Kalandok

Az ugye mégsem lehet, hogy az ember itten van Londonyban, és egész nap csak a lakásban kuksoljon (parkban sétáljon, közértben vásároljon), úgyhogy P.A. elhatározta, hogy levetkezi pipogyaságát és nem hagyja, hogy ez utóbbi tulajdonság gátat szabjon a sok remek programnak. Ennek megfelelően az utóbbi napokban a következő kalandokra vállalkozott.
Múzeum kaland: Elvittük Maki urat a V&A múzeumba, hogy művelődjön is, nem csak folyton a zabálás (erről majd később). Kinéztünk egy jó kis idegenvezetős körsétát. Ilyenre mindig megyünk, amikor Londonban vagyunk, nagyon jó szokott lenni, általában mókás angol nyugger nénikék mutogatják körbe a múzeum egyes részeit. Sajnos ezúttal a mókás nyugger nénike nem bukkant föl, úgyhogy a körséta elmaradt, így a mi múzeumlátogatásunk tíz perc után véget ért. Ez idő alatt Maki úr aludt, úgyhogy ez nem érvényes kaland (és Maki úr sem látta a gyűjteményt).
Richmond kaland: Vasárnap elkirándultunk Richmondba, hogy megnézzük az őszi leveleket és a szarvasokat a Richmond parkban. A kirándulás kitűnően sikerült, láttunk őszi leveleket és szarvast, tavacskát és kastélyt, sétáltunk a Temze partján, rodeoztunk a babakocsival hepehupás domboldalon, sütött a nap, kellemes meleg volt, szóval ahogy a nagykönyvben... Csakhogy. Csakhogy Maki úrnak a hosszú kirándulásnak (egész napos program volt) étkeznie is kellett, és mivel ő még nem eszik sajtosszenyót, ez nem is olyan egyszerű vállalkozás. A főzelék rész még elég egyszerű volt, mert a reggel elkészített, jól becsomagolt cuccot a szájába lehetett kanalazni. A probléma a szoptatással volt. Mint tudjuk én nem tartozom azok közé, akik metrón, focimeccsen és hangversenyen is szoptatnak, de hát mit volt mit tenni, találni kellett egy alkalmas helyet, aztán uccu. Ebédhez egy kis kúria kertjét szemeltük ki, ami hibás döntésnek bizonyult, mert mint kiderült Maki úr nem kedveli az al fresco étkezést. Konkrétan akkora bömbölést csapott mint még életében sosem, ami nem járult hozzá az ebéd jó hangulatához. Az uzsonnaidő egy kocsmában ért minket, és miután sikerült szereznünk egy jó kis sarokban lévő asztalt, és Peti és Szilvi körbeültek minket, uccu, uzsonna. Maki úr kocsmában szeret uzsonnázni, úgyhogy ez a rész sokkal kevésbé volt fájdalmas mint az ebéd. Szóval P.A. előtt már nincs akadály, száz ember, rohangáló pincérek, nem gond, uccu.
Golders Green kaland. A londoni rokonok nagyon helyesek, de némileg körülményesek. Ezért aztán nem sikerült rábeszélni őket, hogy jöjjenek el hozzánk megtekinteni Maki urat, nekünk kellett hozzájuk mennünk vendégségbe. Ez önmagában nem is lenne baj, de nem laknak közel, úgy 45-50 percre metróval. Na most a londoni metró nem egyszerű eset. Rengeteg a lépcső, rengeteg az ember, rengetegszer lerohad. Más mód viszont nem nagyon van kijutni Golders Greenbe, busszal legalább másfél óra, kocsink ugye nincs, szóval marad a metró. Babakocsi kizárva, úgyhogy nosza Maki úr be a hordozókendőbe, és irány Golders Green. A metrózás és a látogatás végülis jól sikerült, de amikor visszafelé jövet az átszálláskor akkora tömeg volt a folyosón, hogy effektív sorba kellett állni, hogy beférjünk a megfelelő metróvágányhoz, és Maki úr fölébredve addigi szunyókálásából nemtetszését fejezte ki a helyzet miatt (ez szerencsére elég hamar elmúlt, és az út további részét békés nézelődéssel töltötte), eldöntöttem, hogy még ha P.A.-ból hamarosan V.A.-vá avanzsálok is, az ilyen kalandokat a jövőben is a minimumra szorítjuk.
A kajálásról pedig annyit, hogy a hozzátáplálás témában a kezdeti finnyogást követően Maki úr átesett a ló túloldalára, kétpofára zabálja a főzeléket, és ha nem adagolom elég gyorsan a szájába a cuccot, akkor elnyerem méltó büntetésem. Az ebben a témában szokásos vicces helyzek (Maki úr főzelékkel teli szájába tömi a kezét/lábát/zokniját/partedlijét, kiüti a kezemből a tányért, aminek egész tartalma Maki úr ruháján, székén és az én nadrágomon landol stb. stb.) már mind megestek velünk, de az adott szituációkban csak kevésszer nevettem (kivéve, amikor Maki úrnak úgy sikerült kivernie a kanalat a kezemből, hogy egy egész kanálnyi cékla a homlokán landolt, ekkor azért kénytelen voltam kárörvendeni egy kicsit).

Kerékvágás 2.0 - egy nagyon nyugis péntek

Helyszín: The Royal Borough of Kensington and Chelsea, London, Egyesült Királyság
Dátum: 2009. október 23. (hohó, nemzeti ünnep és még csak tüntetni sem voltunk, egy vánnyadt tank nem sok, annyit sem kötöttünk el)
Időjárás: Napsütés, 16 fok
Szereplők: Maki úr és P.A.
Maki úr reggel f7 felé kelt (és addig – előző este 8-tól – egy hangot nem hallatott), P.A. reggelit szervírozott neki, majd a reggeli – és az addícionális tevékenységek – után Maki úr az ágyában játszott, P.A. pedig a konyhában tett-vett (saját reggeli, Maki ebéd elkészítése, mosogató ki-be pakolás stb.). Amikor Maki úr a – többé-kevésbé – önálló játékot követően visszavonult egy kis délelőtti pihenőre, P.A. jógázott egy picit, hajat mosott, reggelizett, telefonokat és e-maileket intézett. Éppen minden fontos dologgal elkészült mire Maki úr fölébredt. Tízórai (egy kis könnyű alma, körte mix) után felkerekedtek, és Maki úr kikocsizott a parkba. A parkba menőben útba ejtették a közeli Starbucksot, ahol P.A. kávét és csokis muffint vett magához. A parkban sétafikázás, kinek kávézás, olvasás, kinek szunyálás volt a program. Ez után ebéd következett, előbb Maki úr étkezett, azután P.A. is elköltötte a tegnap elkészített fokhagymás, zöldbabos édeskrumpli levesből és rozmaringos krumplival és újhagymával párolt paradicsommal körített sült lazacból, illetve némi (készen vásárolt) tonhalsalátából álló ebédjét.Ebéd után, a gyönyörű őszi napsütésre való tekintettel újfent séta követezett, ezúttal a Kensington palota kertje volt az úticél (az elmaradhatatlan olvasás-szunya program itt is kitűnően abszolválható). Délutánra kicsit beborult, de akkor már amúgy is indulni kellett haza uzsonnázni. Most Maki úr és P.A. otthon időznek, és várják Mr. P.A. érkezését. Maki úr a kezében egy zörgős könyvvel kurjongat, P.A. pedig a jelen sorokat írja.
Szépséghibák: Nem könnyű dolog egyszerre babakocsit tolni és elvivős kávét egyensúlyzni, a ki-kilöttyenő kávéval és az ide-oda kanyargó babakocsival való bénázás nagyban csökkenti a trendi vagesz anyuka imidzset. A parkban nagyszámú és nagyon pofátlan galamb található, akik nem átallanak nagyon de nagyon közel röpdözni az emberhez, amitől P.A. irtózik. Ebéd közben magamra tálaltam egy nagyobb adag brokkolis, céklás édeskrumpli főzeléket (a kanál katapultált a tányérból); öröm az ürömben, hogy a piros dzsoggómra ment, amiért őszintén nem akkora kár, meg hát nem is látszik meg rajta olyan nagyon a cékla. Aggódás egy nem súlyos, de annál idegesítőbb egészségügyi probléma miatt (ez délutánra megoldódott).
Az a helyzet, hogy amikor az ember a piros-sárga-barna-rozsda-zöld leveles parkban, a babakocsizó anyukák, megfelelő számú hancúrozó gyerek, kutyák és gazdáik között, bágyadt napsütésben tolja haza Maki urat uzsonnázni, és közben Bachot hallgat, nehéz elképzelni, hogy vannak dolgok a világban, amik nincsenek rendben.

Kerékvágás

Elég hamar sikerült bezökkenni a múltkor emlegetett kerékvágásba, ez már csak azért sem meglepő, mert – azon kívül, hogy a körülmények ideálisak, télleg semmire sincs gondunk – tökugyanazt csináljuk mint otthon. Peti reggel bemegy az egyire oszt kutatgat mint otthon. Én abajgatom Maki urat mint otthon. Szóval minden ugyanolyan, csak minden kicsit londonosabb. Peti nem a ceu-n hanem az lse-n kutatgat. Mi Maki úrral nem a Vérmezőre járunk sétálni, hanem a Hyde Parkba, ahol hancúrozó angol gyerekeket stírölünk és nem homeless bácsikat (egyértelműen 1 pont London javára), nem a Krisztina téri Matchban vásárolunk, hanem pazarabbnál pazarabb közértekben (2-0 Londonnak, bár a Mészáros utcai cukrászdában készülő magos keksz hiányát csak alig-alig enyhíti puccos közértek príma kínálata, a Match közért viszont cseppet sem hiányzik), én nem vajaskiflit eszem a délelőtti kávémhoz, hanem narancslekváros pirítóst (-1 pont, a kifli finomabb és narancslekvár otthon is van, de azért itt mégiscsak stílszerűbb), itt (egyelőre legalábbis) nem járok jógázni (- csillióbillió pont), a tévében nem a megasztár hanem az x factor megy (holtverseny, mert egyiket sem nézzük), nincs se 25 fok és napsütés se 2 fok és hózápor, van viszont kb. 13 fok és borongós időjárás (itt nehéz a döntés) stb.
A más kismamákkal való beszélgetést itt sem ússza meg az ember. A minap együtt várakoztunk a liftre egy ikerpárral és anyukájukkal, és mivel hosszan kellett várakozni, megtudtam, hogy az ikreket Elizabeth-nek és Davidnek hívják, 17 hetesek, teljesen eltérő személyiségek és egyelőre csak anyatejet esznek. Természetesen mindezt nem azért tudtam meg, mert érdekelt, hanem mert az ikrek anyukája megkérdezte, hogy Maki úr mennyi idős, mi a neve, mit eszik („És szoptatod?” „Igen.” – mertem volna mást mondani Európa legnagyobb bioközértjében – „Kizárólag?” „Nem, már eszik némi gyümölcsöt és zöldséget.” „Téééééényleg? Mikor kezdted? Good for him.” – ez utóbbi kitételt nem tudom lefordítani, nagyjából azt jelenti, hogy „Szegény gyerek, csoda, hogy még életben van, csak a véghetetlen hidegvérem akadályoz meg abban, hogy most azonnal feljelentselek a gyámhatóságnál.”), és én válaszolgattam, és visszakérdeztem, hogy „és ők?”.
Amúgy prímán haladunk a hozzátáplálás projekttel, a gyümölcsök (alma, körte) és zöldségek (krumpli, répa, cékla, fehérrépa, brokkoli, cukkini) mellett ma rátértünk a ruhadarabokra is (Maki úr a cukkinifőzelékhez feltétként a zokniját valamint a nadrágját fogyasztotta), úgyhogy Maki úr étrendje most már igazán változatosnak mondható.

Londony

Utazás
Az utazás nagyon simán zajlott, kicuccoltunk, nem volt nagy sor a check in-nél, fölengedték a gépre Maki úr autós ülését és sok hely volt a gépen, úgyhogy nem kellett végig ölben ülnie, a repteret kimondottan élvezte, és a repülőutat is elég jól bírta, érkezéskor hamar jöttek a csomagok stb. Szóval minden teljesen nehézségmentes volt, semmilyen vicces incidensről nem tudok beszámolni.
Lakás
Az alapvetés az, hogy a lakás nagyon király. A legjobb benne az elhelyezkedése, a Gloucester road legelején található, egy nyüzsgő, de nem nagyon forgalmas utcában, London egyik legkúlabb negyedében, öt percre a Kensington Gardenstől, öt percre a metrómegállótól, csilliő francia pékség, indiai étterem, olasz delikátesz bolt és minden elképzelhető féle élelmiszerüzlet között. A lakás maga tágas, szép, jól felszerelt, szal klassz.
Az alapvetés után azért említést kell tenni a néhány apróbb bibiről. Az első, hogy a dekorációs elemek messze meghaladják a praktikus elemek számát, úgyhogy Maki úr egy márvány asztalkán pelenkázódik (ki állíthatná, hogy gyerekkorában nem márványból volt a pelenkázója – nem, nem a puszta márványon csinálom ám, hanem lefedtem mindenfélével), és van számos és számtalan festmény/metszet/grafika, művirág, kerámia köcsög stb. nincs viszont szekrény (illetve van egy nagy beépített a hálószobában de annak a háromnegyedéhez nem lehet hozzáférni, mert a tulaj a saját holmijait tartja benne, de rá se rántunk. A második, hogy amikor Judy a „meeter greeter” - aki először megfenyegetett minket, hogy jobban tesszük, ha f5-ig ideérünk, mert neki addig tart a munkaideje, majd öt perccel utánunk érkezett meg, miután jeleztük neki a reptérről, hogy megérkeztünk, és indulunk a lakáshoz („Azt hittem, tovább tart az út.”) – köszöntötte Maki urat (akiről azt hitte, hogy lány), megkérdezte, hogy „És hol fog aludni, hoztak magukkal ágyat?”. Erre mondtam, hogy hát nem hoztunk, hanem a cégével elintéztük, hogy legyen. „És hol van?” kérdezte Judy. És tényleg, hol volt. Sehol. Ez gondnak látszott, és ezt jeleztük Judynak, aki sajnálta, de hát szombat van, és zárva van az iroda... Végül mégis felhívta a főnökét Suzyt, akinek szerencsére van egy csomó unokája, így még tegnap este eljuttatta hozzánk az egyik unoka levetett utazóágyát, úgyhogy végül Maki úrnak mégsem kellett az éjszakát a babakocsiban töltenie. Az utazóágyat pedig ma le is cserélték egy rendes kiságyra, bár sajna a távollétünkben tették, és így elorozták Maki úr szőrmés takaróját (nyilván gondolván, hogy az is Suzy unokájáé). Vissza fogjuk szerezni. Szekrény ügyben Suzy sem tudott semmivel bíztatni minket, mert hát rövidtávra kiadott lakásokban nincs sok szekrényhely, ez már csak így van.
Maki úr kedélyállapota
Maki úr alapvetően roppant mód jól mulat South Kensingtonban, olyannyira, hogy ma reggel 4-kor már úgy döntött, hogy ő inkább ébren lenne, és intézzünk neki valami városnézést vagy ilyesmit, mert nem akar lemaradni semmiről, úgyhogy mi annak rendje és módja szerint reggel 4 óta tartalmas programokat szervezünk Maki úrnak. Ennek megfelelően volt sétálni a parkban (ekkor úgy döntött, hogy eljött az ideje az alvásnak, és le se szarta a szép színes leveleket, a tavon hápogó kacsákat vagy a parkban grasszáló egyéb népség katonaságot), Szilvivel spannolt (hangos kurjongatások közepette mórikálta magát neki), sétált a környéken, rengeteg almát és céklafőzeléket tolt, szóval volt nagy hejehuja és dínomdánom. Kicsit remélem, hogy sikerült meggyőznünk, hogy a buli reggel 7-től is elég jó, és nem kell feltétlenül 4-kor kelni ahhoz, hogy kiélvezze a brit főváros adta lehetőségeket.
Terveink a jövőre
Én mindenekelőtt a kerékvágásba akarok bezökkenni (mert mint köztudott én egy kerékvágás addikt vagyok), azontúl részünkről is jöhet a hejehuja és dínomdánom elsősorban nem céklafőzelék, hanem inkább mozi, színhás és indiai kaja formájában.

Garázsátok

Tegnap délután nem tudtunk eleget tenni a Gárdos ikrekhez szóló kedves meghívásnak, mert egy töki elállta a garázskaput (az arra a múlt heti úszás okán kiakasztott jól látható tiltó tábla ellenére). Amikor végül megjelent, és én kérdőre vontam, hogy mégis mi jár a fejében, amikor a „Garázskijárat! Kérem, ne álljon ide!” felirat alá parkol, a következő mentségekkel állt elő:
„Elnézést, de én harminc éve itt lakom.” (Ezt nem pontosan értettem. Vajon arra gondolt, hogy aki már régóta itt lakik, az elállhatja egynémely parvenuk garázsát, vagy arra, hogy harminc év alatt most állt ide először, és inkább értékelnem kéne, hogy eddig megtartóztatta magát?)
„Csak húsz percig álltam itt.” (Nettó hazugság, minimum háromnegyed órát állt ott.)
„Más autókat is szoktam itt látni, gondolom nem én vagyok az egyetlen, aki ide áll.” (Nagyon igaz. Tényleg nem ő az egyetlen. Mások is köcsögök.)
„Ki akartam írni a telefonszámomat.” (Az majdnem olyan jó, mint ha tényleg ki is írta volna, amit végül aztán elmulasztott megtenni.)
„Nem volt máshol hely. Csak a szüleimhez ugrottam föl.” (Bingo. Ezzel lefegyverzett. Mert hát ha máshol nincs hely, akkor ugye mégis hol állna meg, ha a szüleihez akar felugrani. Mi vagyunk a köcsögök, mert azt kellett volna kiírni, hogy „Garázskijárat! Kérem, ne álljon ide! Kivéve, ha nincs máshol hely, és szülői látogatásra érkezett, esetleg más fontos elintéznivalója van. Kérem, engedjék át a helyet a régebb óta itt lakóknak, különösen, ha a telefonszámukat is ki akarják írni, és alig maradnak többet fél órácskánál.”)
Én kérek elnézést. Nekem kellemetlen.

Hétvége: szombat esti buli és vasárnapos vasárnap

A múlt hétvégén mindent úgy csináltunk, ahogy azt hétvégén csinálni kell. Szombat este csörögtünk, vasárnap családoztunk, és mindehhez Időapó szolgáltatta a tökéletes körülményeket.
Szóval szombaton este elmentünk B. szülinapi bulijába, ami a nehéz kezdet után igazán pazarul sikerült. A nehéz kezdet abból állt, hogy a hely, amit erre a célra lefoglaltak éppen zárni készült, amikor B. befutott. Az éppen leszerelő zenekar mindenese, Feri pedig közölte, hogy itt semmiféle buli nem lesz, a személyzet már rég hazament, csak az éjjeliőr és a haverja vannak itt, de ők sem tudnak semmilyen buliról, és ő a maga részéről most be is zárja az ajtót. B. ugyan erősködött, hogy tutifruti le lett a hely foglalva, de Feri ettől nem hatódott meg, kötötte az ebet a karóhoz, az a telefonszám pedig, amin a lefoglalás megtörtént, gyanús módon nem felelt. Végül aztán sikerült Feriből kiédesgetni a tulaj telefonszámát, aki meglepő módon felvette a telefont, jelezte, hogy tudott a lefoglalásról, és kisvártatva megjelent a helyszínen a fehér feszülős nadrágba és türkiz flitteres blúzba öltözött ötvenes nejével együtt. Tulaj és tulajné ezek után térültek-fordultak, és röpke húszperces további várakozás után a B.-t ünnepelni összegyűlt, az eladdig a bezárt ajtó előtt rostokoló kis kompánia bebocsáttatást nyert a mulatóhelyre. Innen kezdődött a kicsit szürreális rész, a mulatóhely ugyanis egészen elképzelhetetlenül nézett ki. Ha valaki egy retróparti keretében be akart volna rendezni egy echte nyolcvanas évekbeli ifjúsági klubbot, akkor sem sikerült volna ilyen jól eltalálni a hangulatot, ez a hely ugyanis minden bizonnyal nem műretró volt, hanem “the real thing” vagyis 1985 óta itt semmit sem változtattak a berendezésen ideértve a párkányra ízlésesen elhelyezett kettő darab cserepes művirágot is, amiket valószínűleg kihelyezésük óta emberi kéz nem érintett, legalábbis annyira vastag porréteg fedte, hogy a virág színe nem volt megállapítható. Sajna nem vagyok elég jó író ahhoz, hogy vissza tudjam adni a berendezés hangulatát, legyen elég annyi, hogy a plafont türkizkék műanyag plüss álmennyezet borította (ami ilyen kockákból áll, amik közül néhány természetesen el van mozdulva), a falat pedig anyagában hasonló piros színű lambéria (már ha egy piros műanyagplüss bordás izét lambériának hívnak). A berendezés (és a személyzet) összes többi része ehhez a hangulatohoz igazodott. A buli ezért vagy ennek ellenére viszont szuperül sikerült, rengeteget roptuk, és nyakaltuk az üveges sört, mert a csapolt az első két pohár (fele pohár sör, fele pohár hab) után elfogyott.
Vasárnap pedig idilli családi látogatásokat tettünk a nagymamámnál, a szüleimnél és az uncsitesómnál, volt délelőtti kávé, vasárnapi ebéd, délutáni sütizés, séta a sárguló falevelek és vadgesztenyék között, üldögélés a délutáni nappal benapozott csudás kilátású teraszon, szóval októberi vasárnap, ahogy a nagykönyvben meg van írva.
Ja és nálunk is megkezdődött a “hozzátáplálás” project. Mi a fontolva haladás alapjaira helyezkedtünk, úgyhogy eddig két nap alatt két és fél kiskanál reszeltalmánál tartunk, Maki urat egyelőre nem nevezném reszeltalma függőnek.

Pipogya Anyuka esete az uszodával

Maki úr már elmúlt négy hónapos (sőt már majdnem öt), és még nem úszott. Skandallum. Egy négy hónapos gyerek járjon úszásra, külön angolra, zongorázni, és ne feledkezzünk meg az ikebanáról sem. És erre tessék, Maki úr még nem volt úszni. Ennek oka természetesen nem Maki úrban hanem Pipogya Anyukában keresendő, P.A. ugyanis (az élesebb eszűek már kitalálhatták) pipogya. Világ életében rühellt uszodába járni (úszni uncsi, a víz hideg, papucs, hajszárító, törölköző stb., stb.), még sosem szállította Maki urat egyedül autón (eddig kettesben mindig bkv-n utaztak), nem szereti nyilvános helyen etetni Maki urat stb., stb., úgyhogy Maki úr nem ment uszodába. De aztán P.A. tartván attól, hogy a gyámhivatal prompt elrekvirálja Maki urat a nevezett hiányosság miatt, erőt vett magán és telefonált az uszodába, hogy hát hogyan és miként. Kicsit reménykedett, hogy a londoni utazásig hátralévő pár hétre már „úgyse érdemes” belekezdeni az úszásba, de csalatkoznia kellett, mert hát „persze, hogy érdemes”. Úgyhogy P.A. bejelentette Maki urat az úszásra. A kijelölt időpontig még majd egy hét volt hátra, P.A. azt gondolta, még bármi közbejöhet, az úszást törvényi úton betiltják/kiveszik az uszoda kapuját/egy kisbolygó eltalálja a Földet vagy hasonló. De nem. Felvirradt az úszás napja, és se törvényi tilalom, se kisbolygó. Úgyhogy P.A. mindent szépen előkészített, tiltó táblát helyezett el a garázson, elkerülendő a múltkori ikeás jelenetet, összekészítette saját és Maki úr úszócuccát, gondosan tanulmányozta a térképet a helyszín megközelíthetőségéről. Maki úr príma kedvében volt, délelőtt egy órán keresztül önfeledten játszott egyedül, majd a P.A. által előre eltervezett időpontban elfáradt, és rövid énekelgetés után el is szenderült, az ebédhez legmegfelelőbb időben ébredt, ebédet fogyasztott, és egyszer sem kiáltott föl, hogy „Anya! Nem akarok uszodába menni!”, úgyhogy mit volt mit tenni, menni kellett az uszodába. P.A. bepakolta Maki urat a hordozókendőbe (v.ö. Makirolád, csak most már méretére való tekintettel más pozitúrában), Maki úr prímán belepasszolt a cuccba, jól érezte magát. P.A. magához vette a csomagokat, leszállítmányozta a kocsihoz, ott Maki úr átült az autós ülésbe, és kényelmesen elhelyezkedett. Az idő kiváló volt, kellemes meleg, kis napsütés, de nem túl erős, hogy izgulni kelljen, hogy rásüt Maki úr fejére, Maki úr az autóutat a legnagyobb nyugalomban (kb. a második perctől alva) töltötte, nem volt dugó, P.A. elsőre megtalálta a helyszínt, a környéken közel-távol nem volt parkolóhely, kivéve azt az egyet, amelyik épp érkezésükkor szabdult föl pontosan a bejárattal szemben, P.A. így a megadott időpontnál korábban érkezett, de mivel Maki úr megállás után is békésen szunyált a kocsiban, elintézett egy telefonhívást, majd Maki úr pont a legjobb pillanatban fölébredt, kinyitota a szemét, és érdeklődve tekintett P.A.-ra. Ekkor együtt bementek az uszodába, ami direkte makiurak úsztatására van kialakítva, minden szükséges dologgal föl van szerelve. Maki úr példásan viselkedett, beszélgetett a személyzettel, és diszkrét hangerővel, a környezetére nem túl sok nyálat bocsátva berregett. P.A. felhúzta bikinijét, majd Maki úr is fürdőnadrágot öltött, és kezdetét vette az úszóedzés. Maki úr nem örökölvén édesanyja pipogyaságát, remekül viselte az úszást (ami valójában P.A. kezében való különböző fajta ide-oda lebegés volt), az idő kilencven százalékában az ujját cumizta és tekingetett, a maradék tíz százalékban csak tekingetett. Az edzés végeztével P.A. és Maki úr szaunáztak is kicsit (nem, nem ettem meszet, hogy bevigyem a négyhónapos gyereket a 90 fokos szaunába, itten a szauna makiúrkompatibilis és 31 fokra van beállítva), majd felöltöztek, Maki úr türelmesen elüldögélt, amíg P.A. összepakolt, végül az erre kijelölt helyen Maki úr uzsonnált. Sajnos az úszótársak többsége is éppen a kijelölt helyen uzsonnált, így az úszócsapat nagy közös „cicizést” tartott, amit P.A. kevésbé élvezett, mivel még mindig nem tudja átadni magát a közösségi „ciciztetés” felemelő boldogságának (aminek részben a szóhasználat is oka lehet). A hazaúton Maki úr végig húzta a lóbőrt, ezért a legkevésbé sem zavarta, hogy nagy dugó volt. Felfelé jövet a liftben egy szomszéd néni (miután megkérdezte, hogy kislány-e) nagyon szépnek minősítette Maki urat. Mivel tehát az úszókaland során semmilyen súlyos incidens nem történt, P.A. kénytelen lesz jövő héten is ellátogatni az uszodába (és tulajdonképpen még csak nem is bánja).