Múzeum helyett

Ma délelőtt kimenőm volt. Ágik elvitték a gyerekeket játszótérre, én meg mehettem amerre láttam. Kigondoltam, hogy ellátogatok a Victoria and Albert múzeumba, mert az tök jó, a gyermekek viszont még nem annyira értékelik az iparművészetet, ezért velük nem akkora élmény. Noszahát. Még mielőtt megkezdtem volna a múzeumlátogatást bementem egy kávézóba egy kávéért és szendvicsért, majd ezekkel kibattyogtam az utcára kitett asztalokhoz, és – illedelmes engedélykérés után – letelepedtem egy néni mellé, mivel nem volt szabad asztal. Már megettem a szendvicset és a kávé végefelé jártam, amikor megkért, hogy nyissam ki a narancsleves üvegét, mert sajnos nemrégiben műtéten esett át, és ezért a jobb kezével nem tud olyan jól bánni. Kinyitottam. Az ezt követő negyven percben bepillantást nyerhettem egy idősödő (70 körülire saccolom) knightsbridge-i asszony mindennapjaiba. Nem könnyű, annyit mondhatok. A dolog ott kezdődik, hogy van az embernek egy kiadó penthouse lakása, amelyet heti 2,5 ezer fontért kiván bérbeadni. Ez önmagában még nem is akkora baj, mert bérlő volna is, csak hát nem megbizhatóak, a legutóbbi, aki jelentkezett sem nem akart a bérleti idő teljes időtartamára előre fizetni, sem nem volt – a cégjegyzék adatai alapján – egy brit cég tulajdonosa avagy igazgatója/igazgatósági tagja. Hát igy nem lehet, ezt azért meg lehet érteni. Az ingatlanos pedig volt olyan amatőr, hogy nem jött rá magától, hogy ilyen bérlő szóba sem jöhet.
Ez azonban semmiség ahhoz képest, amit a takaritónő fronton el kell szenvednie az embernek. Mert ott van a pimasz, megbizhatatlan, ámde ügyes és prezentálható filippinó hölgyemény (aki, szószerint idézem, „olyan mint egy kis majom, ha azt mondom neki, hogy a legnehezebben elérhető helyet takaritsa ki, hát a falra is fölmászik, olyan ügyes”), viszont csak úgy ukkmukkfukk elmegy egy hét szabadságra („mert a sógornőjének, állitólag agytumorja van”, cccc ki hiszi ezt el), és folyton késik, és ott van Nadja az ukrán nő, aki ha törik ha szakad megérkezik fél nyolcra, viszont elég nagydarab és nem valami „szofisztikált”. Mármost mihez is tud kezdeni az ember ezzel a problémával, különösen ilyen „krizishelyzetben”, amikor a kiadandó lakásba bútorszállitmány érkezik.
Továbbá nem lehet már megbizni az újságokban, mert mindent kiszineznek, eltúloznak, „mint az arabok, agyoncikornyáznak”, nem úgy mint régen, amikor feketén fehéren a tényeket irták le. Hát igen, mi lesz igy az angolokból, ha minden kultúrából csak a rosszat veszik át. Mert ott vannak rögtön az oroszok, akiknek nyilvánvalóan nincsen erkölcsi hátterük, mert nemegyszer előfordul, hogy egyszerre négy étteremben foglalnak asztalt, amiből az utolsó pillanatban mondanak vissza hármat („ha egyáltalán visszamondják”). A lengyelek elég rendesek, de a románokkal vigyázni kell, mert sok köztük a cigány („manapság már nem is lehet cigányoknak hivni őket, az úgynevezett emberi jogaik miatt, ’utazóknak’ kell őket nevezni”).
Jó társaságban röpül az idő, úgyhogy egy rövid vallásról szóló fejtegetést követően már indulnom is kellett haza, a V&A ezért ezúttal kimaradt.