15.

Érettségi találkozónk volt. Jó volt. Már szervezni is jó volt. Az is jó, hogy közben felnőttek lettünk. Van abban valami megható, hogy valaki, akihez az akg-ban hozzászólni sem mertem (klasszik lázadó, vagány csávó, stréber jókislány felállás), most több levélváltáson keresztül győzköd, hogy ő ugyan sajnos nem tud eljönni, de akkor is ki szeretné fizetni a vacsora árát.

Időapó ugyan extraszemét volt, mert a gyereklegeltetős résznél végig esett az eső, pedig odafelé menet még szuper napsütés volt, aztán amikor hazafelé autóztunk megint kisütött a nap, de a gyerekek tulajdonképpen nem bánták. A szülők kicsit azért feszültek voltak, és így azért annyira nem volt meg „jaj de régen találkoztunk, de jó, hogy látlak” fíling, hanem inkább „jaj de régen találkoztunk, húbakker szétázik a gyerekem” hangulat volt, de hát nem lehet mindent.

Az este viszont tényleg jó volt, a saláta hiányán kívül (ami az én hülyeségem, mert nem figyeltem, hogy az ajánlott menüben csak húskrumplival van, mivel én úgysem azt ettem) a hely is jól szuperált, és tényleg úgy tűnt, hogy mindenki örül, hogy látjuk egymást. A 10 éveshez képest se kevesebb haj, se több kiló, mennyiségileg csak gyerekből van szignifikánsan több. Minőségileg meg ugyanaz vagy megkockáztatom jobb. Ugyanaz, mert egyáltalán nem kínos, tudunk miről beszélgetni (és nem csak az „ühüm, és te hol dolgozol/járnak-e már oviba a gyerekek” vonalon, bár persze ez is volt értelemszerűen), akarunk egymással beszélgetni és nem csak udvariasságból, sőt nem is csak nosztalgiából, hanem mert jófejek vagyunk na, ne szerénykedjünk. És jobb, mert még csak nem is kell nagyon nagy levegőt vennem (na jó egy kicsit mégis), hogy leüljek egy asztalhoz ahol csupa olyanok ülnek, akik mind a vagánycsávó kategóriába tartoztak stb. stb. lásd fönt. És még csak meg sem fagy a levegő, amikor leülök.

És aztán éjjel kettő lett, és már fájt a fejem, és fáradt voltam, de nem akartam hazamenni, mert akkor vége van, és várhatunk megint öt évet (és akkor is csak este nyolctól éjjel kettőig, de hát ez már csak egy ilyen műfaj). És úgy tűnt, hogy nem csak én vagyok ilyen szentimentális vén szatyor, hanem van még egy pár szatyor és szivar, akik ugyanígy vannak vele. Fel kéne vetni, hogy nyisson az akg egy öregek otthonát is, és akkor legalább lenne valami perspektíva.