, fölébredtek, probléma megoldva. Peti hazajött, én közben bepakoltam (még szerencse, hogy a János kórház honlapján van kis praktikus lista, hogy mit kell vinni, és internet ugye éjjel is rendelkezésre áll). Anyukám megérkezett, mi bementünk a kórházba, n6-ra értünk be. Innentől a dolog eléggé olyan volt mint a múltkor, azzal a különbséggel, hogy sikerült némileg javitani a szintidőn, és hogy most nem kellett az egész szülészetnek a hasamon könyökölnie, hogy kijöjjön a gyerek. A vicces rész az ügyeletes orvos volt, aki először ijedt képpel konstatálta, hogy az állapot még nem elég előrehaladott ahhoz, hogy szóljon az orvosomnak (aki ünnepnap lévén nem volt bent, és gondolom már jó sok mindenkit lecseszett azért, ha túl korán rángatták be a kórházba), aztán kb. fél óra múlva (miután az ügyeletes szülésznő unszolására újból megvizsgált) ijedt képpel azt mondta, hogy most inkább akkor feküdjek hanyatt, mert az állapot már nagyon előrehaladott, és nem szeretné, ha az orvosom lekésné a szülést (aki valahol Szentendrén vagy hol lakik, és gondolom már már jó sok mindenkit lecseszett azért, mert túl későn rángatták be a kórházba). Bár együtt éreztem az ügyeletes orvossal a hanyatt fekvés azért mégsem volt opció. De persze az orvos idejében beért.
Most aztán van még egy gyerekünk, és elég furcsa, hogy ez még nem tud motorozni.

Beléptető rendszer

Az irodaházunkban új beléptető rendszert alakítottak ki. A felszerelés-üzembe helyezés nem tartott tovább három-négy hónapnál, de az eredmény pazar.
Mindenkinek van egy kártyája, amin az irodaház modern építészeti szerkezete díszeleg (kártya eddig is volt, de az uncsi szürke volt, semmi dizájn meg ilyesmi). Ezt belépéskor három, kilépéskor egy alkalommal kell használni.
A belépés úgy történik, hogy az ember a recepción odaérinti a kártyát a nyitott (!) kapu melletti érzékelőhöz. Az érzékelő kb. 2 mp-re zöldre vált aztán megint piros. Ilyenkor nem szabad habozni, azonnal át kell haladni a nyitott kapun. Ellenkező esetben (vagyis, ha kicsit hezitál az ember, hogy most akkor zöld vagy piros, most mehetek vagy nem, esetleg túl lassan haladok át) a kapu bezáródik és odacsukja az ember lábát. Ez akkor is megtörténik, ha a kártya odaérintése előtt vagy azzal egyidőben valami (ad abszurdum egy táska, kabátszegély stb.) „belóg” a szenzor elé.
Ha az ember átjutott a „nyitottságot sugalló” (irodaház ismertetője) kapun, a dolog már gyerekjáték. A liftben az emeletgomb benyomása előtt szintén oda kell érinteni a kártyát. Ha esetleg az utazók nem ugyanarra az emeletre mennek, akkor ezt minden egyes megállás után külön-külön el kell játszani.
Végül pedig az iroda ajtajában elhelyezett leolvasóhoz kell érinteni a kártyát, és az ember már benn is van. (A leolvasó elhelyezése két napig tartott, ezt követően két hétig luk volt a falon, amit végül nagyon esztétikus módon a fal színétől elütő gipsszel – vagy vmi hasonlóval – betömtek. A festést már nem tartották szükségesnek.)
Kifelé csak a kapun áthaladás igényel odafigyelést, itt ugyanaz az odaérintjük-rohanunk-különbenodacsuk játék van mint befelé. A szuper automata rendszer eredményeképp a kapuban általában egyszerre három-négy portás strázsál, akik egyfelől buzdítják a népet, hogy ha már odaérintették a kártyát, akkor azonnyomban haladjanak át, másrészt fejhangon visítanak, ha valaki érintés nélkül/rossz ütemben akar áthaladni és ezért az odacsukás veszélye fenyegeti (engem eddig egyszer ténylegesen és egyszer majdnem csukott oda).
Mindezek fényében tegnap valós örömöt éreztem, amikor egy ügyfél irodájánál forgókaros beléptető rendszer volt. Kártya odaérint, lámpa zöldre vált, forgókar mechanikus nyomásra elfordul, ember áthalad. Egyszóval beléptető „as nature intended”.

A szökőkút

Nos nem könnyű dolog verbálisan megfogni a világ egyik legrondább tárgyának jellegzetességeit. De mivel műszaki téren olyannyira nem vagyok felkészült, hogy a) nem hordok magamnál fényképezőgépet, b) a telefonom azon kőkorszaki darabok közé tartozik, amik nem tudnak fényképezni, képen nem tudtam megörökíteni A tárgyat, így kénytelen vagyok mégis szavakba önteni az élményt. Az inkriminált darab egy Nagymező utcai irodaház portáján található ún. csobogó, vagyis beltéri szökőkút, ami nem igaziból köpi a vizet, csak úgy csorgatja. És most képzeljétek el a következőket: hat szögletű vörösmárvány (?) medence, benne három különböző magasságú szintén vörösmárvány oszlop. Az oszlopok tetejéből bugyog elő a víz és folyik alá a medencébe, aminek belső fele valami különös esztétikai megfontolásból élénkzöldre van festve, noha ezt megpróbálták eltakarni nagyobb kavicsokkal, de mivel a kavicsmennyiség nem elegendő, így itt-ott kivillan a zöld mázolás. Az oszlopok között egy kis, felfelé irányuló sárga lámpa (rendeltetése nem egyértelmű, mivel fénye nem színezi meg a vizet, és nem is világítja meg az oszlopokat). Az alkotás koronája egy, a medencét körülölelő műborostyán koszorú, amit a csobogó kihelyezése óta (ezt a dátumot 1987 és 1992 közötti időszakra saccolom) nem portalanítottak. És ehhez jön hanghatásként a csurdogálás. Nem lehet betelni vele.

Álljunk meg egy szóra

Fiatal nő öreg néninek a buszon: „Le tetszik szállni, Ön is?”

Sikerélmény

Nem kenyerem a dicsekvés, de az ember azért ne legyen álszerény, ha egyszer volt egy nagy dobása. Tudom, hogy nem kellene nagyon elszállni, mert hát lehet ez véletlen is, nem kell rögtön magunkat tömjénezni. Meg ugye itt vannak összehasonlításként az ember ismerősei, akik tudományos díjakat kapnak, megnyernek nagy pereket, eu-t elnökölnek, művészekkel paroláznak, luxus üzleteket terveznek, városzszerte híresen jókat főznek stb., de ez mind smafu ahhoz képest, hogy én vasárnap este kettesben Mákással hazaközlekedtem a Peszternél tett cicalátogatásból teljességgel problémamentesen. A Naphegy utca közepe (!) és a házunk közötti távot (ami így első blikkre nem tűnik hosszúnak, de egy babakocsimentes uszkvemásfélévessel azért ráillik a Makó Jeruzsálemtől jelző) én gyalogosan, Mákás motoron tette meg, és az egész kirándulás nem volt több 20-25 percnél, és a hangulat kifejezetten vidám volt. Persze nem gondolnám, hogy ez az eset a ranschburgjenői gyermeknevelési szkilljeimet dicséri, de azért jól esik, amikor néhanapján sikerül legyőzni a pipogyaságot, és ráadásul a vállalkozást siker koronázza (a szegényes fantáziájúak kedvéért: ez a dolog úgy is kinézhetett volna, hogy egyik hónom alatt az üvöltő Mákással a másik hónom alatt a motorral egyensúlyozok a glattjégen). Na csak azért.

„Inkább dezorientál mint tájékoztat”

(Ezt egy alkotmányjog oktatónk mondta az egyetemi tantárgyi tájékoztatófüzetről, amikor elsőévesek voltunk.)

Fölhívtam ma a Budavári Önkormányzat Polgármesteri Hivatalának Népjóléti Osztályát, hogy megtudjam, hogyan lehet apasági nyilatkozatot tenni. Ugyan már csináltunk ilyet, de már nem emlékeztem pontosan a részletekre (egy kollégám, amikor harmadszor mentek apasági nyilatkozni ugyanahhoz az önkoris ügyintéző nénihez, akkor a néni megkérdezte, hogy „Mikor veszi már el?”). Egy hölgy a telefonban a következő tájékoztatással szolgált:
- Először is az anyakönyvi hivatalhoz fogom irányítani, mert ők intézik ezt. De azért elmondom, hogy mi kell hozzá. Kell terheskönyv, hajadoni igazolás, amit az okmányirodán kell kérni.
- (Közbevágok) Elnézést, de már másodjára fogunk ilyen nyilatkozatot intézni, és a korábbi alkalommal is kellett ilyen igazolás, de amikor elmentem érte az okmányirodára, ott azt a tájékoztatást kaptam, hogy valójában erre nincs szükség, mivel a nyilatkozattételi helyen is ellenőrizni tudják a központi nyilvántartásból.
- Hát én nem hiszen, hogy ez olyan hosszú ideig tartana (Ja, hát télleg. Csak oda kell telefonálni az okmányirodára időpontot kérni. Aztán az adott időpontban – nyilván munkanapon munkaidőben – oda kell menni. Az ottani ügyintézés valóban alig több mint 20-25 perc.)… csak azért mondom, mert nem biztos, hogy a kolléganő az Úri utcában (vagyis az anyakönyvi hivatalban) össze van kötve a központi rendszerrel (A kolléganő talán nem is, de hátha akad egy számítógép a közelben.) Ezen kívül kellenek érvényes személyazonosító okmányok. Itt felhívnám a figyelmet az érvényességre, mert ezzel szoktak gondok lenni. Mindkettőjüknek kell menni, de hát gondolom, ezt már tudja…. Időpontot majd az anyakönyvi hivatallal lehet egyeztetni.

Na most ebből szinte semmi sem volt igaz (legalábbis az anyakönyvi hivatal szerint), mert időpontot nem lehet egyeztetni (félfogadási időben lehet menni, érkezési sorrendben fogadnak), hajadoni igazolás nem kell, kell viszont orvosi igazolás a fogantatás vélhető időpontjáról. De azért értékelem népjóléti Mancika igyekezetét, hogy – noha ez nem is lett volna feladata – tájékoztatást adott a bizonytalan állampolgárnak, és nyilatkozattétel előtt ellenőrzöm majd, hogy nem járt-e le a személyim.

Na de most tényleg

mi a szóvicc abban, hogy „Barkács-ol?” (ha ez bármit segít, ez egy bolt neve a Hunyadi téren). Nekem nincs ötletem.

Téli szünet

A téli szünetben sok időt töltöttem a családommal, sok finom süteményt ettem, voltam szánkózni a Normafán, voltam az állatkertben, ott láttam fókát és jegesmedvét, aztán megint voltam szánkózni a Normafán, sok karácsonyi dalt hallgattam, voltam kiiratkozni a társadalomból és nyugdíjmegtakarítani és kétszer megnéztem a Szellemirtók kettőket.
Áltiban ezt a fogalmazást írtam volna a „Mit csináltál a téli szünetben?” feladatra. Na jó, a „Szellemirtók kettőket” nem láttam, azt loptam a Kroó Ádám nevű áltis osztálytársamtól, aki – legalábbis a hasonló jellegű beszámolója alapján – tényleg látta kétszer 1989 telén. Ha Mákás írta volna a fogalmazást, akkor az „ettem sok finom süteményt” is legalábbis túlzásnak volna minősíthető, mert ő kizárólag Ági mandulás kekszéből volt hajlandó fogyasztani. Minden egyéb a színtiszta igazsgág, nem is tudom, mikor volt utoljára ennyire „klasszik” téli szünetem (még a karácsonyi dekorációt is csak ma szedtem le itthon, pont, ahogy azt kell), talán csak a korcsolyázás maradt ki, de Mákás asszem még nem élvezte volna a műjégpályát, egyrészt mert szülőkkel nem lehet csajozni, másrészt ott a November rain szól a megafonokból és nem az Egyszer egy királyfi, amit biztosan nem tolerált volna.