Múzeum

Újból kimenőm volt. Ezúttal ténlyeg elmentem a múzeumba. Csak semmi csevegés holmi gyanús milliomosasszonyokkal, csak semmi kávézói ismerkedés. Kultúra. Na jó, odafelé menet beugrottam egy-két ruhaboltba, de aztán nyílegyenesen a múzeumba. A látogatásom intellektuálisan nagyon is kielégítő volt. Először is a szoborcsarnokon átvágva megközelítettem az ajándékboltot, és tudományos alapossággal tanulmányoztam a kínálatot. Majd meglátogattam a mellékhelyiséget. Aztán rápillantottam két időszaki „display”-re, amit azért hívnak így, mert túl kicsik ahhoz, hogy kiállításnak lehessen őket hívni. Átsuhantam az állandó gyűjtemény egy olyan részén, amit korábban még nem láttam (színházi jelmezek, plakátok és díszletmakettek voltak kiállítva). Végül, hogy kipihenjem a múzeumlátogatás fáradalmait elfogyasztottam egy sütit és egy kávét a kávézóban. Hiába, nem csak kenyérrel él az ember, egy entellektüel járjon múzeumba.

The Criply family from Kensington

A kórházi doktornőnek mindenben igaza lett. A gyerek ugyan még hányt, de aztán jobban lett, és nem kellett mást csinálni vele, mint egy éjszakán és egy napon keresztül öt majd tíz percenként belényomni egy kis folyadékot. Abban is igaza lett, hogy ez egy nagyon fertőző betegség, ennek megfelelően Matyi is elkapta (gyógyítási metódus ugyanaz, kivéve, hogy egy éjszaka, egy nap, majd még egy éjszaka), majd Peti is kicsit, de lehet, hogy ő csak szimplán kikészült. Ennek megfelelően az elmúlt egy hetünk nem volt túl vidám.

Ez idő alatt az alábbi tapasztalatokkal lettem gazdagabb:
Tudok negyvenplusz órát egyhuzamban ébren tölteni.
A nővérkék alul vannak fizetve akármennyit is keresnek.
A tévé (valamint a sky box és a youtube) isten ajándéka, a gyermeknevelés teljességgel elengedhetetlen eszköze. Mindenki aki mást mond, hazudik.
Éjjel egykor Schmitt Pál disszertációjáról beszélgetni felfrissít, felüdít.
Amikor a gyermek hisztis, akkor szülő és gyermek kölcsönösen nem tudják elviselni egymást, így képzelem a kamaszkort.

Mostanra úgy tűnik, kifelé lábalunk a dologból, bár nem akarom elkiabálni. Az mindenesetre biztos, hogy ilyet nem kívánok senkinek, hacsak nem a békemenet szervezőinek.

Reality check

Azt már eddig is tudtuk, hogy az élet nem mindig méznyalás, de most már az is kiderült, hogy a kensingtoni élet sem mindig andalgás a verőfényes Holland Parkban. Kisebbik fiunk K.G. durva hányós-fosós vírust szerzett, amelynek következtében két napja éjjel-nappal próbáljuk belétölteni a különböző folyadékokat kezdetben nulla, majd fokozatosan növekvő találati aránnyal (persze nem akarom elkiabálni, mert a helyzet jelenleg is az, hogy a kanapén/kiságyban fittyedten alvó jószágba fél óránként megpróbálok tenni valamit és csak reménykedem, hogy a) sikerül megitatnom vele b) nem jön ki újból). A dolog keretében tegnap megjártuk a gyermek sürgősségi osztályt is a közeli Chalsea and Westminster kórházban, mert egy ponton úgy tűnt, hogy semmi sem fog a gyerekben megmaradni amíg világ a világ. A kórházi élmény a Vészhelyzet és egy telefonos ügyfélszolgálati saga keveréke volt. Az ember taxiba vágja magát, és hajtat a kórházba – Vészhelyzet. Az ember adatokat töltöget ki különböző papírokon, illetve a negyedik embernek meséli el, hogy 10 hónapos, tegnap óta hány, nem, nem volt koraszülött, igen, a terhességgel minden rendben ment, igen hasmenése is van stb. stb. – telefonos ügyfélszolgálat. Eközben a valóságot a folyosón összeverődött kis csoport beszélgetése idézi föl, akik kérdően/aggódva/szemrehányóan arról beszélgetnek, hogy igen, az osztályon nem működnek a printerek, tegnap óta be van ragadva minden elküldött nyomtatás, nem, a vizsgálóban lévő printer sem működik, neked erről még nem szólt senki?!..... – ismerős meleg érzés. Amúgy a kórházi ellátás valóban profi volt, a profi call centerek minden sajátosságával. „Jó reggel, Carlo (vagy mittudomén) vagyok, a nővér, most fel fogom venni a gyermek adatait. (...) Tehát kevesebb mint egy napja tart????? (....) Hányást nem szüntetünk meg, a hasmenés 10 napig, a hányás 3 napig tarthat. Kérem várakozzon kint, hamarosan szólítják.” „Jó reggelt, Andrew (vagy mittudomén) vagyok, a rezidens, most felteszek pár kérdést, aztán konzultálok egy orvossal. Már ötször hányt??? Valóban, nagyon rosszul néz ki. Nagyon gyors a pulzusa, biztosan stresszel. Igen, és láza is van???? Maradjanak itt, szólok egy orvosnak.” „Jó reggelt, Hester (erre pont emlékszem) vagyok az ügyeletes orvos. Most nagyon alaposan meg fogom vizsgálni a babát. Ühüm, ötször hányt, ühüm, időre született, ühüm, önnek is volt ezt megelőzően fosós vírusa....... Minden bizonnyal a babának ugyanaz a betegsége, ami önnek volt. Ühüm, egész éjjel öt percenként itatták. Kiváló. Reggel megint mindent kihányt. Igen, előfordul. Akkor most egy órán keresztül öt percenként itat vele ebből az oldatból. Ha jól reagál, nem kell infúzió. (...) Kiváló, jól reagált. Hazamehetnek. Nem, nincs hányáscsökkentő gyógyszer, volt régen, de újabb vizsgálatok szerint ez gyermekeknél nem biztonságos, ezért már nem alkalmazzuk. Otthon is itassa öt percenként. Valószínűleg fog még hányni (és lőn). Ha mindent kihány hozza vissza.”
Vagyis kb. 3 óra leforgása alatt kiderült, hogy hányós-fosós vírusa van, és hogy pontosan azt kell vele csinálni, amit addig is csináltunk, ha meg mégse használ, hát vigyük vissza. De tényleg kedvesek voltak, profi volt az egész, és mindez ráadásul teljesen ingyen.

Longó 2. felvonás

Egy igen kellemes – bejglis, családozós, színházazós, tüntetős, barátokkal randizós – karácsonyi szünet után újfent összecsomagoltuk a holmit, és elruccantunk Londonba. A ruccanás most kevésbé volt traumatikus mint először (bár nekem sikerült egy belázasodós, hasfájós betegséget is magammal hozni, ami hol máshol mint a reptéren jött ki rajtam – de ez csak azért volt, hogy ne unatkozzunk annyira), és a bevackolás is könnyebben ment. Most például nem is volt algás víz a kádban csak egy kis megpenészedett kenyér, amit itt felejtettünk és egy kipurcant növény, de az már elmenés előtt is a halálán volt szegény. És hát van abban valami megnyugtató, hogy a szombat délelőtti verőfényben a formára nyírt sövényen éneklő vörösbegyet (vagy mittudomén valami fenszi madarat) hallgatja az ember, miközben gyermeke a szabadtéri sakkfigurákkal játszik, és a viruló ágyások és bokrok mellett rollerozik. És a közértben is tudjuk már, hogy hol található a citromos kakukkfű, ami igen ízletessé teszi a tilápia filét. Szóval burzsujok lettünk megint, és nem állítanám, hogy ez teljességel ellenemre van. Úgyhogy jöjjön a kensingtoni nyaralás második része egészen márciusig. Gondolom, hazatérésünk feltételeit minden illetékes jól a fejébe véste, és ehhez szigorúan tartja is magát.