A harisnyás rém

avagy sosem tudod meg, mi harapott ketté...

Hibrid

Kovács úr úgy döntött, éttermet nyit. De vajon milyet? Kovács úr, bár nem volt fiatal, lépést tartott a korral, és tudta, hogy a népek manapság zabálják a bio dolgokat. Nosza, nyissunk bio éttermet – gondolta Kovács úr. És úgy is lett. Na de a biot, csak úgy magában nem lehet megenni, mégis főzni kell belőle valamit. De mégis mit főzzünk? – tanakodott Kovács úr. Főzzük azt, amit a többi vendéglő is, pizzát, salátát, pörköltöt, rántott húst stb. És úgy is lett.
Hát ebből lett az irodánk közelében lévő bio vendéglő, amiről már sikerült kideríteni, hogy vállalnak házhozszállítást, és van napi menü 990-ért. Ma gondoltam, hogy rendelek tőlük. Felhívtam őket telefonon, és megkérdeztem, hoznak-e házhoz napi menüt is. Ma sajnos nem tudunk – hangzott a válasz. Ma nem, de más napokon igen? Hát az a helyzet, hogy van egy kollégánk, aki autóval jár, és ő tudna szállítani, de ma biztosan nem jön be, talán majd holnap. Erre – furmányosan – megjegyeztem, hogy én a szomszéd utcából telefonálok, ami gyalogszerrel is nagyon közel van, így lehet-e szó esetleg szállításról. Hát, akkor kiviszem – mondta az úriember a vonal túlfelén. Kértem is napi menüt (lencseleves, gombás-paradicsomos spagetti). Olyan tizenkettő felé fogok vele elindulni – tájékoztatott Kovács úr, és letette a telefont.
12.05-kor Kovács úr (középkorú úriember, gondosan nyírott bajusszal, posztó nadrágban, csuklójára szabályszerően fölcsatolt autóstáskával – nem egy tipikus pizzafutár látvány) ott állt a recepción a kezében egy nejlonzacskót himbálva. Udvariasan eltréfálkoztunk, kifizettem a napi menü árát, elmenőben Kovács úr még tájékoztatott, hogy náluk is lesz ám torkos csütörtök („mit ad isten, csütörtökön” ezen maga is jót derült), majd Kovács úr távozott.
Budapest, 2010.

Ezért tart itt ez az ország

Miattam van. Ma kiderült, hogy lényegében én tehetek róla, hogy idáig jutott ez az ország. Sajnálom, igazán, nem szándékosan csináltam, becsuszott. Azt történt, hogy a piacon vásároltam, és elmentem a nénihez, akitől mindig veszem a zöldséget (aki mindig naggyondenaggyon kedves, „angyalom”, „aranyom”, „hogy van?” stb.), és vettem krumplit és petrezselyemzöldet. A vásárolt áruk ellenértéke 160 forint volt. Nyitom a pénztárcám, és csak egy ötezres volt benne. Előveszem, szabatkozom, hogy sajnálom, csak ez van, nem baj-e, jaj csak most veszem észre.... stb. A bűnbánat egyáltalán nem hatotta meg a nénit, olyan égtelen haragra gerjedt, hogy még. „Most veszi csak észre. Maguk mindig mindent az utolsó pillanatban vesznek észre. Én még ilyet nem láttam. Nevetni lehet azon, hogy maguk milyen dolgokat csinálnak. Én ’39-ben születtem, és hát azt kell mondanom, hogy jobban értem a dolgokat mint egynémely mai fiatal. Hogy miket nem csinálnak. Mert akkor nem volt még számítógép, de volt egyszeregy. Hát ezért tart itt ez az ország. 160 forintért vásárol és ötezressel akar fizetni.......” Mondta, mondta, és közben visszaadott az ötezresből, én meg megsemmisülten eloldalogtam, de még mindig hallottam, hogy „Ilyet kitalálni. Micsoda kurva világ van. 160 forint stb.”.
Nem tudok nem igazat adni neki. Mert hogy a fészkesatyaúristenbe fogunk itt előrejutni, ha mi (értsd a segghülye számítógép képernyőjére révedő generációm) a legelemibb dolgokkal sincs tisztában. Úgyismint hogy az ember a piacra pontosan 160 forinttal érkezik, ha 160 forint értékű portékát kíván vásárolni. Hát ennyit rólam.