Gyermekeink immár
a naphegyi egyesített óvodák és az I. kerület egyesített bölcsődék (vagy valami
hasonló elnevezésű gyermek népjóléti és köznevelési inétzmények) kebelén
cseperednek. Elöljáróban annyit, hogy így kevés idő elteltével mindkét
intézmény nagyon szimpatikus. Az összes nénik helyesek és kedvesek a
gyerekekkel, a környezet közel ideális (jó, lehetne nagyobb az udvar, lehetne
kevesebbszer kópé felvágott a reggeli, de ez kisdolog), a gyerekek és szülejek
eléggé hasonszőrűek mint mi, szóval mindenféle irónia nélkül elégedettek
vagyunk a sorsunkkal.
A gyerekek már
más tészta. Merhogyugye eddig fényesre volt nekik nyalva itthon, azt ettek,
amit szerettek, hetente kétszer az állatkertben időztek, korlátlan hely és
figyelem jutott rájuk, röviden ők voltak a világ királyai. Most meg azon veszik
észre magukat, hogy egyedül kell (kéne) enni, más gyerekek is vannak a
környéken, és azok is alkalomadtán ugyanazzal a játékkal akarnak játszani, és
összességében kevésbé van nekik fényesre nyalva, hovatovább csomó új dologhoz
alkalmazkodni kell. Ez nehéz. Szintén irónia nélkül az. Ez látszik is rajtuk.
Matyi sírdogál néha, és ha valaki véletlenül uborkát neadjúristen paradicsomot tesz
a tányérjára, akkor kiborítja, és nem nagyon joviális módon közli, hogy azt (és
semmi mást) nem eszik. Ezzel elég hatékonyan idomítja az óvónőket, akik már
megtanulták, hogy ilyen dolgokat ne tegyenek a tányérjára, és segítenek neki
kikanalazni a levest. De azért tetszik is neki a dolog, elmeséli, hogy mit
festett, milyen verset tanult, és hogy melyik krambónak mi a jele. Gabesz
nagyon jól elvan, jön-megy játszik, ő a sztár (mondjuk ehhez az is hozzá
tartozik, hogy rajta kívül eddig öt másik gyerek van csak), a bölcsisnénik
körülrajongják, hogy milyen okos, és ő kedvesen együttműködve elénekli velük a
Hinta palintát, de néha azért előadja a Hársfa mind virágzik-ot és rögtön utána
a Ciróka játékot. (Mellesleg jegyzem meg, hogy nem mindig praktikus, ha a
gyerek okos. Mert amikor éjjel kettőkor hisztizik, hogy ne vegyem le róla a
pisis pizsamát, és azt találom hazudni, hogy jó, leveszem, de utána azt adom
vissza, majd mikor fű alatt mégis egy tisztát adok rá, akkor azt mondja, enyhén
megrovóan, hogy „arról volt szó, hogy a pisiset adod vissza”, akkor azért nem
értékelem annyira az iq-ját.) Aztán viszont behisztizik, és nem hajlandó
ebédelni, meg lefeküdni meg ilyenek. Szóval még egyiknél sem vagyunk a
beszoktatás nevű kollektív kiképzés végén.
Ami minket illet,
rendületlenül bíztatjuk őket, hogy ez szuper lesz, teljesen őszinte
lelkesedéssel az arcunkon újságoljuk, hogy ma
halrudacska/sóska/vajaskenyér/sütőtök/sültvirsli stb. lesz a reggeli/ebéd
miközben szemernyi kétségünk sincs, hogy a gyerek egy falatot sem fog enni a
cuccból. Megdícsérjük őket, amikor elmesélik, hogy mit csináltak, mit tanultak.
Elmagyarázzuk nekik, hogy hát ez ilyen dolog, az oviban/bölcsiben mindenki
együtt eszik, és igen ott is kell aludni, de elalvás előtt van mese, ami
szuper. És persze megvesztegetünk. Vastagon. Sütemények, kindertojások,
ilyen-olyan apróbb ajándéktárgyak, mesekönyvek röpködnek részint jutalom
részint csalétek jelleggel. (Így esett, hogy a tegnap esténket azzal töltöttük,
hogy 6cm-nél nagyobb méretű lila gumikacsát vadásztunk az interneten, mert
Gabesz ezt nevezte meg, mint árat azért cserébe, hogy hajlandó bentaludni a
bölcsiben. Jó, hát mi mást.)
Aztán itt van az
is, hogy ovis/bölcsis szülőnek kell lenni. Ez sem olyan triviális. De haladunk.
Már tudunk egy csomó terminus technikust (ruhazsák, átadó, üzenőfüzet stb.),
igyekszünk jó benyomást kelteni az ovis/bölcsis nénikben (bár néha még
kicsusszan a számon egy-egy „szarul” jellegű elszólás, úgyhogy a dolog még nem
megy készség szinten), rendületlenül rajzolom az epreket/halakat, töltögetem a
papírokat, szedem a színes faleveleket (mondjuk lehet, hogy a feladat nem
egészen az, hogy én szedjem, de mindegy, a lényeg, hogy kellő számú levél
álljon rendelkezésre), és a mai este a közös süteménysütéssel telt, hogy Matyi
holnap tudjon villantani az oviban.
