Porszem a vajban, a kés kiköszörülése vagy óvodai/bölcsődei felvételi második rész

Matyit felvették az óvodába, ugyan nem a Lovas útra, hanem a Mészáros utcába, de ezt ugye lehetett sejteni, és nekünk nem is baj, közlekedés szempontból még jobb is. Az egyetlen dolog ugye, amit szerettünk volna, az az volt, hogy a két gyereket ne két külön helyre kelljen vinni. Ez komoly logisztikai feladat, mert az óvodai és bölcsődei ügyintézés két tök külön rendszer, máshogy megy a felvételi, más ember intézi stb. Ezért az elmúlt néhány hónapban kb. ezerötszázszor mondtam el különböző helyeken és írtam le különböző jelentkezési lapokra, hogy azt szeretném, ha a két gyerek egy helyre stb.

Nem is volt ezzel semmi gond. Amikor telefonált az óvodás nő, hogy akkor nem Lovas út, hanem Mészáros utca, akkor mondtam, hogy kiváló, én csak annyit szeretnék kérni, hogy a két gyerek akkor egy helyre, ami csak azért gond, mert a korábban kitöltött bölcsődei lapra még a Lovas utat írtam be stb. stb. stb. Az óvodai nő nagyon készséges volt, mondta, hogy akkor ő most majd felhívja a népjóléti irodát (bölcsődei bürokrácia hivatalos elnevezése), és szól, hogy akkor Gabesz jelentkezését irányítsák át a Mészáros utcába, de legjobb lesz, ha biztos, ami biztos én is telefonálok. Biztos, ami biztos én is telefonáltam, igen, persze, tudják, most telefonált az óvodás nő, igen rendben, átírják nem gond. Príma, gondoltam én magamban. De nem volt príma, mert mint utóbb kiderült, a mancika, aki a vonal végén volt, ahelyett, hogy valóban átírta volna, inkább ivott egy kávét/megnézte a horoszkópját/kifestette a körmét.

Ez onnan derült ki, hogy amikor eljött a NAGY TÁJÉKOZÓDÁSI NAP (vagyis amikortól a népjóléti irodán meg lehetett kérdezni, hogy akkor felvették-e vagy nem-e vették-e fel), akkor egy nagyon készséges és kedves hölgy tájékoztatott, hogy felvették. A Lovas útra. Merthát oda jelentkeztünk, háthiszen az van a lapon. Igen-igen valóban az van a lapon, de a nagyot végül nem oda óvodába, és akkor az óvodavezetőasszony telefonált, és akkor én is telefonáltam, és akkor a kolléganője azt mondta, és hát ugye nekünk fontos lenne, hogy a két gyerek egy helyre stb. stb. stb. A kedves hölgy megszeppenve mondta, hogy akkor ő most beszél az irodavezetővel, hogy mit lehet csinálni, és visszahív. Nekem mondjuk lett volna pár ötletem, hogy kivel mit lehet csinálni, de ezeket nem osztottam meg a kedves hölggyel, hanem megköszöntem szépen és letettem.

És most figyeljetek: visszahívott kb. fél óra múlva, hogy akkor ő most ezt elintézte. Mehet a Gabesz is a Mészáros utcába. Hirtelenjében nehéz volt visszanyelnem az alkalomra igényesen kimunkált decens ámde egyértelmű megjegyzéseimet a kollégák szakértelmével kapcsolatban, de végül sikerült kiböknöm egy kedves hangú köszönöm szépent. Ki gondolná, hogy ez így meg. Hogy csak úgy visszahívnak, ha azt mondják, hogy vissza fognak hívni, és nem csak hogy visszahívnak, de még el is intézik (az más kérdés, hogy nem kellett volna intézni, ha a másik mancika ugye elvégzi a rábízott rendkívül bonyolult feladatot, de akkor is), sőt még kedvesek is. Valószínűleg mindennek a hátterében a rejtett kamera áll, amivel egy propagandafilm készítésén dolgoznak, és holnap amikor elmegyek a bölcsődei szülőire (teatyaég!), akkor démonian az arcomba nevetnek, és azt mondják, hogy „Csak nem gondolta, hogy tényleg felvettük, és tényleg idejárhat! Hol él maga! Különben is a múltkor pöttyös sálat viselt, azt hitte nem lesznek meg a következmények?” vagy valami ilyesmi, én pedig lehorgasztott fejjel eloldalgok, és a következő hetekben magánbölcsit kutatva rovom az utcákat bűnbánóan. Így vagy úgy de folyt köv. 

Az élet apró örömei sorozatból

A törzsvevő: általában a Nagycsarnokban szoktam vásárolni, nincs egy fix helyem, de azért van egy pár, ahová rendszeresen járok. Nemrég az egyik árusnál nagyon finom epret vettem, úgyhogy többször is visszamentem eperért. Az eladó egy nagydarab, kopasz, vastag ezüstláncos mogorva fószer, aki nagyjából rá se néz az emberre, és a szája sarkából elhadarja, hogy mennyit kell fizetni. Valamelyik nap, amikor már többedszer vettem ott az epret, egyszer csak felnézett, és azt mondta: „Te már a törzsvevőm vagy.”, és ennek láthatólag nagyon örült. Azóta már messziről észrevesz, felderül az arca, viccelget, és egyáltalán kenyérre lehet kenni. Mert hát törzsvevő volnék. Tegnap viszont nagyon aggodalmasan megjegyezte, hogy vége lesz az epernek, de megnyugtattam, hogy majd megyek málnáért. Ennek is örült.

A kávé: Felfedeztem a város legjobb kávéját. De nem csak úgy jó meg minden, hanem messze jobb, mint bármelyik kávé, amit eddig ittam. Itt lehet kapni.

A medence: A piacgazdaság csodás dolog, és még a vízszínező tablettákon túl is tartogat örömöket. Az ember ugyanis konstatálja, hogy a napokban 35 fok meleg lesz, konstatálja azt is, hogy a kiskád, amiben eleddig a gyerekek nyaranta a teraszon pancsoltak (és baromira nem volt praktikus, mert ketten nem fértek jól bele) kölcsönadódott. Erre beül az autóba, elhajtat a legközelebbi játékboltba, és – kb. 40 típusból választva – megvásárol egy kiváló kínai felfújhatós medencét 1300 forintért. Gyerekek boldogan pancsolnak, anyuka elégedetten üldögél mellettük a teraszon. Annak ellenére, hogy életem nagyobb részét kapitalista rendszerben éltem le, sőt viszonylag huzamosabb időt töltöttem nálunknál sokkal kapitalistább országokban, még mindig nem tartom evidens dolognak, hogy 35 fokban árusítanak felfújhatós medencét, úgyhogy még mindig tudok örülni, ha valami ilyen flottul elintéződik. 

Rétegposzt nyelvi érdekességekről

Tudom, hogy némileg elégedetlenkedő kisnyugdíjas vagyok, de ez van öregszem, nekem is lehetnek rigolyáim. Például az, hogy ha egy boltban, ahol hangos jónapotkívánokkal köszönök (és mellesleg az eladók uniformisba öltözve drága órákat adnak el, amiket számos garancialevél, brosúra és egyéb cucc társaságában bőrönd méretű dobozokba csomagolnak), akkor utána a faszi ne tegezzen le. De pedig letegez, nem mintha megsértődnék, de azért béna (mondjuk legalább nem szólított mucinak vagy csillagomnak, mint Bandikát a különböző kereskedelmi egységekben). Ez amúgy már régebben történt, de most megint eszembe jutott, amikor valamelyik nap az aluljáróban a hajléktalan bácsi, akinek adtam pénzt azt mondta, hogy „Köszönöm asszonyom!”.

Hasonlóan nagy jelentőségű problémám, hogy olvasok most egy könyvet, amit egy brazil pacák írt, Budapest a címe, és részben arról szól, hogy a főhős meg szeretne tanulni magyarul, és hosszabb időt Budapesten tölt. A lányt, aki tanítja, úgy hívják, hogy Kriska és csak kb. a könyv egyharmadánál derül ki, hogy rendes nevén Krisztina, de csak Kriskának hívatja magát, mint minden Krisztina Magyarországon. Na most kérdem én, ha már ír valaki egy egész könyvet arról, hogy milyen romantikus kalandokba keveredhet az ember, ha magyarul akar tanulni, akkor miből állna Krisztának hívni azt a szerencsétlent nőt, vagy ha azt túl nehéz kiolvasni, akkor mondjuk Jucinak vagy Panninak vagy mittudomén. Plusz mi vihette rá az írót arra, hogy az egész világon elhintse, hogy a magyarok úgy kérnek bocsánatot, hogy „végtelenül büntess meg”? Valszeg azért játszódik a könyv Magyarországon mert így minimalizálható a hőbörgő olvasók száma. A folytatás játszódhatna mondjuk Nauruban (vagy Naurun vagy Naurott vagy valami hasonló).

És végezetül egy jó hír: a Weöres Sándor centenárium apropóján a fb-on van egy oldal, amit ha lájkol az ember, akkor minden nap feldob egy-két W.S. verset. Ez egy nagyon komoly jóléti szolgáltatás. 

15.

Érettségi találkozónk volt. Jó volt. Már szervezni is jó volt. Az is jó, hogy közben felnőttek lettünk. Van abban valami megható, hogy valaki, akihez az akg-ban hozzászólni sem mertem (klasszik lázadó, vagány csávó, stréber jókislány felállás), most több levélváltáson keresztül győzköd, hogy ő ugyan sajnos nem tud eljönni, de akkor is ki szeretné fizetni a vacsora árát.

Időapó ugyan extraszemét volt, mert a gyereklegeltetős résznél végig esett az eső, pedig odafelé menet még szuper napsütés volt, aztán amikor hazafelé autóztunk megint kisütött a nap, de a gyerekek tulajdonképpen nem bánták. A szülők kicsit azért feszültek voltak, és így azért annyira nem volt meg „jaj de régen találkoztunk, de jó, hogy látlak” fíling, hanem inkább „jaj de régen találkoztunk, húbakker szétázik a gyerekem” hangulat volt, de hát nem lehet mindent.

Az este viszont tényleg jó volt, a saláta hiányán kívül (ami az én hülyeségem, mert nem figyeltem, hogy az ajánlott menüben csak húskrumplival van, mivel én úgysem azt ettem) a hely is jól szuperált, és tényleg úgy tűnt, hogy mindenki örül, hogy látjuk egymást. A 10 éveshez képest se kevesebb haj, se több kiló, mennyiségileg csak gyerekből van szignifikánsan több. Minőségileg meg ugyanaz vagy megkockáztatom jobb. Ugyanaz, mert egyáltalán nem kínos, tudunk miről beszélgetni (és nem csak az „ühüm, és te hol dolgozol/járnak-e már oviba a gyerekek” vonalon, bár persze ez is volt értelemszerűen), akarunk egymással beszélgetni és nem csak udvariasságból, sőt nem is csak nosztalgiából, hanem mert jófejek vagyunk na, ne szerénykedjünk. És jobb, mert még csak nem is kell nagyon nagy levegőt vennem (na jó egy kicsit mégis), hogy leüljek egy asztalhoz ahol csupa olyanok ülnek, akik mind a vagánycsávó kategóriába tartoztak stb. stb. lásd fönt. És még csak meg sem fagy a levegő, amikor leülök.

És aztán éjjel kettő lett, és már fájt a fejem, és fáradt voltam, de nem akartam hazamenni, mert akkor vége van, és várhatunk megint öt évet (és akkor is csak este nyolctól éjjel kettőig, de hát ez már csak egy ilyen műfaj). És úgy tűnt, hogy nem csak én vagyok ilyen szentimentális vén szatyor, hanem van még egy pár szatyor és szivar, akik ugyanígy vannak vele. Fel kéne vetni, hogy nyisson az akg egy öregek otthonát is, és akkor legalább lenne valami perspektíva.