Marketing

Ma Mákással ellátogattunk az Interspar áruházba. Ez az élmény mindkettőnknek új volt (mármint én már jártam intersparban, de akkor nem volt velem kiskorú, az utolsó időszak, amikor együtt vásárolni jártunk Londonban volt tavaly, de akkor Mákás még babakocsiban fekve abszolválta a dolgot). Ennek ellenére (vagy éppen az újdonság varázsa miatt) elég jól sikerült a dolog, én nem kaptam idegbajt, a gyerek nem veszett el (bár volt egy pillanat, amikor nem voltam benne biztos, hogy megvan), volt vagy tiz kör mozgólépcsőzés, szóval nagypályásan nyomtuk. Úgy akartam csinálni mint az igazi anyukák, akik vesznek kiflit a gyereknek, és amig a gyerek majszolja a kiflit, addig szép nyugodtan bevásárolnak. Ez a tervem nem vált be teljesen. Egyrészt az Interspar áruház nem árusit kiflit, volt viszont „suli rúd”, ami ránézésre pont olyan mint a kifli (tán kicsit kevésbé görbül). Éppen ezért nehéz elképzelni, hogy milyen megfontolás vezette a marketingeseket, amikor a kétség kivül baromi frappáns suli rúd elnevezéssel előálltak. Gondolom a kifli nem eredettvédett dolog, vagyis nem olyan mint a rum, hogy csak bizonyos összetételűt és minőségűt lehet annak hivni, minden mást pedig „hajós ital” és hasonló kifejezésekkel kell illetni. Ha mégis erről van szó, akkor kicsit aggódom, hogy mit etettem meg a gyerekkel, hogy olyan szar volt, hogy még csak kiflinek sem lehetett nevezni.
A másik buktató az volt, hogy a szépen majszolás-nyugiban vásárlás időszaka kb. negyed óráig tartott, utána Mákás egy jól irányzott mozdulattal betömte az összes maradék suli rudat a szájába, és elkezdett kimászni a bevásárló kocsiból. Szerencsére eddigre már a kasszánál jártunk, úgyhogy viszonylag rövid ideig kellett gyerekkel a hónom alatt kosarat tolni, illetve kifizetett cuccokat villámgyorsan szatyorba szórni, és közben félszemmel azt figyelni, hogy Mákás még nem merészkedett-e föl egyedül a mozgólépcsőre.
Amúgy a pékáru-marketing másik kiemelkedő darabjával is találkozhatunk a nevezett áruházban, a máshol kornspitz vagy magos kifli névre hallgató dolgot itt „reggeli magos ropogós-nak” hijják. Sajnos (a fent nevezett nehézségek miatt) nem volt időm, hogy végigböngésszem a pékáruk neveit, de ha egyszer egyedül megyek, biztos volt még egy-két innovativ elnevezés.

Kis színes

Miranda Kerr egy magazinnak elárulta, hogy szeretne egy bronz öntvényt csináltatni a terhes hasáról, mert így marad egy örökre szóló emléke a terhességről. Plusz azért is praktikus a cucc, mert a már megszületett gyereket bele lehet tenni, és akkor azt hiszi, hogy még mindig az anyja hasában van. Szerintem egy kifejezett piaci rés, hogy nem árulnak előregyártott celeb terhes hasakat, hogy az ember kedve szerinti híresség hasába rakhassa vissza a dedet.

Valamelyik nap vettem avokádót a piacon. A finom puha érett avokádó 200 forintra van leértékelve, a halványzöld kőkeményet 450-ért adják.

Tegnap este a MÜPA parkolójából kihajtván egy nénike állt előttünk, és a balsors úgy hozta, hogy a rámpa közepén meg kellett állnia. Na innentől egyáltalán nem tudott megindulni fölfele, csak egyre csúszott vissza és vissza. Félő volt, hogy belénk jön, de szerencsére a parkolóőr csávók is észlelték a problémát, és először megpróbálták kiékelni a kerekét, de ez kevésnek bizonyult (nénike arra is rágurult), aztán négyen vagy öten föltolták a lejtőn.

Hát mostanság ilyen kis viccek színesítik az egyébként munkás (tegnap például a 47-esen konferencia telefonáltam egy luxembourgi befektetési alap jogászaival, így a jogi tanácson kívül egy kis couleur local – „Gellért tér következik” – is jutott nekik) hétköznapokat.

Bááá

Nem elég, hogy sok a munka, és állandóan izgulni kell, hogy be tudom-e fejezni időre (aztán nem tudom, és akkor estére is marad),
nem elég, hogy már most úgy nézek ki mint egy kisebb fajta tehergépjármű, pedig ez még semmi,
nem elég, hogy Peti elutazott két hétre, és Matykusz úrral egyedül tartom a frontot (jó, ez persze durva túlzás, de akkor is) – amúgy ezt Matykusz úr is igen-igen fájlaja, olyannyira, hogy ma a sétából hazafelé jövet rámutatott a kerületi jobbik jelölt választási plakátjára, és azt mondta: „Apa, apa!”, mondtam neki, hogy több okból is biztos vagyok benne, hogy ez nem apa, de nem egészen sikerült meggyőznöm - ,
nem elég, hogy a karácsonyi ajándékok nemhogy beszerezve de jószerével még kitalálva sincsenek,
mindennek a tetejébe még az elmúlt néhány hónap alatt egy közepesen gagyi országból sikerült egy valódi banánköztársasággá avanzsálnunk (minusz banán, mer persze ahhoz szar az idő).
Emma Watson akarok lenni, szerintem ez hathatós megoldás volna valamennyi fenti problémára (bár nincs információm, hogy hogy áll a karácsonyi ajándékokkal, de legrosszabb esetben megdobhat mindenkit dedikált egy HP dvd-vel).

Mátyás a jogállam védelmezője

Mátyást igencsak aggasztották az elmúlt hetek belpolitikai eseményei, az AB jogkörének csorbitásának irányuló törekvések pedig egyenesen kicsapták nála a biztositékot. Mátyás ezért hathatós fellépés mellett döntött. Szerencsére jelenleg nincs hiány tiltakozási lehetőségekből, hála a különböző ellenzéki erőknek, akik OV-nál csak egymást rühellik jobban. Ez a nem feltétlenül nemes vonás Mátyásnak kapóra jött, mivel igy - az ideológiai kötődésen túl - praktikus szempontokat is figyelembe tudott venni a megfelelő demonstráció kiválasztásakor. Választása a demokratikus charta keddi megmozdulására esett, egyrészt a lebilincselő szónokok, másrészt a Szabadság téri játszótér közelsége okán. Mátyás tehát kedden délután pontban ötkor megjelent a Vértanúk terén, hogy megvédje a jogállamot. A demonstráció remekül sikerült, Mátyás értőn és lelkesen tapsolt egy-egy fontosabb szónoki gondolat után (különösen akkor, amikor Bauer Tamás arról beszélt, hogy OV gyermekeink és unokáink nyugdijával packázik), ezzel jóval nagyobb sikert aratva magánál a szónoknál. Amikor úgy itélte, hogy a szónok egyedül is boldogul, átvonult a játszótérre egy rövid csúszdázásra és homokszórásra. Hazafelé mégegyszer útbaejtette a demonstrációt, bátoritásul tapsolt kicsit és pá-t intett az összegyűlt demokratáknak, különös tekintettel egy jó svádájú vizsla kutyára, majd dolga végeztével hazatért vacsorálni. Nem lehet kétséges, hogy OV ezek után magába száll, Mátyás intelmeit megfogadva kamatostul visszaadja a magánnyugdij lóvét, és kiszélesiti az AB kormány fölött gyakorolt kontrollját azt követően, hogy Stumpf Istvánt leváltotta és helyette kinevezte Halmai Gábort.

Választék

Jó napot kívánok! Fekete, lapos talpú, bélelt bokacsizmát szeretnék. – mondtam belépve a jónevű belvárosi cipőboltba.
Hm-hm. – mélázott az eladó hölgy – Laposban csak ezt tudom mutatni. – mondta, és rábökött egy fekete, 5-6 centis sarkú bokacsizmára.
Öö. Laposat szeretnék. – vetettem ellen.
Áhá. Teljesen laposat? Laposban csak az a három modell van. Kicsit sportosabbak. Az egyik kicsit magasabb szárú. – mutatott egy polcra, ahol valóban három modell volt. Ebből kettő combközépig érő csizma volt, a harmadik – amelyikre valóban ráillett mind a négy fenti kritérium – nem tetszett. Vásárlás nélkül távoztam. Nekem tényleg semmi sem jó.

Wagner, érted Max?

Szombaton láttuk a Rajna kincsét. Rheingold, ahogy a művelt amerikai… Mert mi ám nem csak valami mezei Rajna kincsét néztünk meg, hanem a New York-i Metropolitan Opera (pajtiknak csak Met) előadását. Mer mink azt úgy csináljuk, hogy ha pénteken azt olvassuk a nyujorkerbe, hogy a Met színre viszi a Rajna kincsét, és szuper vagány díszlet lesz, és szuper innovatív látványvilág, akkor szombaton elslattyogunk megnézni a Rajna kincsét, amit az Uránia moziban közvetítenek élőben, hd minőségben (mint utóbb kiderült ez inkább hátrány mint előny, és egy kis szemcsésség kifejezetten jót tett volna a dolognak, de ne szaladjunk a dolgok elébe).
Nos, ha nem arról lett volna szó, hogy a nyujorkerbe olvassuk, hogy ez a legnagyobb királyság, és tudjuk, hogy ez itten a Met, hanem mondjuk itthon látjuk ezt az előadást, akkor puffogtunk volna kicsit, hogy hát már megint nem volt pénz új jelmezre, és kénytelenek voltak az 1980 óta rendszeresített „germán dizájn à la Conan a barbár” darabjait előhúzni. És nem igaz, hogy itt egy ötletes rendezés sincs, mer a szörny úgy néz ki mintha egyenesen a Végtelen történetből ugrott volna elő, a békát valószínűleg a csopaki bazárban szerezték be, és különben is erről a 100 kilós matrónáról ki hiszi el, hogy ő a fiatalság istennője, még ha ondolált szőke hajat visel is, és a színészi teljesítmény nulla, és kunszt az nuku stb. stb. És bezzeg külföldön bezzeg bírnak normális operákat csinálni bezzeg Amerikába bezzeg.
Így viszont tudtuk, hogy ez a Met és ez itt szuper innovatív látványvilág (na jó, a díszlet, ami egyesével mozgatható alumínium pallókból állt, és mindenféle formára lehetett alakítani tényleg vagesz volt), és az előadás költségvetése hozzávetőleg a magyarországi gdp, úgyhogy csak magunkat okolhatjuk, amiért ilyen suttyók vagyunk, és nekünk semmi sem jó. (Jó, azért azt meg kell hagyni, hogy szépen énekeltek, és a pallók esetenként tényleg érdekes dolgokat műveltek.) Azzal meg persze csak a gagyi mozibannéző közönséget akarták büntetni, hogy az operatőr folyton az énekesek gyöngyöző homlokára közelített ahelyett, hogy a színpadképet mutatta volna. Így viszont bőven volt alkalmunk megcsodálni a pazar jelmezeket és passzentos frizurákat az obligát bőr és fém fityegőkkel, szőrnadrágokkal, tökkofferral (mert nem is egyszerűen tok járt a férfiak jelmezéhez, hanem egy kisebbfajta utazóláda méretű alkalmatosság). Úgyhogy tényleg bennünk van a hiba, ha már gizdázni akarunk, legalább elmehettünk volna élőben megtekinteni, nem pedig a közvetítésen fanyalogni.

Fővám

Nálam általában „félig tele” van. Én általában tudok örülni a kis dolgoknak, és le tudom szarni a hülyeségeket. De most mégis csalódott vagyok. Amióta az eszemet tudom (jó, mondjuk amióta ebben az irodában dolgozom), a Fővám teret túrják. Metró, villamos, közmű, mittudomén. Feltúrják, befedik, feltúrják, befedik. Palánkok, konténerek, bokáig érő mocsok, flex, szálló por, pecsvörk aszfalt, kilógó csövek stb. Na de most. Most x (x nagyobb egyelő három) év után befejezték a túrást, lekövezték, benövényezték, leszökőkutazták, bejátszóterezték. Hát ez csak igazán ok az örömre, nem? De. Csak hát felmerül a kérdés, hogy miért tettek egy bazigigamega térre egy pöcsömnyi játszóteret, és miért csak kb. húsz bokrot ültettek. Hacsak nem azért, hogy maradjon kb. ötszáz négyzetméter üres lekövezett rész. Ahol nincs semmi. Nincs pad, nincs növény, nincs játszótér (jó, a sarkában van három ványadt szökőkút). Mer’ ez most minek? Ócsó volt a kő? Még gördeszkázni se jó, mert még egy vacak bukkanó sincs rajta. Esetleg télen sífutni. Gondoljátok, hogy a városi sífutó lobbi keze van a dologban?

Mint a nyulak

Tájékoztatjuk kedves olvasóinkat, hogy mivel a bírálóbizottság megfelelőnek találta a prototípust (ellentétben a metrókocsikkal, de ez egy másik történet) megindult a sorozatgyártás. Mivel a technológia jelenleg nem elég korszerű, így a következő darab legyártása hosszú időt vesz igénybe. Az előrejelzések szerint az újabb termék elkészülte március végére várható. Az elnevezést illető kérdésünket a gyár képviselői egyelőre elhárították, mondván erről az igazgatótanácsnak kell majd döntést hoznia. Lapunknak nyilatkozva egy magát megnevezni nem kívánó munkatárs elmondta, hogy értesülései szerint az igazgatótanács komolyan fontolgatja a Csengecsongi és a Csongicsenge variációkat, mivel azok úgy a jelenlegi politikai környezetben, mint a világgazdaságban egyre dominánsabb Kína további térnyerése esetén előnyösnek látszanak.

(Jó, és ha valakinek még mindig nem esett volna le, má’ megint terhes vagyok.)

Mesteremberek

Nem akarom elkiabálni, de minket szeret a mesteremberek istene. Általában olyanokat fogunk ki, akik jönnek, megcsinálják, és akkor meg van csinálva. Na de most még ezen is túlment a dolog. Bár első ránézésre úgy tűnhet, hogy most az történt, hogy jöttek, megcsinálták, de nincs megcsinálva. De a dolog ennél sokkal cifrább. Történt ugyanis, hogy meg akartuk csináltatni az erkélyajtók zárjait (azon egyszerű oknál fogva, hogy nem zártak, vagyis télen is enyhén nyitott erkélyajtók mellett éldegéltünk, és ez nekünk zsenánt). Jött is egy ember, fölmérte, mondta, hogy majd jelentkezik egy árajánlattal, de azóta sem hallottunk felőle. Ekkor léptek a történetbe valódi hőseink a thermolak kft. emberei. Ezek ugyanis jöttek (amikor mondták), fölmérték, adtak árajánlatot, telefonáltak, amikor legyártották az új zárakat, jöttek beszerelni (amikor mondták), és aztán beszereltek. Amikor pedig elkészültek a beszereléssel, az egyikük szégyenkezve elém állt, és azt mondta, hogy hát sajnos ez akkor mostan nem sikerült. Mert a legyártott zárak nem olyan minőségűek, mint kellene, a takaróléc nem elég széles, a kilincs nehezen jár, és különben is ennek három ponton kellene zárnia és nem kettő. Úgyhogy igazán ne haragudjunk, de el kell jönniük megint, és elölről kezdeni az egészet. Igyekeznek minél hamarabb legyártani az újabb garnitúra a zárat, és jönnek, amint tudnak, és hát tényleg ne haragudjunk, ilyen még nem fordult velük elő. A dolog érdekessége amúgy, hogy a beszerelt zárak igazából működnek (a kilincs tényleg nehezen jár), a korábbival ellentétben az ajtókat be lehet csukni. Vagyis a laikus számára úgy tűnhet, hogy elvégezték, amit vállaltak. Mivel mi laikusok vagyunk ezt simán el is hittük volna nekik, és kifizettük volna az árát, ha ők nem mondják, hogy ezt semmiképp se tegyük. E helyett nem fizettünk egy petákot sem, van viszont zárható erkélyajtónk, és várunk a mégjobbanzárhatószélesebbtakaróléces erkélyajtóra. Persze remélem, a történet nem úgy folytatódik majd, hogy második nekifutásra úgy alakult, hogy nincs zárható erkélyajtónk viszont legomboltak rólunk egy nagyobb összeget, úgyhogy még nem akarom elkiabálni.

Nem nyaralunk

Ellenkezőleg, dógozunk. Persze nincs abban semmi rossz. Vannak, akik kifejezetten szeretik. (Amúgy mi is ezek közé tartozunk, de azért azt nem állítanám, hogy nem érzek bizonyos nosztalgiát a csopaki kifli és Pista bácsi iránt, nem beszélve Umbria dombjairól).
Az elmúlt két hétben mindössze egy megörökítésre érdemes esemény történ, miszerint Matyi úr megtanult járni. Na jó, ezt nem úgy kell érteni, hogy két lábon közlekedik. A közlekedés természetes módja továbbra is a négykézlábazás, illetve ülveféllábbalelőretolás. De lakáson belül, mondjuk a nappali egyik feléből a másikba, mindkét kezét magasra tartva, kicsit terpeszben, szélesen vigyorogva, a mutatványt hangaláfestéssel (tetetete, papapapa, esetleg óóóó) felturbózva megtesz pár lépést. Ennek örömére megvásároltuk Matyi úr első rendes cipőjét is, ami csak kicsivel volt drágább mint az én Camper cipőm, de cserébe nagyon vagesz, és mindenféle ortopédiai követelménynek megfelel (legalábbis merem remélni). A cipővásárlás során első ízben bepillantást nyerhettem a kisgyerekkel vásárlás élményébe. Erről csak annyit, hogy nem gondoltam, hogy valaha véghetetlen hálával fogok gondolni azokra, akik beülős autót vagy éppenséggel szökőkutat helyeznek el a plázákban, ezzel lehetővé téve, hogy a kiskorút néhány percre leválasszuk a mozgólépcsőről.

Nyaraltunk

Méghozzá jó sokat. Három hetet szendvicsszerűen, két Csopak között egy kis Olaszország.
Csopak: Mint tudjuk Csopak city Magyarország ha nem egyenesen a világ jövendő fővárosa. Ehhez mérten Csopakon az élet pezseg, az ember azt sem tudja hirtelenjében mihez fogjon. Mi a következő programokat részesítettük előnyben. Közértbe menés, reggelizés, játszótérre menés (onnan rövid úton távozás, ha az idegesítő testvérpár is ott őgyelgett, akik részint nagyon sokat akartak beszélgetni, részint folyton azt akarták, hogy nézzük meg, ahogy átegyensúlyoznak a rúdon/lebukfenceznek a csúszdáról stb., részint pedig Matyi urat macerálták folyton – az objektivitás végett meg kell jegyezni, hogy Matyi ezt rendkívül élvezte, és istenként tekintett a testvérpár idősebbik és egyben idegesítőbb tagjára), kupakozás (kis színes műanyag pohárkák egymásba be és egymásból ki teszegetése), csendes pihenő (ki-ki kedve szerint aludt, olvasott, főzött, takarított), uzsonna, jó idő esetén strand, ahol kevés fürdés sok homokozás, rossz idő esetén hajóállomáson kacsák és Pista bácsi (a főhajóskapitány) megtekintése, vacsora (az étkezések élvezeti értékét nagyban növelte, hogy Matyi úr immár fogyaszt vajaskenyeret is, ami egyrészt jó időre lefoglalja, másrészt minden falatnál hangosan tetszését nyilvánítja), alvás. Persze az amúgy is nagy pörgést néha-néha megbolondítottuk egy-egy nagyobb kirándulással Füredre (kacsák és a Tagore sétányon tartózkodók megtekintése) vagy Veszprémbe (állatkerti állatok megtekintése különös tekintettel a tengerimalacokra, mivel Matyi számára ők testesítették meg a mozognak de nem túl nagyok és nem túl félelmetesek nyerő kombinációt).



Olaszország: Itten csak kettesben voltunk, Matyi úr Csopakon mulatott (és ezt a szó szoros értelmében kell érteni, nagyjából nem tűnt föl neki, hogy nem vagyunk ott, amikor megjöttünk először kicsit zavarban volt, nem egészen állt össze nekik, hogy akkor ezek most kik, de aztán, amikor leesett neki, akkor végül örült nekünk)a nagymamájával, játszótér, kacsák, Pistabácsi stb. – lásd fönt. A mi programunk is elég változatos volt, jártunk Bolognában, Pistoiában, Livornoban, Arezzoban, a Trasimeno tónál, Peruggiában, Assisiben és Gubbióban. Az ürügyünk az utazásra egy esküvő volt, Peti chicagói kolléganője fogadott örök hűséget egy másik olasz közgazdásznak a Livornoi városházán, ahonnan a násznép átvonult egy Pisa melletti kis kastélykába a lagzira. Ez utóbbi pont olyan volt, mint amilyen egy olaszországi esküvő lenne egy hollywoodi filmen. Toszkán kastélyka, fáklyákkal kirakott kerti út a virágokkal feldíszített parkocskába, ahol libériás inasok kínálják körbe az ízelítőket (levesestálnyi osztriga, húsz féle mozzarella sajt, kis fogpiskálón kis gyümölcs kis sajt kis ezaz, sült rák, rántott bazsalikomlevél stb.), amelyet a vendégek élő zene kíséretében fogyasztanak, majd bevonulnak a belső termekbe az öt fogásos vacsorához, majd átvonulnak a megfelelően megvilágított belső udvarra egy kis pezsgőre és málnás esküvői tortára, hogy aztán ropják hajnalig csak néha-néha csippentgetve egy dinnyeszobor tövében elhelyezett desszertes kosárkából. Pazar baszod, ez a jó szó (hogy a klasszikust idézzük).





Ezen kívül uncsi turisták voltunk és azt csináltuk, amit az uncsi turisták szoktak, éppen csak ventillátoros baseballsapkánk nem volt.

Csudás

Csudás hely lehet ez az Amerika. Azt eddig is tudtuk, hogy ott kolbászból fonják a kerítést, de tegnap a rádióból értesültem, hogy ott „minden egyes reggel új nap virrad”. Ahogy azt a méltán világhíres BPA együttes megénekli:
(…) And you know you find a new day dawning
Every single morning in America (…)

Ami azért nem semmi. Mert elektronikus ügyintézés ide, tirolikalapos bácsi oda, azért itt jó, ha két-három reggelente virrad új nap. Ma például határozottan tegnap van.

Feltörtünk

Nem elég, hogy az önkori e-mailben értesít, hogy elkészült a személyim, mehetek átvenni, de a hülyén öltözött emberek frontján is kezdjük beérni az igazi világvárosokat (lásd őszi londoni tapasztalatok. Ma a csarnokból kilépve egy bácsit láttam tiroli kalapban befont ősz szakállal (aki karonfogva vezetett egy teljesen átlagos kinézetű szintén őszes hajú kövér nénit). Mondjuk világító kutyaruhát még nem láttam itthon, úgyhogy még van hová fejlődni.

Hozzátáplálás 2. rész

Az előző rész tartalmából: Legutóbb erről a témáról Londonban írtam, idestova nyolc hónapja. Akkor azzal dicsekedtem, hogy prímán haladunk a hozzátáplálással, Matyi úr mindendféle zöldséget, sőt húst is kiválóan fogyaszt főzelék formájában, nem beszélve a reszelt alma és a gabonakásák iránt táplált különös vonzalmáról.
Azóta a projekt némileg parkolópályára került. Az elmúlt nyolc hónapban ugyanis Matyi úr étrendje két elemmel bővült (azt nevezem ilyennek, amiből önszántából egy molekulánál többet fogyasztott, nem számítom ide azokat a dolgokat, pl. tojást, túrót stb., amiket azért eszik meg, mert nem veszi észre, hogy bele vannak trutyálva a főzelékbe), nevezetesen a Magnum Classic jégkrémmel (igen, próbáltunk neki adni más fajta fagyit, gombócosat tölcsérből, más jégkrémet kanálból, de ezek nem nyerték el a tetszését) és az erőspaprikás tojásrántottával. Egy elemmel viszint csökkent, a reszelt almával, ezt ugyanis már nem hajlandó fogyasztani). Azért az újonnan felvett ételeket sem habzsolja, pl. a jégkrémet úgy eszi, hogy nagyon hosszúra kinyújtja a nyelvét, és a hegyével megérinti a fagyit, ilyen nyalásból sem hajlandó egymás után kettőt enni, ragaszkodik hozzá, hogy igazságosan osszuk meg a fagyit, egyet ő, egyet én. A fent elsorolt újdonságokon kívül semmilyen más élelmiszert nem hajlandó a szájába venni, felé nyújtva erélyes mozdulattal elhárítja magától, kézbe adva azonnyomban a földre hajítja (kivéve a kölesgolyót, mert azzal jól lehet gurigázni).
Újabb nyolc hónap múlva beszámolok a fejleményekről.

Jó, rossz, jó, furi

Ilyen élmények értek múlt pénteken a különböző 5. kerületi vendéglátóipari egységekben. A The Cake cukrászdában persze az is segített, hogy – a családi kötelékre való tekintettel – ingyér kaptuk a finom fagyit. Viszont tényleg nagyon finom volt a fagyi (főleg a mák, a rizs és a sárgadinnye). A Mák bistro viszont nagy csalódás volt. A hely baromi trendi, de nem pucc, hanem pont jó, vagesz berendezés, krétával fölírt napi menü stb. A kaják meg se nem túl bonyolultak se nem uncsik, mármint olvasva, mert odáig nem jutottunk, hogy együnk belőlük. Ott vérzett el a dolog, hogy kértünk csapvizet. Erre a kérésre, amit mindenhol elsütünk, a következő reakciók szoktak érkezni: a) szó nélkül és kedvesen hoznak, b) visszakérdeznek, hogy ugye mentes ásványvízre gondoltunk-e, de aztán mégis hoznak, c) pofákat vágnak, de hoznak, d) kerek perec megtagadják – ez eddig csak a Dérynében fordult elő. És most a Mákban is. „Azt nem hozhatok.” – mondta a pincér. És akkor eljöttünk. Merazérnehogymár. Nincs pohár? Nincs csap? Vagy mivan? Úgyhogy végül a kis Pomodoroban kötöttünk ki, ahol egészen kiváló csapvizet és ezen kívül előételt, főételt és bort fogyasztottunk, és csak remélni tudjuk, hogy ez utóbbiak árából kigazdálkodják valahogy a vízdíjat, és nem kell miattunk lehúzniuk a rolót. Utána meg még voltunk az Ötkertben is, ami szintén nagyon trendi, a mi ízlésünknek kicsit talán túlzottan is, kicsit feszengtünk az úriközönség körében, de úgy kell nekünk, az ilyenek minek járnak az 5. kerületbe mulatni. Legközelebb legalábbis Angyalföldre megyünk majd.

Aranybánya

Ma voltam egy előadáson, és nagyon sok érdekes dolgot tanultam. A téma is fölöttébb épületes volt, de leginkább nyelvileg kupálódtam. Okulásul megosztok egy pár leleményt.

"attól nekem is rezeg a léc" (értsd attól én is félek)
"ebből szoktak vitás problémák is kialakulni"
"kreativ megoldásokat próbáltak leszűrni"
"inkább a kótyavetye van előtérbe helyezve"
"ő is bérből vagy fizetésből él vagy mittudomén milyen motiváltságból"
"mindenféle könyvelési kreativát kell kitalálni"

12 év alattiaknak

nagykorú felügyelete mellett…. Ha jól sejtem ez van rárakva minden olyan filmre, ami nem egy cukimuki rajzfilm és nincs benne szexjelenet vagy durva káromkodás. De vajon pontosan mire szolgál az ominózus nagykorú felügyelete? Arra, hogy eltakarja a ded szemét, ha valami nemkívánatos dolog van a filmben vagy arra, hogy megválaszolja a dedben a film kapcsán felmerülő kérdéseket, ezzel megóvván őt a kis személyiségét maradandóan károsító kételyektől? Akárhogy is, nem irigylem azt a nagykorút, aki azt a 12 éven alulit felügyeli, aki a Pokol című filmet nézi. Hacsak nem takarja el végig a gyerek szemét vagy mondjuk zavarja el nagyon gyorsan valami jó kis lövöldözős kompjúterjátékot játszani, akkor a következő kérdésekre számíthat:
„Anyaa! A kisfiú miért áll meztelenül a bácsi előtt?”
„Anyaa! A néni miért küldött képeslapot és terhesteszt rudat (már ha ded tudja, hogy néz ki egy terhesteszt, ha nem akkor nagykorúnak még azt is el kell magyarázni, hogy mi az a kis műanyag pálcika a postai küldeményben) ennek az ősz hajú bácsinak?”
„Anyaa! A bácsi miért csapja falhoz a nénit, aztán ugrik ki az ablakon a három kislány szeme láttára?”
„Anyaa! A néni szagolgat egy másik nénit, aki az ágyban alszik?”
„Anyaa! A néni miért tolja a szekretert az ajtó elé, miközben a bácsi teljes erőből nekifut kintről az ajtónak? És ezek a pizsamás gyerekek miért nem segítenek a néninek odatolni a szekretert?”
Vagy én vagyok prűd de nagyon, vagy a korhatármegállapítóbiztos sms-ezett film közben, így elkerülte a figyelmét, hogy a film még ivarérett felnőttek számára is nehezen emészthető, mivel kizárólag megcsalt, megalázott, elhagyott nőkről, szétdúlt családokról, és letaglózó gyerekkori traumákról szól, mindezt bazi nyomasztó hatásvadász aláfestő zene mellett.

Vadászszenvedély

Nem tartom magam különösebben vérszomjas természetnek, általában nem érzek késztetést mások bántalmazására, nem szeretem a horrorfilmeket, még a kidobós játékot sem szerettem áltiban, mert túlzottan konfliktusos. De a szúnyogok kihozzák belőlem az állatot. A pókok nem zavarnak, a legyekkel elvagyok, mióta öszönként nagyobb számban látogatnak el hozzánk, azóta a mezei poloskákkal is egész megbarátkoztam, de a szúnyogok nagyon a bögyömben vannak. Mert nem elég, hogy szétcsípik az embert (ideértve sajna Maki urat is, aki konkrétan úgy néz ki, mintha bárányhimlős lenne), de zünnyögnek is.
Úgyhogy ha meglátok egy szúnyogot, rámtör az öldöklési vágy, és levadászom. Mivel idén különösen bő a szúnyogtermés, és valamiért szeretnek a fürdőszobában tanyázni, ezért az esti fogmosás program kiegészült a szúnyogvadászattal. Egy háromé és fél méter belmagasságú helyiségben ez nem is annyira triviális dolog. Ennek ellenére – szerénytelenség nélkül mondhatom – elsőrangú szúnyogvadásszá képeztem magam. A módszer a következő. Fogmosás közben kinézem, hogy hány szúnyog van, és hol helyezkednek el. Ha elérhető magasságban tanyáznak, akkor egy törölközővel lesújtok (mivel tenyérrel sosem találom el rendesen). Ha túl magasan vannak, akkor megdobom őket az összegyúrt törölközővel, amitől ugyan nem halnak meg, de megijednek, és átszállnak máshová. Itt aztán az előbbi módszert alkalmazva vagy lesújtok, vagy megdobom. És így tovább, ameddig szét nem lapítom vagy az ide-oda röpdözéstől annyira ki nem fáradnak, hogy a megdobás miatt is a földre esnek, ezek után már csak be kell dobni őket a mosdóba, és a fejükre ereszteni a vizet. Egy-egy szúnyog ilyetén való likvidálása nem tart tovább tíz-tizenöt percnél és a fürdőszobai berendezésben is csak kisebb károsodás keletkezik (egy-egy tárgy leverése a törölközővel stb.), ami igazán csekélyke ár a szúnyogtetem által kiváltott diadalmámorért.

Behalt

Kár lenne tagadni a nyilvánvalót. Ez a blog bizony behalt. Eltunyultam, bepunnyadtam, talpamon kinőtt a szőr. Csak a robot meg a mókuskerék, a munka meg a háztartás stb. stb. stb. Mit szépítsük, uncsi lettem. De elhatároztam, hogy új életet kezdek, leporolom a fogaskerekeket, és megint viccesebbnél viccesebb történetekkel fogok előállni, csak úgy röpdösnek majd a sziporkák.
Sajnos a játszótéren hallott vicces nevek kártyát már elsütöttem egyszer, de a jóból sosem elég. Tegnap Lázika (gondolom Lázár) és Zétike (Zétény) voltak a játszópajtásaink. Ezúton gratulálok a kedves szülőknek.
És egy munkahelyi szösszenet: „Tűzzék rá egy baromi nagy grillcsirkére.” – mondta az egyik kollégám, amikor felhívtam, hogy tanácstalan vagyok, mert az ügyfél azt kérdezi tőlem, hogy nem lehetne-e „kedvesebben” megfogalmazni egy olyan szerződést, ami arról szól, hogy a szerződő félnek mostantól szarabb lesz mint eddig volt.

Nyolcas extrakció

2db, baloldalon, alul, fölül. Mér’ ki tud ennél jobb programot péntek délutánra? Főleg, hogy tanúja lehettem a következő párbeszédnek:
O: Fú, ez nehéz lesz.
A: Ühüm. Ühüm.
O: Odanézz, hogy be van ágyazódva.
A: Ühüm. Ühüm.
O: Baromi ronda.
Eszközök csattogása, véső sípolása.
O: Ha szerencsénk van, most kijön…. Nem, nincs szerencsénk. Na most mit csináljak?
A: …..
O: Kérek egy papagájt.
Eszközök csattogása, véső sípolása.
O: Még mindig nem jön… Felém: Kicsit forduljon ide, hagyja lazára. Feszít, de nem fáj, ugye?
O: Kérek egy bajonettet.

És mindennek a tetejébe még Időapó is köcsögöl (ma, május 17-én csizmában jöttem, ami azért már tényleg több a soknál).

Szülinap

Maki úr tegnap volt egy éves, úgyhogy a múlt hétvége ennek jegyében zajlott (és még a következőre is maradt némi ünnepség). ĺme egy képes riport az eseményekről.

Az ünnepségsorozat nyitóakkordja a fő-fő születésnapi ajándék megvásárlása majd átadása volt. Az ajándék egy nyuszimotor (kép még nem készült), az ünnepélyes átadásra pedig a vérmezői játszótéren került sor. A nyuszimotor egyelőre a tosszantsuk meg, hogy elguruljon, és másszunk utána funkciót tölti be, mint minden másik tárgy (már amelyik el tud gurulni, a többi tárgy teljességgel hasznavehetetlen).

Ezt követte egy szülinapi piknik a Tabánban, amelyet rövid de annál vidámabb táncos mulatság zárt a lakásban:



Vasárnap délelőtt állatkerti látogatást tettünk:





Délután pedig újabb ajándék érkezett:



(A tisztesség kedvéért hozzá kell tenni, hogy az állatkertben kiderült, hogy minden állat vauvau kinézettől, élőhelytől és lábak számától függetlenül.)
A szombat esti teraszos-borozós parti (ami a hideg miatt konyhaasztalos-borozós partivá alakult) kicsit kilógott a fősodorból, de a felnőttek azért azon is jól mulattak.

Virágos kert az élet

A csudi teraszunk dísze múlt péntekig az ominózus döglött fenyőfa volt, ami kétségkívül eredeti kültéri dekoráció, nyilván a menő new yorki tetőteraszokon is ilyenek vannak számolatlanul. Bennem viszont előtört a kispolgáriság, a fenyőnek mennie kellett, úgyhogy péntek óta a díszítő funkciót a jóval konzervatívabb, hovatovább maradi élő növények töltik be. Lett egy virágos kertünk ugyanis. Annak ellenére nem volt egyszerű a dolog, hogy a dolog fizikai részéből mi csak a legminimálisabban vettük ki a részünket (a növénykiválasztásban azért közreműködtem, bár már ennél a fázisnál kiderült, hogy jobb, ha az én döntési kompetenciám a rózsa színére korlátozódik). A virágos kert ugyanis ládákba ültetve érkezett (a ládákat Peti hallatlan szervezőkészséggel valahonnan Nyugat-Magyarországról kerítette egy kollégája anyukájának hathatós közreműködésével). A ládákat két derék rakodó ember hordta föl egyenként a hatodikra lépcsőn (tájékoztatásul a ládák egyenként kb. 130 kilók). Nagyon kedvesek voltak amúgy, nem panaszkodtak, és meg voltak illetődve attól, hogy vannak könyveink. Mi meg attól voltunk megilletődve, hogy fölcipelnek nekünk ennyi szart, és még ők vannak megilletődve.
Ezek után már nem is volt más hátra, mint lekavicsozni és locsolni. A lekavicsozáshoz Peti hazaszállított háromnegyed mázsa dekorkövet (mi mást), a locsoláshoz pedig csövet és különböző műanyag ketyeréket, amiket a cső különböző oldalaira kellett szerelni, rácsatlakoztatni a csapra, oszt locsolni. A lekavicsozás könnyű volt (végül is még egy béndzsó értelmiségi is bír marékkal köveket rakosgatni egy virágládára), úgyhogy maradt a locsolás. Na, ez már nem volt annyira egyszerű. Mert mit gondol az ignoráns városi ember a locsolásról: veszünk csövet, oszt locsolunk. De nem addig van a’. Először is milyen csövet, fél colosat, háromnegyed colosat? Mé, nem mindegy? De nem ám! Ezt onnan tudjuk, hogy nekünk háromnegyedes van, van viszont hozzá vegyes (feles és háromnegyedes) műanyag pöcök, ami viszont pont nem jó a csaphoz stb. stb., szumma szummárum csöpög, sőt folyik. Szóval megsüthetjük a sok diplománkat meg könyvünket, a locsolócső lenyomott minket. Azután még ott a tekeredés problémája is, túl hosszú, összecsavarodik, víz megáll benne stb. Ezt azután – a gordiuszi csomó mintájára – metszőolló segítségével orvosoltuk. Végül is azért sikerült locsolni is (jó-jó csöpög, sőt folyik, de mi rá se rántunk), lekavicsozni is, úgyhogy most már teljes díszében pompázik a virágoskert.
Képek hamarosan.

Milcsike, Boncsika

Ilyen nevű gyerekekkel találkoztunk tegnap a játszótéren. Boncsika lány és rendes neve Bonita. Milcsike fiú és rendes neve Milán. Az már csak hab volt a tortán, hogy Milcsike anyukája pink hajat visel enyhe lenövéssel.

Vacsora

Ezt vacsoráztam tegnap (többek között).



Ő főzte.



Velük (plusz Zslötyi, aki a fényképezőt fogta, mínusz én értelemszerűen).



Mindezt meglepiből, úgy hogy az ember betoppan a lakásba, ahol egyszerre látja a zejfeltornyot, a notredámot és a szakrékőrt, továbbá egy hamisítatlan francia séfet, aki a konyhájában főzőcskézik, és derűsen mosolyok, mintha mi sem volna természetesebb ennél. No olyankor meglepődik az ember, de aztán jó ízzel elfogyasztja a medvehagymás fűszervajas baguettet, a képen látható szent jakab kagylót, a mándoldos tőkehalat, némi sajtot és trüffel tortát.
Hát ilyet még nem pipáltam.

Közkivánatra - Mákás a kovboj

Aaaaah – avagy színház és kaja újból

Múlt hétvégén kirúgtunk a hámból, és mindkét este színházban voltunk (Maki úr a felek kölcsönös megelégedésére szombaton ottalvós házibulin vett részt a nagyszülőknél vasárnap pedig udvariasan viszonozta a szombati meghívást). És igen, megtört a színházátok, végre két pöpec darabot láttunk. A londoni fiaskók óta már voltunk párszor itthon is, és még csak azt sem mondanám, hogy rossz darabokat láttunk, de egyik sem volt átütő. Egészen mostanáig. A kaja meg – egy képzavarba hajló nyelvi leleménnyel élve – hab volt a tortán.
A szombati menü: Kínai kaja Wang mester konyhájában, ami finom volt (különösen az én csípős padlizsán izém), és vicces volt, hogy rajtunk kívül szinte csak kínaiak voltak az étteremben, és egy giga plazmatévén a kínai tévé ment. Utána pedig a Frankenstein terv a Trafóban, ami meg aztán még annál is pöpecebb volt. Azt is mondhatnám, hogy én ilyet még nem pipáltam. A történet maga elég béna volt, és más megvalósítás mellett ez egy tipikusan olyan darab lett volna, amit én szívből rühellek (lepukkant nyomorúságos emberek élete a darab előrehaladtával csak egyre lepukkantabb és nyomorúságosabb lesz, míg végül mindenki jól meghal), de a színészek annyiradeannyira zseniálisak voltak, hogy még. Olyan volt, mintha nem is színészek lettek volna, hanem amatőrök, csak persze nem azok voltak, hanem vérprofik, és mindegyik karakter egyszerre nagyon valóságos és nagyon abszurd volt. A dolog szépséghibája az előttünk lévő sorban ülő kis kompánia volt, akik az egész előadás alatt fennhangon beszélgettek, ha éppen elülték a seggüket, akkor kicsit fölálltak kinyújtóztatni a tagjaikat, teleszájjal röhögtek ha kellett ha nem, és az egyik zenei betétnél az ürge – temészetesen szintén fennhangon – megkérdezte t. nejét, hogy „ugye ez a négy évszakból van?” (nem abból volt), ami már annyira abszurd volt, hogy arra kezdtünk gyanakodni, hogy be vannak építve, és valójában ők is az előadás részei.
A vasárnapi menü: Az élet álom a Kamrában, ami egy nagyon príma kis előadás, semmi komolyság, semmi üzenet, csak csomó tök jó ötlet, vicces részlet, cuki színészek, felhőtlen móka és kacagás. A kaja pedig fejenként egy-egy pogácsa a Jégbüféből, hazafelé menet. A pogácsa finom volt, de a megszerzése sok izgalommal járt, mert – mint tudvalevő – a Jégbüfé pont a buszmegállóban van, ezért az ember mindig sasolja, hogy jön-e a busz miközben süteményt vásárol. Most sem volt ez máshogy, csakhogy vesztünkre a pogácsát olyan pultból adják, ahol először meg kell venni a blokkot aztán azzal kérni a pogácsát (van olyan pult is – ilyen például a réteses pult – ahol egyazon embernél lehet kérni is meg fizetni is), úgyhogy először kivártuk, hogy megjelenjen a pogácsás néni, aztán értesültünk, hogy kell blokk, akkor vettünk blokkot (a blokkolós néni sokáig szerencsétlenkedett mert a gép a 125 ft helyet valamiért 120 ft-ot tüntetett föl a blokkon), akkor megint megvártuk, hogy az időközben újfent eltűnt pogácsás néni előkerüljön, aztán kértünk pogácsát, a dolgok siettetése végett mondtuk, hogy „Elvisszük, köszönjük.” „Zacskóban fogom adni, szalvétával.”- mondta a pogácsás néni, és valóban előhúzott egy zacskót, akkurátusan belecsomagolta a pogácsákat, majd hajtott mellé egy-egy szalvétát is (vö. Mr. Bean jelenete a Love actually-ben, amikor karácsonyi csomagolást készít a félredugós nyakláncnak), majd átnyújtotta a csomagocskát. És láss csodát, ahogy kiléptünk a Jégbüfé ajtaján, jött a busz.

Felnőttkor

Reggel, amikor munkába menet előtt a fürdőszobában sminkeltem, és a padlón egy négykézlábazó gyerek randalírozott (megszerezte a vécépapírtartó alkalmatosságot, és éppen az egyik guriga módszeres letekerésén dolgozott), nem tudtam elhessegetni a gondolatot, hogy végérvényesen felnőtt lettem, és nincs már messze az az idő, amikor egyenesen egy vén szatyor, hovatovább satrafa leszek. Mindenképpen tervezek szőrös bibircsókokat is növeszteni.

A harisnyás rém

avagy sosem tudod meg, mi harapott ketté...

Hibrid

Kovács úr úgy döntött, éttermet nyit. De vajon milyet? Kovács úr, bár nem volt fiatal, lépést tartott a korral, és tudta, hogy a népek manapság zabálják a bio dolgokat. Nosza, nyissunk bio éttermet – gondolta Kovács úr. És úgy is lett. Na de a biot, csak úgy magában nem lehet megenni, mégis főzni kell belőle valamit. De mégis mit főzzünk? – tanakodott Kovács úr. Főzzük azt, amit a többi vendéglő is, pizzát, salátát, pörköltöt, rántott húst stb. És úgy is lett.
Hát ebből lett az irodánk közelében lévő bio vendéglő, amiről már sikerült kideríteni, hogy vállalnak házhozszállítást, és van napi menü 990-ért. Ma gondoltam, hogy rendelek tőlük. Felhívtam őket telefonon, és megkérdeztem, hoznak-e házhoz napi menüt is. Ma sajnos nem tudunk – hangzott a válasz. Ma nem, de más napokon igen? Hát az a helyzet, hogy van egy kollégánk, aki autóval jár, és ő tudna szállítani, de ma biztosan nem jön be, talán majd holnap. Erre – furmányosan – megjegyeztem, hogy én a szomszéd utcából telefonálok, ami gyalogszerrel is nagyon közel van, így lehet-e szó esetleg szállításról. Hát, akkor kiviszem – mondta az úriember a vonal túlfelén. Kértem is napi menüt (lencseleves, gombás-paradicsomos spagetti). Olyan tizenkettő felé fogok vele elindulni – tájékoztatott Kovács úr, és letette a telefont.
12.05-kor Kovács úr (középkorú úriember, gondosan nyírott bajusszal, posztó nadrágban, csuklójára szabályszerően fölcsatolt autóstáskával – nem egy tipikus pizzafutár látvány) ott állt a recepción a kezében egy nejlonzacskót himbálva. Udvariasan eltréfálkoztunk, kifizettem a napi menü árát, elmenőben Kovács úr még tájékoztatott, hogy náluk is lesz ám torkos csütörtök („mit ad isten, csütörtökön” ezen maga is jót derült), majd Kovács úr távozott.
Budapest, 2010.

Ezért tart itt ez az ország

Miattam van. Ma kiderült, hogy lényegében én tehetek róla, hogy idáig jutott ez az ország. Sajnálom, igazán, nem szándékosan csináltam, becsuszott. Azt történt, hogy a piacon vásároltam, és elmentem a nénihez, akitől mindig veszem a zöldséget (aki mindig naggyondenaggyon kedves, „angyalom”, „aranyom”, „hogy van?” stb.), és vettem krumplit és petrezselyemzöldet. A vásárolt áruk ellenértéke 160 forint volt. Nyitom a pénztárcám, és csak egy ötezres volt benne. Előveszem, szabatkozom, hogy sajnálom, csak ez van, nem baj-e, jaj csak most veszem észre.... stb. A bűnbánat egyáltalán nem hatotta meg a nénit, olyan égtelen haragra gerjedt, hogy még. „Most veszi csak észre. Maguk mindig mindent az utolsó pillanatban vesznek észre. Én még ilyet nem láttam. Nevetni lehet azon, hogy maguk milyen dolgokat csinálnak. Én ’39-ben születtem, és hát azt kell mondanom, hogy jobban értem a dolgokat mint egynémely mai fiatal. Hogy miket nem csinálnak. Mert akkor nem volt még számítógép, de volt egyszeregy. Hát ezért tart itt ez az ország. 160 forintért vásárol és ötezressel akar fizetni.......” Mondta, mondta, és közben visszaadott az ötezresből, én meg megsemmisülten eloldalogtam, de még mindig hallottam, hogy „Ilyet kitalálni. Micsoda kurva világ van. 160 forint stb.”.
Nem tudok nem igazat adni neki. Mert hogy a fészkesatyaúristenbe fogunk itt előrejutni, ha mi (értsd a segghülye számítógép képernyőjére révedő generációm) a legelemibb dolgokkal sincs tisztában. Úgyismint hogy az ember a piacra pontosan 160 forinttal érkezik, ha 160 forint értékű portékát kíván vásárolni. Hát ennyit rólam.

Mostanság

Mostanság nagyon elfoglalt család lettünk. Mindenki más-más dolgokkal de nagyon el van foglalva. Peti ugye nyakra főre médiaszerepel, egy valódi celeb, akit szőke macák a tévében „adjunktus úrnak” szólítanak.
Maki úr kezdi elsajátítani az előre felé haladás technikáját, ebben nagy segítségére van új kis pajtása a villódzó-zenélő teknős (én világméretű összeesküvést sejtek a játékgyárak és a gyógyszergyárak között, a játékgyárak kijönnek az ilyen villódzó-zenélő cuccokkal, amit a gyerek imád, sikoltva követeli az újabb és újabb gombnyomást, ami által újabb és újabb villódzás és zenélés érhető el, a szülő ettől idegzsábát kap, és fogy a nyugtató tonnaszámra – nyilván az amerikai kormány és az izraeli titkosszolgálat is profitál valahogy a dologból, de még nem jöttem rá, hogy pontosan hogyan).
Ferenc, ugye, kávét főz.
Én pedig hétfő óta újból bejárok az irodába, és igyekszem értelmes arcot vágni, hogy ne lehessen észrevenni, hogy az agyam helyét egy nagy cékla foglalja el. Szerencse, hogy a jogászok csak csűrik csavarják, mert nagy bajban lennék, ha valami valóban értelmes tevékenységet kellene végeznem, teszem azt tetőt fednem vagy géplakatolnom.

Ferenc

Örömmel jelenthetem, hogy tegnapelőtt megérkezett családunk legújabb tagja: Ferenc, a kávégép. Sokáig vártunk rá, és kicsit nehéz szülés volt, de végül mégis meglett. Ferenc Ferenc X7 így néz ki, és elsőrangú kávét főz. Már régen kitaláltuk, hogy karácsonyra kávéfőzőt adunk magunknak ajándékba, de végül dec. 23-án sikerült kiválasztani a megfelelő modellt, Ferencet (a rokoni viszonyra való tekintettel mi már keresztnéven emlegetjük), és megrendelni. Az első darab még szilveszter előtt megérkezett, de sajnos kis testi hibával, a víztartálya törött volt. Felhívtuk az üzletet, hogy ez a gond adódott elő. Mondták, küldenek új víztartályt. Aztán ahogy jobban szemügyre vettük a delikvenst kiderült, hogy nem is a jó modellt küldték (mi olyat rendeltünk, ami sima őrölt kávéval is működik, ők viszont olyat küldtek, ami csak kapszulával). Ismételten felhívtuk az üzletet, hogy mostan meg ez a másik gond adódott elő. Mondták, nem-nem ők olyat küldtek, ami őrölt kávéval is... Mondtuk, de a használati utasítás szerint csak kapszulával. Mondták, olvassuk föl, hogy mi van a dobozra írva. Fölolvastuk. Mondták, ajaj-ajajajajaj, akkor ezek szerint nem a jó modellt küldték. Mondtuk, ezek szerint nem. Mondták, semmi gond, jön majd futár és elszállítja a rossz modellt, és küldenek jót. Pár nap múlva tényleg jött futár, elszállította a masinát. De az új csak nem jött. Aztán kiderült, hogy az ünnepek miatt fennakadás volt a szállításban, és még nem kaptak megfelelő modellt megfelelő színben, és erre még legalább egy hetet kell várni, vagy el tudják küldeni a megfelelő modellt fekete színben rögvest. Mondtuk, küldjék feketében rögvest. És lőn. Három nappal később fekete Ferenc és mi már egy nagy boldog család vagyunk.

Nem leszek természetfotós

Már ha eddig valakit emiatt kétségek mardostak volna, akkor ez most megoldódott.
Mivel az égegyadta világon semmi említésre méltó sem történik mostanában, gondoltam legalább felteszek egy vicces kis videót Maki úrról, nehogymá teljesen behaljon a blog. Mi sem egyszerűbb feladat. Időnk mint a tenger, a filmből sem fogyunk ki, mi lehet ebben olyan nehéz. Az ember csak megvárja, hogy Maki úr valami vicceset csináljon, fogja a fényképezőgépet, videó üzemmódba állítja, lenyomja a gombot, oszt kész. Csakhogy a dolog menetrendszerűen elbukik a második lépésnél, vagyis hogy az embere fogja a fényképezőgépet... mivel Maki úr ezt észreveszi, a vicces dolog csinálását azonnal abbahagyja, és minden erejével a fényképezőgépre koncentrál. A Maki úr arcára kiülő koncentrációt a tapasztalatlan szemlélő bamba ábrázatnak nézheti, így jelenleg Maki úrról kizárólag bamba arc videó készíthető, bár ez a legkülönfélébb jelmezekben és hátterekkel aboszlválható. (Ez alól csak az jelent kivételt, amikor Maki úr saját magát nézi a tükörben, mert akkor annyira belefeletkezik a pompás látványba, hogy a fényképezőgép sem érdekli. Ilyenkor viszont annyira kalimpál, hogy az operatőr kezében remeg a felvevőgép, és a felvétel teljességgel élvezhetetlen lesz.) Na hát ezért nem leszek természetfotós. Bár lehet, hogy mondjuk a gazellák le se szarják a fényképezőgépeket...