Matrica

Meg fog érkezni karácsonyig, rajta van a „karácsony előtt kézbesítendő” matrica. – mondta teljes meggyőződéssel a kisasszony az internetes poszteráruház vevőszolgálatán december 23-án.
Ezen túlmenően semmilyen további információt (a csomag holléte, hivatkozási szám a futárszolgálatnál stb.) nem volt hajlandó adni. Persze megértem, rajta van a matrica, meg fog érkezni karácsonyig, akkor meg mit okvetetlenkedünk. Na. És hát nyilván meg is érkezett. Mert rajta volt a matrica. Az, hogy a karácsonyfa alá mégis a „majd ilyen szuper posztert fogsz kapni, ha majd megérkezik egyszer” ajándékot kellett rakni nem pedig a posztert, nyilván az én hibám, mert a matrica világosan előrejelezte, hogy a poszter márpediglen itt lesz karácsonyig. Most nem pontosan tudom, hogy mit mondjak majd a kisasszonynak a vevőszolgálaton, mert mért reklamál a kekec kuncsaft karácsony után, ha a csomag már karácsony előtt megérkezett. Mert hát ugye rajta volt a matrica. Tanácstalan vagyok.

Apróhirdetés

Két darab 68-74-es méretű harisnyanadrágot cserélnék két darab olyan harisnyanadrágra, amelyik 68-74-es méretű gyereknek jó. Vagy egy darab 68-74-es méretű gyerekemet cserélném egy darab olyan gyerekre, akire jó a 68-74-er méretű harisnya. Vagy két harisnyát cserélnék egy gyerekre vagy egy harisnyát két gyerekre. Minden megoldás érdekel.
Történ ugyanis, hogy ma vásároltam kettő elsőrangú harisnyanadrágot Maki úr részére, aki mostanság 68-74-es méretű ruhákat hord, lévén ő maga a legújabb eredmények szerint 70cm. Hazaérve kibontottam a harisnyákat, és kicsit túl nagynak látszottak, úgyhogy összemértem a jelenleg használatos (éppen kinövendő) harisnyanadrággal. Konstatáltam, hogy az általam vásárolt darabok éppen kétszer akkorák. Ezek szerint a harisnyanadrágok méretezése nem a gyerek méretéhez igazodik, vagyis, ha az ember harisnyát vásárol, akkor meg kell mérnie a gyereket deréktól lefelé. Az ember mindig tanul valamit. (Viszont a harisnyákat tényleg szívesen odaadom egy megfelelő méretű gyereknek, mert ki tudja mi lesz mire ebbe Maki úr belenő. Globális felmelegedés, kisbolygóveszély és egy üzembehelyezett részecskegyorsító mellett az ember ne vegyen két évre előre harisnyanadrágot....)

A sármőr tragédiája

Tegnap Maki úr ismét úszóleckét vett, és hát mondhatom, hogy a hosszú kihagyás csöppet sem látszott meg rajta, szelte a habokat, csapkodott, pacsált, és úgy generálisan roppant mód élvezte a dolgot. Ki gondolná, hogy pont ezzel volt a gond? Az úgy volt, hogy gyakorloni kellett a vízalá merülést is. Ilyenkor a merülés előtt a delikvensek kiülnek az uszómedence szélére, aztán koncentrálnak, és „nagylevegőhopp” betunkolódnak a vízalá. Namost Maki úr a partra kiüléskor (is) szélesen mosolygott, hogynemondjam vigyorgott, elégedetten tekingetett körbe, hogy mindenki jól látja-e őt, és az uszodában tartózkodókra szórta a mosolyt, és akkor „nagylevegőhopp” tunkolódás... és akkor a vigyorgó száj telemegy vízzel. Úgyhogy most azt a feladatot kaptuk, hogy a kádban gyakoroljuk a savanyúpofát, mert különben oda a búvárkarrier.

Hat hét London

No, hát le is telt a kis londoni kiruccanásunk... hamar elment. Sokat sétáltunk, sokat zabáltunk, kicsit kulturálódtunk, kicsit éltünk társasági életet. Itt a leltár:
1. Séta
Általában napi kétszer egy-másfél óra a parkban, hétvégenként néha több, rosszidőben néha kevesebb az annyi mint 80-90 óra séta, megtekintett kutyák száma 500, megtekintett mókusok száma 1000, megtekintett galambok száma 10000. Plusz megaséta Richmondban megtekintett szarvasok száma 4 vagy 5.

2. Kaja
Indiai - kétszer rendelős, egyszer házi készítésű vendégségben (rossz, jó, közepes)
Kínai - rendelős vendégségben (jó)
Thai - rendelős (rossz közepes)
Japán - étteremben (elég jó)
Fúziós ázsiai - kétszer étteremben (jó)
Mexikói - étteremben (elég jó)
Fish and chisps - gyorskajáldában (jó)
Olasz - rendelős pizza (jó)
Norvég - házikészítésű norvég goffri csokikrémmel, piros gyümölccsel (nagyon jó)
Angol - itthon és pubban elfogyasztott angol reggelik (jó kivéve a babot)
Szendók, sütik, kávék - parkban elfogyasztva (jó)
Házikoszt - levesek, zőcségek, tészták, rizsák, saláták, halak, némi husik (természetesen kitűnő)

3. Kultúra
Mozi - három film (kronologikus sorrendben: nagyon rossz, jó, közép rossz)
Színház - három darab (kronologikus sorrendben: elég rossz, elég rossz, nagyon rossz - ezzel sajnos nem volt szerencsénk, otthon szükség lesz egy kis Katona terápiára)
Múzeum - Tate, V&A, Sophie Calle kiállítás a Whitechapel galériában (mindegyik jó, a V&A a legjobb)

4. Társasági élet
Vacsorapartik - vendégül látott nemzetek: magyar, angol, olasz, indiai, norvég, francia
Vendégségek - egy szuperpucc (lásd korrábbi bejegyzést), egy kellemes ebédelős Maki úrral, egy kicsit bonyodalmas de azért mókás a bohókás angol rokonoknál
Udvariassági séta - Peti görög főnökével és annak kétéves kisfiával
Vendégek - sok-sok kedves rokon

Az egész nagyon londonos volt csak (többségében) jobb volt az idő. Ha ez egy film lett volna, akkor a zárójelenet az lett volna, hogy távozáskor, az indulás előtti percekben állunk Maki úrral az ablak előtt nézzük az esőáztatta utcát, és közben valaki a szomszéd lakásban a Holdfény szonátát játsza. És tényleg. Úgyhogy godsavethequeen, mink hazajöttünk, jöhetnek a budapestes napok.

A pucc foka

Ma hazafelé menet a parkból egy osztrigahéjat találtam az utcán. Valószínűnek tartom, hogy a Gloucester Roadon nem a tenger mosta partra... De lehet, hogy csak egy kurvanagy szotyihéj volt.

Közérti érdekességek

A minap több érdekes dolog is tarkította a napi rendes közértlátogatásomat. Kezdjük a szép és nemessel: adakoztam jótékony célra. Az van ugyanis, hogy ebben a közértben 5 pennyt visszafizetnek az embernek, ha visz magával saját szatyrot, ezzel ösztönözve az amúgy is nyilván rendkívül környezettudatos vásárlókat, hogy ne kérjenek minden alkalommal újabb és újabb (nyilván újrahasznosított/ható papírból készült) szatyrokat. Én nem tudva ellenállni ennek a rendkívüli spórolási lehetőségnek mindig viszek magammal saját szatyrot, úgyhogy mindig annak rendje és módja szerint kapok is 5 pennyt. A mútlkor észrevettem, hogy ki van írva, hogy lehetőség van arra, hogy az ember a „szatyorvisszatérítést” ne önző módón bezsebelje, hanem felajánlja jótékony célra. Ezek után mi sem természetesebb, mint hogy mind az 5 pennyt (nem lehet csak egy részt felajánlani, vagy minden vagy semmit) odaadtam valamilyen nagyon nemes célra. Gondolom, ebből egy afrikai család egy heti élelmiszere fedezhető vagy legalábbis építenek belőle egy iskolát. Nagyon jó érzéssel tölt el, hogy nem csak a környezetet védem, de még a kevésbé szerencsés embertásaimon is segíteni tudtam. (Azóta nem adakoztam, mert egyszerűen nincs pofám kimondani a kasszánál, hogy szeretném a „szatyorvisszatérítést” jótékony célra felajánlani.)
Ugyanebben a közértben, ugyanezen alkalommal két sérelem is ért. Egyfelől nem volt karfiol. Ezen már nem is lepődtem meg nagyon a múltkori póréhagymás incidens után. Mondjuk nem esett jól, hogy az eladó, amikor a karfiol felől érdeklődtem úgy nézett rám, mintha legalábbis főtt majomagyvelőt szerettem volna vásárolni – bár lehet, hogy az pont volt. A legnagyobb sérelmem, hogy orvul koriandert etettek velem. Úgy esett, hogy vettem egy szendvicset, amin az elülső oldalon lévő címkre fennen hirdette, hogy itt egy sült paradicsomos, spenótos, olajbogyós szendvicsről van szó, viszont amikor beleharaptam spenótnak híre hamva sem volt, volt viszont bazsalikom és koriander. És akkor vettem észre, hogy a hátsó, az összetevőket részletező címkén valóban paradicsomos zöldfűszeres olajbogyós szendvics szerepel, és bizony a koriander is ott volt a felsorolásban. Fontolgatom, hogy jogi lépéseket foganatosítok, és nemvagyoni kártérítést követelek, mivel a spenótót igen-igen szeretem, a koriandert pedig utálom.
A fenti közérti kalandokhoz képest eltörpül az egyéb események jelentősége. Az elmúlt hét egyéb eseményei közé tartozott két különböző ázsiai kajálásokkal összekötött színház: egy alterszínházi produkció a Katrina hurrikánról és a megújulás szükségességéről – kevéssé szerencsés választás, bár annál egy kicsit jobb volt, mint amilyennek hangzik - és egy nagyszínházi előadás, az „Aki szelet vet” Kevin Spacey-vel a főszerepben – ami viszont nem volt olyan jó, mint amilyennek hangzik -, egy vacsoraparti (egy francia párt láttunk vendégül), egy udvariassági séta Peti itteni kvázi főnökével (mókás volt, mert az idő háromnegyed részében a kétéves gyerekét kergette, a maradék időben pedig aranyosan elbeszélgetett velem az élet dolgairól) és egy múzeumlátogatás. A V&A-ben voltunk egy a brit iparművészet fejlődését bemutató idegenvezetésen, és úgy alakult, hogy csak mi hárman voltunk a vezetettek. Maki úr példásan viselkedett, először a hordozóban követte az eseményeket, többségében érdeklődve nézegetett, és néha hozzáfűzött egy-két keresetlen szót az előadáshoz (mostanában nyikorogni szokott, ami jobb mint a berregés, mert nem jár annyi nyálspricceléssel), aztán, amikor elfáradt, visszaszállt a kocsijába, és ott elaludt. Az idegenvezető néni meg is jegyezte, hogy nem tudja, mit gondoljon arról, hogy összesen hárman vettek részt az előadásán, és ebből egy el is aludt.

Ilyet Pesten nem látsz avagy Mao és a kristálycsillár

Tegnap este vendégségben voltunk Peti egyik kollégájánál, pontosabban az ő barátnőjénél. A kolléga francia, a barátnő kínai, mindketten Londonban laknak és az LSE-n tanítanak. A meghívás apropója leginkább az volt, hogy nagyon közel lakunk hozzájuk, vagyis a vendéglátónk itt lakik South Kensingtonban, London egyik legpuccosabb környékén, azon belül is egy olyan utcában, ami egy ilyen magán kertet zár körbe (amilyenbe a Sztárom a páromban Hugh és Julia bemásznak), vagyis egy még annál is puccosabb házban. Nade láttunk mi már karón varjút és nem mind arany, ami fénylik... kívül puccos ház is lehet belül lepukkant vagy ha nem is lepukkant, átlagos, szép házban is vannak lepukkant/átlagos/kicsit puccos lakások stb., úgyhogy mi gyanútlanul átballagtunk a megadott címre vacsorálni. A ház kívülről nagyon szép volt, a lépcsőház egyenesen grandiózus, a lakás pedig überkurvapuccos. Konkrétan ilyen puccos lakásban még sosem jártunk, hatalmas ablakok, a plafonon végig gipszstukkók, egy akkora kirstálycsillár kb. mint az operaházban, zongora (nix pianino, zongora), design és antik bútorok keverve, ezüst gyertyatartó stb. stb. No ebben a lakásban láttunk hozzá a szecsuáni konyha remekeiből álló vacsorának. A társalgás elég hamar társadalmi és kulturális kérdések felé terelődött, vagyis a kínai lány elég hamar rögtönzött expozét tartott Kína és a kínai társadalom jelenlegi hatalmas sikerének okairók, az évezredes hagyományokban gyökerező népszellemről és hasonlókról. Azt este kellemesen telt, falatoztunk, iddogáltunk, érdeklődve hallgattuk a kínai társadalomtörténeti fejtegetéseket. És bizonyára csak az én k-európai véghetetlen cinizmusom az oka, de azért van abban valami bizarr, amikor valki a fűszeres rákot a kehely méretű burgundis pohárban tálalt francia borral leöblítve arról értekezik, hogy Párizsban azért nem jó élni, mert egy hanyatló, dekadens város, ahol az emberekből kiveszett – a kínaiakra oly jellemző, és a kínai kommunizmust és Kínát naggyá tevő – munka iránti tisztelet és fejlődnivágyás, miközben arcvonásait a fentebb már leíet kristálycsillár és az ezüst gyertatartóban égő gyertyák világítják meg (mindeközben a francia barát elnézően mosolygott és tömte magába a sok finom – a lányzó szerint a Kínán kívül lévő legjobb szecsuáni étteremből hozott – kaját). Hát ilyet Pesten télleg nem...
Ezen kívül hírül adjuk, hogy Maki úr tegnap betöltötte a féléves kort. Avokádós-csirkehúsos (és természetesen némi céklával megbolondított) főzelékkel ünnepeltünk (tudniillik már aki, mert valaki ugye fűszeres szecsuáni rákkal).







A fényképeket anya csinálta, mi csak bitoroljuk, és a tollaival ékeskedünk.

Divat contd.

A mai termés:
Kihúzott szemöldökű bácsi (a kihúzás jóval túlnyúlt a valós szemöldökön);
Pincsikutya láthatósági mellényben;
Tetőtől talpig lilába öltözött idős asszony, aki az esernyőjével és a táskájával hadonászva próbált meg meggyőzni egy mókust, hogy menjen utána (nem sikerült).

Divat

Tegnap láttam egy asszonyt a közértben, aki plüss dzsoggó nadrágot, szőrmegalléros kabátkát, egy hatalmas műanyag nyakláncot és napszemüveget viselt. Legközelebb én is rittyentsem ki magam jobban, amikor karfiolért megyek?

A terv és a megvalósítás – avagy Időapó tréfálkozik

Általában az a napi menetrend, hogy délelőtt Maki úr elkísér a közértbe, utána pedig én kísérem el őt a parkba, és ebédig ottan múlatjuk az időt. Tegnap délelőttre is ezt terveztem, este Szilvi jött vendégségbe, meg kellett venni a vacsorának valót, sőt szükséges volt egy másik közért menet is, mert a sütit máshol szereztük be, de ezt Peti is el tudta volna intézni hazafelé. 1. számú probléma: reggel, amikor fölkeltem esett az eső. Szerencsére délelőtt elállt, sőt még a nap is kisütött, úgyhogy Makival elindultunk a boltba. 2. számú probléma: Európa legnagyobb bio közértjében nem volt póréhagyma (bio gumicukor volt több féle ízben is, de póréhagyma nem), márpedig a gyömbéres zsályás sütőtökkrém leves két alapvető hozzávalója közül az egyik a póréhagyma volt (a másik meglepő módon a sütőtök), úgyhogy mindenképpen be kellett iktatni a másik közértet is. 3. számú probléma: Mire kijöttünk a közértből a megszerzett alapanyagokkal, ömlött az eső. Makira esővédő ráhúz, kajásszatyor ide-oda rendezget, hogy a kenyér pl. ne ázzon meg stb., irány haza. 4. számú probléma: Maki úr egy perccel a közértből való távozás után elaludt. Márpedig, ha hazamegyünk, akkor tutira fölébred, ha másra nem, akkor arra, hogy lehuzigálom róla az ötven réteg ruhát. És hát egy alvó gyereket mégsem lehet csak úgy öt perc alvás után fölzargatni, még a végén morózus hangulatba kerülne. Úgyhogy akkor mi a teendő? El kell ütni úgy fél-háromnegyed órát az ömlő esőben egy bazi kajásszatyorral, Maki úr babakocsijával és a benne alvó Maki úrral, esernyő nélkül. Mit tesz ilyenkor a gondos anyuka/lelkiismeretes háziasszony? Természetesen elbattyog a másik közértbe póréhagymáért és sütiért, hogy a kellemeset a hasznossal ugye... Az út egyik közérttől a másikig kb. 10-15 perc, ebből az első kettő után kezdett el csöpögni az orromról a víz, és nem győztem törölgetni a szememből, hogy kilássak valamit. Az akció amúgy teljes sikerrel zárult, szereztem póréhagymát és Maki úr kiadósat szunyált. Amikor hazaértünk még mindig esett, de mire a liften fölértünk a lakásig (az elsőn lakunk, úgyhogy viszonylag rövid liftezésről van szó), kisütött a nap. Időapó röhögött a markába.
Ma pedig délután elindultunk sétálni – lévén szép napsütés – de mire kiértünk a parkba beborult. Mit nekünk felhők, mára nem mondtak esőt, príma kis séta igérkezett. Kb. három perc után Maki úr álomba szenderült, majd újabb három perccel később elkezdett zuhogni az eső. Makira esővédő ráhúz, tanakod. Visszamenni ugye – a fentebb már vázolt okok miatt – nem lehet, dafke sétálni fogunk. Mondjuk kicsit hülyén éreztem magam, amikor a zuhogó esőben a park közepén komótosan toligáltam a babakocsit, miközben mindenki nyakába szedte a lábait, hogy minél hamarabb odaérjen, ahová éppen tart. Időapó megint röhögött a markába. (De aztán megenyhült, mert az eső viszonylag hamar elállt. És a dologhoz hozzátartozik, hogy idén ősszel nagyon elégedett vagyok Időapóval, úgyhogy ennyi belefért.)
A parkozáson kívül a következő programokon vettünk részt a Golders Green kaland óta: jóga (csak én), mozi (Peti és én, az alvó Maki úrra egy szupermodell szépségű szitter vigyázott), kávézás (mindhárman), Tate múzeum meglátogatása (mindhárman, Maki úr talpán már sarjadzott a szőr, úgyhogy kénytelenek voltunk ráeröltetni egy kis kultúrprogramot, ezt úgy csináltuk, hogy először becsalogattuk a kávézóba egy kis répafőzelékkel, azt a szájába tömtük, és amíg nem figyelt oda, gyorsan betoltuk a kiállításra, nem volt ellenére a dolog, a répásnyúllal vitatta meg nézeteit a látottakról), vendégség (többek között az ominózus sütőtökkrém leves került szervírozásra, amit sajnos kicsit túlgyömbéreztem, úgyhogy inkább sárga színű gyömbérleves lett belőle).

Kalandok

Az ugye mégsem lehet, hogy az ember itten van Londonyban, és egész nap csak a lakásban kuksoljon (parkban sétáljon, közértben vásároljon), úgyhogy P.A. elhatározta, hogy levetkezi pipogyaságát és nem hagyja, hogy ez utóbbi tulajdonság gátat szabjon a sok remek programnak. Ennek megfelelően az utóbbi napokban a következő kalandokra vállalkozott.
Múzeum kaland: Elvittük Maki urat a V&A múzeumba, hogy művelődjön is, nem csak folyton a zabálás (erről majd később). Kinéztünk egy jó kis idegenvezetős körsétát. Ilyenre mindig megyünk, amikor Londonban vagyunk, nagyon jó szokott lenni, általában mókás angol nyugger nénikék mutogatják körbe a múzeum egyes részeit. Sajnos ezúttal a mókás nyugger nénike nem bukkant föl, úgyhogy a körséta elmaradt, így a mi múzeumlátogatásunk tíz perc után véget ért. Ez idő alatt Maki úr aludt, úgyhogy ez nem érvényes kaland (és Maki úr sem látta a gyűjteményt).
Richmond kaland: Vasárnap elkirándultunk Richmondba, hogy megnézzük az őszi leveleket és a szarvasokat a Richmond parkban. A kirándulás kitűnően sikerült, láttunk őszi leveleket és szarvast, tavacskát és kastélyt, sétáltunk a Temze partján, rodeoztunk a babakocsival hepehupás domboldalon, sütött a nap, kellemes meleg volt, szóval ahogy a nagykönyvben... Csakhogy. Csakhogy Maki úrnak a hosszú kirándulásnak (egész napos program volt) étkeznie is kellett, és mivel ő még nem eszik sajtosszenyót, ez nem is olyan egyszerű vállalkozás. A főzelék rész még elég egyszerű volt, mert a reggel elkészített, jól becsomagolt cuccot a szájába lehetett kanalazni. A probléma a szoptatással volt. Mint tudjuk én nem tartozom azok közé, akik metrón, focimeccsen és hangversenyen is szoptatnak, de hát mit volt mit tenni, találni kellett egy alkalmas helyet, aztán uccu. Ebédhez egy kis kúria kertjét szemeltük ki, ami hibás döntésnek bizonyult, mert mint kiderült Maki úr nem kedveli az al fresco étkezést. Konkrétan akkora bömbölést csapott mint még életében sosem, ami nem járult hozzá az ebéd jó hangulatához. Az uzsonnaidő egy kocsmában ért minket, és miután sikerült szereznünk egy jó kis sarokban lévő asztalt, és Peti és Szilvi körbeültek minket, uccu, uzsonna. Maki úr kocsmában szeret uzsonnázni, úgyhogy ez a rész sokkal kevésbé volt fájdalmas mint az ebéd. Szóval P.A. előtt már nincs akadály, száz ember, rohangáló pincérek, nem gond, uccu.
Golders Green kaland. A londoni rokonok nagyon helyesek, de némileg körülményesek. Ezért aztán nem sikerült rábeszélni őket, hogy jöjjenek el hozzánk megtekinteni Maki urat, nekünk kellett hozzájuk mennünk vendégségbe. Ez önmagában nem is lenne baj, de nem laknak közel, úgy 45-50 percre metróval. Na most a londoni metró nem egyszerű eset. Rengeteg a lépcső, rengeteg az ember, rengetegszer lerohad. Más mód viszont nem nagyon van kijutni Golders Greenbe, busszal legalább másfél óra, kocsink ugye nincs, szóval marad a metró. Babakocsi kizárva, úgyhogy nosza Maki úr be a hordozókendőbe, és irány Golders Green. A metrózás és a látogatás végülis jól sikerült, de amikor visszafelé jövet az átszálláskor akkora tömeg volt a folyosón, hogy effektív sorba kellett állni, hogy beférjünk a megfelelő metróvágányhoz, és Maki úr fölébredve addigi szunyókálásából nemtetszését fejezte ki a helyzet miatt (ez szerencsére elég hamar elmúlt, és az út további részét békés nézelődéssel töltötte), eldöntöttem, hogy még ha P.A.-ból hamarosan V.A.-vá avanzsálok is, az ilyen kalandokat a jövőben is a minimumra szorítjuk.
A kajálásról pedig annyit, hogy a hozzátáplálás témában a kezdeti finnyogást követően Maki úr átesett a ló túloldalára, kétpofára zabálja a főzeléket, és ha nem adagolom elég gyorsan a szájába a cuccot, akkor elnyerem méltó büntetésem. Az ebben a témában szokásos vicces helyzek (Maki úr főzelékkel teli szájába tömi a kezét/lábát/zokniját/partedlijét, kiüti a kezemből a tányért, aminek egész tartalma Maki úr ruháján, székén és az én nadrágomon landol stb. stb.) már mind megestek velünk, de az adott szituációkban csak kevésszer nevettem (kivéve, amikor Maki úrnak úgy sikerült kivernie a kanalat a kezemből, hogy egy egész kanálnyi cékla a homlokán landolt, ekkor azért kénytelen voltam kárörvendeni egy kicsit).

Kerékvágás 2.0 - egy nagyon nyugis péntek

Helyszín: The Royal Borough of Kensington and Chelsea, London, Egyesült Királyság
Dátum: 2009. október 23. (hohó, nemzeti ünnep és még csak tüntetni sem voltunk, egy vánnyadt tank nem sok, annyit sem kötöttünk el)
Időjárás: Napsütés, 16 fok
Szereplők: Maki úr és P.A.
Maki úr reggel f7 felé kelt (és addig – előző este 8-tól – egy hangot nem hallatott), P.A. reggelit szervírozott neki, majd a reggeli – és az addícionális tevékenységek – után Maki úr az ágyában játszott, P.A. pedig a konyhában tett-vett (saját reggeli, Maki ebéd elkészítése, mosogató ki-be pakolás stb.). Amikor Maki úr a – többé-kevésbé – önálló játékot követően visszavonult egy kis délelőtti pihenőre, P.A. jógázott egy picit, hajat mosott, reggelizett, telefonokat és e-maileket intézett. Éppen minden fontos dologgal elkészült mire Maki úr fölébredt. Tízórai (egy kis könnyű alma, körte mix) után felkerekedtek, és Maki úr kikocsizott a parkba. A parkba menőben útba ejtették a közeli Starbucksot, ahol P.A. kávét és csokis muffint vett magához. A parkban sétafikázás, kinek kávézás, olvasás, kinek szunyálás volt a program. Ez után ebéd következett, előbb Maki úr étkezett, azután P.A. is elköltötte a tegnap elkészített fokhagymás, zöldbabos édeskrumpli levesből és rozmaringos krumplival és újhagymával párolt paradicsommal körített sült lazacból, illetve némi (készen vásárolt) tonhalsalátából álló ebédjét.Ebéd után, a gyönyörű őszi napsütésre való tekintettel újfent séta követezett, ezúttal a Kensington palota kertje volt az úticél (az elmaradhatatlan olvasás-szunya program itt is kitűnően abszolválható). Délutánra kicsit beborult, de akkor már amúgy is indulni kellett haza uzsonnázni. Most Maki úr és P.A. otthon időznek, és várják Mr. P.A. érkezését. Maki úr a kezében egy zörgős könyvvel kurjongat, P.A. pedig a jelen sorokat írja.
Szépséghibák: Nem könnyű dolog egyszerre babakocsit tolni és elvivős kávét egyensúlyzni, a ki-kilöttyenő kávéval és az ide-oda kanyargó babakocsival való bénázás nagyban csökkenti a trendi vagesz anyuka imidzset. A parkban nagyszámú és nagyon pofátlan galamb található, akik nem átallanak nagyon de nagyon közel röpdözni az emberhez, amitől P.A. irtózik. Ebéd közben magamra tálaltam egy nagyobb adag brokkolis, céklás édeskrumpli főzeléket (a kanál katapultált a tányérból); öröm az ürömben, hogy a piros dzsoggómra ment, amiért őszintén nem akkora kár, meg hát nem is látszik meg rajta olyan nagyon a cékla. Aggódás egy nem súlyos, de annál idegesítőbb egészségügyi probléma miatt (ez délutánra megoldódott).
Az a helyzet, hogy amikor az ember a piros-sárga-barna-rozsda-zöld leveles parkban, a babakocsizó anyukák, megfelelő számú hancúrozó gyerek, kutyák és gazdáik között, bágyadt napsütésben tolja haza Maki urat uzsonnázni, és közben Bachot hallgat, nehéz elképzelni, hogy vannak dolgok a világban, amik nincsenek rendben.

Kerékvágás

Elég hamar sikerült bezökkenni a múltkor emlegetett kerékvágásba, ez már csak azért sem meglepő, mert – azon kívül, hogy a körülmények ideálisak, télleg semmire sincs gondunk – tökugyanazt csináljuk mint otthon. Peti reggel bemegy az egyire oszt kutatgat mint otthon. Én abajgatom Maki urat mint otthon. Szóval minden ugyanolyan, csak minden kicsit londonosabb. Peti nem a ceu-n hanem az lse-n kutatgat. Mi Maki úrral nem a Vérmezőre járunk sétálni, hanem a Hyde Parkba, ahol hancúrozó angol gyerekeket stírölünk és nem homeless bácsikat (egyértelműen 1 pont London javára), nem a Krisztina téri Matchban vásárolunk, hanem pazarabbnál pazarabb közértekben (2-0 Londonnak, bár a Mészáros utcai cukrászdában készülő magos keksz hiányát csak alig-alig enyhíti puccos közértek príma kínálata, a Match közért viszont cseppet sem hiányzik), én nem vajaskiflit eszem a délelőtti kávémhoz, hanem narancslekváros pirítóst (-1 pont, a kifli finomabb és narancslekvár otthon is van, de azért itt mégiscsak stílszerűbb), itt (egyelőre legalábbis) nem járok jógázni (- csillióbillió pont), a tévében nem a megasztár hanem az x factor megy (holtverseny, mert egyiket sem nézzük), nincs se 25 fok és napsütés se 2 fok és hózápor, van viszont kb. 13 fok és borongós időjárás (itt nehéz a döntés) stb.
A más kismamákkal való beszélgetést itt sem ússza meg az ember. A minap együtt várakoztunk a liftre egy ikerpárral és anyukájukkal, és mivel hosszan kellett várakozni, megtudtam, hogy az ikreket Elizabeth-nek és Davidnek hívják, 17 hetesek, teljesen eltérő személyiségek és egyelőre csak anyatejet esznek. Természetesen mindezt nem azért tudtam meg, mert érdekelt, hanem mert az ikrek anyukája megkérdezte, hogy Maki úr mennyi idős, mi a neve, mit eszik („És szoptatod?” „Igen.” – mertem volna mást mondani Európa legnagyobb bioközértjében – „Kizárólag?” „Nem, már eszik némi gyümölcsöt és zöldséget.” „Téééééényleg? Mikor kezdted? Good for him.” – ez utóbbi kitételt nem tudom lefordítani, nagyjából azt jelenti, hogy „Szegény gyerek, csoda, hogy még életben van, csak a véghetetlen hidegvérem akadályoz meg abban, hogy most azonnal feljelentselek a gyámhatóságnál.”), és én válaszolgattam, és visszakérdeztem, hogy „és ők?”.
Amúgy prímán haladunk a hozzátáplálás projekttel, a gyümölcsök (alma, körte) és zöldségek (krumpli, répa, cékla, fehérrépa, brokkoli, cukkini) mellett ma rátértünk a ruhadarabokra is (Maki úr a cukkinifőzelékhez feltétként a zokniját valamint a nadrágját fogyasztotta), úgyhogy Maki úr étrendje most már igazán változatosnak mondható.

Londony

Utazás
Az utazás nagyon simán zajlott, kicuccoltunk, nem volt nagy sor a check in-nél, fölengedték a gépre Maki úr autós ülését és sok hely volt a gépen, úgyhogy nem kellett végig ölben ülnie, a repteret kimondottan élvezte, és a repülőutat is elég jól bírta, érkezéskor hamar jöttek a csomagok stb. Szóval minden teljesen nehézségmentes volt, semmilyen vicces incidensről nem tudok beszámolni.
Lakás
Az alapvetés az, hogy a lakás nagyon király. A legjobb benne az elhelyezkedése, a Gloucester road legelején található, egy nyüzsgő, de nem nagyon forgalmas utcában, London egyik legkúlabb negyedében, öt percre a Kensington Gardenstől, öt percre a metrómegállótól, csilliő francia pékség, indiai étterem, olasz delikátesz bolt és minden elképzelhető féle élelmiszerüzlet között. A lakás maga tágas, szép, jól felszerelt, szal klassz.
Az alapvetés után azért említést kell tenni a néhány apróbb bibiről. Az első, hogy a dekorációs elemek messze meghaladják a praktikus elemek számát, úgyhogy Maki úr egy márvány asztalkán pelenkázódik (ki állíthatná, hogy gyerekkorában nem márványból volt a pelenkázója – nem, nem a puszta márványon csinálom ám, hanem lefedtem mindenfélével), és van számos és számtalan festmény/metszet/grafika, művirág, kerámia köcsög stb. nincs viszont szekrény (illetve van egy nagy beépített a hálószobában de annak a háromnegyedéhez nem lehet hozzáférni, mert a tulaj a saját holmijait tartja benne, de rá se rántunk. A második, hogy amikor Judy a „meeter greeter” - aki először megfenyegetett minket, hogy jobban tesszük, ha f5-ig ideérünk, mert neki addig tart a munkaideje, majd öt perccel utánunk érkezett meg, miután jeleztük neki a reptérről, hogy megérkeztünk, és indulunk a lakáshoz („Azt hittem, tovább tart az út.”) – köszöntötte Maki urat (akiről azt hitte, hogy lány), megkérdezte, hogy „És hol fog aludni, hoztak magukkal ágyat?”. Erre mondtam, hogy hát nem hoztunk, hanem a cégével elintéztük, hogy legyen. „És hol van?” kérdezte Judy. És tényleg, hol volt. Sehol. Ez gondnak látszott, és ezt jeleztük Judynak, aki sajnálta, de hát szombat van, és zárva van az iroda... Végül mégis felhívta a főnökét Suzyt, akinek szerencsére van egy csomó unokája, így még tegnap este eljuttatta hozzánk az egyik unoka levetett utazóágyát, úgyhogy végül Maki úrnak mégsem kellett az éjszakát a babakocsiban töltenie. Az utazóágyat pedig ma le is cserélték egy rendes kiságyra, bár sajna a távollétünkben tették, és így elorozták Maki úr szőrmés takaróját (nyilván gondolván, hogy az is Suzy unokájáé). Vissza fogjuk szerezni. Szekrény ügyben Suzy sem tudott semmivel bíztatni minket, mert hát rövidtávra kiadott lakásokban nincs sok szekrényhely, ez már csak így van.
Maki úr kedélyállapota
Maki úr alapvetően roppant mód jól mulat South Kensingtonban, olyannyira, hogy ma reggel 4-kor már úgy döntött, hogy ő inkább ébren lenne, és intézzünk neki valami városnézést vagy ilyesmit, mert nem akar lemaradni semmiről, úgyhogy mi annak rendje és módja szerint reggel 4 óta tartalmas programokat szervezünk Maki úrnak. Ennek megfelelően volt sétálni a parkban (ekkor úgy döntött, hogy eljött az ideje az alvásnak, és le se szarta a szép színes leveleket, a tavon hápogó kacsákat vagy a parkban grasszáló egyéb népség katonaságot), Szilvivel spannolt (hangos kurjongatások közepette mórikálta magát neki), sétált a környéken, rengeteg almát és céklafőzeléket tolt, szóval volt nagy hejehuja és dínomdánom. Kicsit remélem, hogy sikerült meggyőznünk, hogy a buli reggel 7-től is elég jó, és nem kell feltétlenül 4-kor kelni ahhoz, hogy kiélvezze a brit főváros adta lehetőségeket.
Terveink a jövőre
Én mindenekelőtt a kerékvágásba akarok bezökkenni (mert mint köztudott én egy kerékvágás addikt vagyok), azontúl részünkről is jöhet a hejehuja és dínomdánom elsősorban nem céklafőzelék, hanem inkább mozi, színhás és indiai kaja formájában.

Garázsátok

Tegnap délután nem tudtunk eleget tenni a Gárdos ikrekhez szóló kedves meghívásnak, mert egy töki elállta a garázskaput (az arra a múlt heti úszás okán kiakasztott jól látható tiltó tábla ellenére). Amikor végül megjelent, és én kérdőre vontam, hogy mégis mi jár a fejében, amikor a „Garázskijárat! Kérem, ne álljon ide!” felirat alá parkol, a következő mentségekkel állt elő:
„Elnézést, de én harminc éve itt lakom.” (Ezt nem pontosan értettem. Vajon arra gondolt, hogy aki már régóta itt lakik, az elállhatja egynémely parvenuk garázsát, vagy arra, hogy harminc év alatt most állt ide először, és inkább értékelnem kéne, hogy eddig megtartóztatta magát?)
„Csak húsz percig álltam itt.” (Nettó hazugság, minimum háromnegyed órát állt ott.)
„Más autókat is szoktam itt látni, gondolom nem én vagyok az egyetlen, aki ide áll.” (Nagyon igaz. Tényleg nem ő az egyetlen. Mások is köcsögök.)
„Ki akartam írni a telefonszámomat.” (Az majdnem olyan jó, mint ha tényleg ki is írta volna, amit végül aztán elmulasztott megtenni.)
„Nem volt máshol hely. Csak a szüleimhez ugrottam föl.” (Bingo. Ezzel lefegyverzett. Mert hát ha máshol nincs hely, akkor ugye mégis hol állna meg, ha a szüleihez akar felugrani. Mi vagyunk a köcsögök, mert azt kellett volna kiírni, hogy „Garázskijárat! Kérem, ne álljon ide! Kivéve, ha nincs máshol hely, és szülői látogatásra érkezett, esetleg más fontos elintéznivalója van. Kérem, engedjék át a helyet a régebb óta itt lakóknak, különösen, ha a telefonszámukat is ki akarják írni, és alig maradnak többet fél órácskánál.”)
Én kérek elnézést. Nekem kellemetlen.

Hétvége: szombat esti buli és vasárnapos vasárnap

A múlt hétvégén mindent úgy csináltunk, ahogy azt hétvégén csinálni kell. Szombat este csörögtünk, vasárnap családoztunk, és mindehhez Időapó szolgáltatta a tökéletes körülményeket.
Szóval szombaton este elmentünk B. szülinapi bulijába, ami a nehéz kezdet után igazán pazarul sikerült. A nehéz kezdet abból állt, hogy a hely, amit erre a célra lefoglaltak éppen zárni készült, amikor B. befutott. Az éppen leszerelő zenekar mindenese, Feri pedig közölte, hogy itt semmiféle buli nem lesz, a személyzet már rég hazament, csak az éjjeliőr és a haverja vannak itt, de ők sem tudnak semmilyen buliról, és ő a maga részéről most be is zárja az ajtót. B. ugyan erősködött, hogy tutifruti le lett a hely foglalva, de Feri ettől nem hatódott meg, kötötte az ebet a karóhoz, az a telefonszám pedig, amin a lefoglalás megtörtént, gyanús módon nem felelt. Végül aztán sikerült Feriből kiédesgetni a tulaj telefonszámát, aki meglepő módon felvette a telefont, jelezte, hogy tudott a lefoglalásról, és kisvártatva megjelent a helyszínen a fehér feszülős nadrágba és türkiz flitteres blúzba öltözött ötvenes nejével együtt. Tulaj és tulajné ezek után térültek-fordultak, és röpke húszperces további várakozás után a B.-t ünnepelni összegyűlt, az eladdig a bezárt ajtó előtt rostokoló kis kompánia bebocsáttatást nyert a mulatóhelyre. Innen kezdődött a kicsit szürreális rész, a mulatóhely ugyanis egészen elképzelhetetlenül nézett ki. Ha valaki egy retróparti keretében be akart volna rendezni egy echte nyolcvanas évekbeli ifjúsági klubbot, akkor sem sikerült volna ilyen jól eltalálni a hangulatot, ez a hely ugyanis minden bizonnyal nem műretró volt, hanem “the real thing” vagyis 1985 óta itt semmit sem változtattak a berendezésen ideértve a párkányra ízlésesen elhelyezett kettő darab cserepes művirágot is, amiket valószínűleg kihelyezésük óta emberi kéz nem érintett, legalábbis annyira vastag porréteg fedte, hogy a virág színe nem volt megállapítható. Sajna nem vagyok elég jó író ahhoz, hogy vissza tudjam adni a berendezés hangulatát, legyen elég annyi, hogy a plafont türkizkék műanyag plüss álmennyezet borította (ami ilyen kockákból áll, amik közül néhány természetesen el van mozdulva), a falat pedig anyagában hasonló piros színű lambéria (már ha egy piros műanyagplüss bordás izét lambériának hívnak). A berendezés (és a személyzet) összes többi része ehhez a hangulatohoz igazodott. A buli ezért vagy ennek ellenére viszont szuperül sikerült, rengeteget roptuk, és nyakaltuk az üveges sört, mert a csapolt az első két pohár (fele pohár sör, fele pohár hab) után elfogyott.
Vasárnap pedig idilli családi látogatásokat tettünk a nagymamámnál, a szüleimnél és az uncsitesómnál, volt délelőtti kávé, vasárnapi ebéd, délutáni sütizés, séta a sárguló falevelek és vadgesztenyék között, üldögélés a délutáni nappal benapozott csudás kilátású teraszon, szóval októberi vasárnap, ahogy a nagykönyvben meg van írva.
Ja és nálunk is megkezdődött a “hozzátáplálás” project. Mi a fontolva haladás alapjaira helyezkedtünk, úgyhogy eddig két nap alatt két és fél kiskanál reszeltalmánál tartunk, Maki urat egyelőre nem nevezném reszeltalma függőnek.

Pipogya Anyuka esete az uszodával

Maki úr már elmúlt négy hónapos (sőt már majdnem öt), és még nem úszott. Skandallum. Egy négy hónapos gyerek járjon úszásra, külön angolra, zongorázni, és ne feledkezzünk meg az ikebanáról sem. És erre tessék, Maki úr még nem volt úszni. Ennek oka természetesen nem Maki úrban hanem Pipogya Anyukában keresendő, P.A. ugyanis (az élesebb eszűek már kitalálhatták) pipogya. Világ életében rühellt uszodába járni (úszni uncsi, a víz hideg, papucs, hajszárító, törölköző stb., stb.), még sosem szállította Maki urat egyedül autón (eddig kettesben mindig bkv-n utaztak), nem szereti nyilvános helyen etetni Maki urat stb., stb., úgyhogy Maki úr nem ment uszodába. De aztán P.A. tartván attól, hogy a gyámhivatal prompt elrekvirálja Maki urat a nevezett hiányosság miatt, erőt vett magán és telefonált az uszodába, hogy hát hogyan és miként. Kicsit reménykedett, hogy a londoni utazásig hátralévő pár hétre már „úgyse érdemes” belekezdeni az úszásba, de csalatkoznia kellett, mert hát „persze, hogy érdemes”. Úgyhogy P.A. bejelentette Maki urat az úszásra. A kijelölt időpontig még majd egy hét volt hátra, P.A. azt gondolta, még bármi közbejöhet, az úszást törvényi úton betiltják/kiveszik az uszoda kapuját/egy kisbolygó eltalálja a Földet vagy hasonló. De nem. Felvirradt az úszás napja, és se törvényi tilalom, se kisbolygó. Úgyhogy P.A. mindent szépen előkészített, tiltó táblát helyezett el a garázson, elkerülendő a múltkori ikeás jelenetet, összekészítette saját és Maki úr úszócuccát, gondosan tanulmányozta a térképet a helyszín megközelíthetőségéről. Maki úr príma kedvében volt, délelőtt egy órán keresztül önfeledten játszott egyedül, majd a P.A. által előre eltervezett időpontban elfáradt, és rövid énekelgetés után el is szenderült, az ebédhez legmegfelelőbb időben ébredt, ebédet fogyasztott, és egyszer sem kiáltott föl, hogy „Anya! Nem akarok uszodába menni!”, úgyhogy mit volt mit tenni, menni kellett az uszodába. P.A. bepakolta Maki urat a hordozókendőbe (v.ö. Makirolád, csak most már méretére való tekintettel más pozitúrában), Maki úr prímán belepasszolt a cuccba, jól érezte magát. P.A. magához vette a csomagokat, leszállítmányozta a kocsihoz, ott Maki úr átült az autós ülésbe, és kényelmesen elhelyezkedett. Az idő kiváló volt, kellemes meleg, kis napsütés, de nem túl erős, hogy izgulni kelljen, hogy rásüt Maki úr fejére, Maki úr az autóutat a legnagyobb nyugalomban (kb. a második perctől alva) töltötte, nem volt dugó, P.A. elsőre megtalálta a helyszínt, a környéken közel-távol nem volt parkolóhely, kivéve azt az egyet, amelyik épp érkezésükkor szabdult föl pontosan a bejárattal szemben, P.A. így a megadott időpontnál korábban érkezett, de mivel Maki úr megállás után is békésen szunyált a kocsiban, elintézett egy telefonhívást, majd Maki úr pont a legjobb pillanatban fölébredt, kinyitota a szemét, és érdeklődve tekintett P.A.-ra. Ekkor együtt bementek az uszodába, ami direkte makiurak úsztatására van kialakítva, minden szükséges dologgal föl van szerelve. Maki úr példásan viselkedett, beszélgetett a személyzettel, és diszkrét hangerővel, a környezetére nem túl sok nyálat bocsátva berregett. P.A. felhúzta bikinijét, majd Maki úr is fürdőnadrágot öltött, és kezdetét vette az úszóedzés. Maki úr nem örökölvén édesanyja pipogyaságát, remekül viselte az úszást (ami valójában P.A. kezében való különböző fajta ide-oda lebegés volt), az idő kilencven százalékában az ujját cumizta és tekingetett, a maradék tíz százalékban csak tekingetett. Az edzés végeztével P.A. és Maki úr szaunáztak is kicsit (nem, nem ettem meszet, hogy bevigyem a négyhónapos gyereket a 90 fokos szaunába, itten a szauna makiúrkompatibilis és 31 fokra van beállítva), majd felöltöztek, Maki úr türelmesen elüldögélt, amíg P.A. összepakolt, végül az erre kijelölt helyen Maki úr uzsonnált. Sajnos az úszótársak többsége is éppen a kijelölt helyen uzsonnált, így az úszócsapat nagy közös „cicizést” tartott, amit P.A. kevésbé élvezett, mivel még mindig nem tudja átadni magát a közösségi „ciciztetés” felemelő boldogságának (aminek részben a szóhasználat is oka lehet). A hazaúton Maki úr végig húzta a lóbőrt, ezért a legkevésbé sem zavarta, hogy nagy dugó volt. Felfelé jövet a liftben egy szomszéd néni (miután megkérdezte, hogy kislány-e) nagyon szépnek minősítette Maki urat. Mivel tehát az úszókaland során semmilyen súlyos incidens nem történt, P.A. kénytelen lesz jövő héten is ellátogatni az uszodába (és tulajdonképpen még csak nem is bánja).

Mákás viháncol

Co-starring narancssárga makimajom és sárga kacsa.

Nem nyert

Van a házban egy öreg néni, aki mindig nagyon kedves, köszön, örül, hogy lát, milyen szép a Maki, milyen jó, hogy ilyen fiatalok laknak a házban stb. Ezért én is mindig örülök, ha találkozom vele, kedvesen köszönök, mosolygok stb. A baj csak az, hogy a néni eddig minden találkozásunkkor megfeddet, hogy nem hordok kalapot, mert erős napsütésben kalapot kell viselni, mert a sugárzás nagyon ártalmas, ő például tavaly rengeteget járt a bőrklinikára emiatt (mellesleg jegyzem meg, hogy ennek ellenére egyetlen alkalommal sem láttan rajta kalapot, de nem volt merszem megkérdezni, hogy hogyan is van ez a bor ivással és viz prédikálással). Ilyenkor én mindig úgy tettem, mintha meg akarnám fogadni a jótanácsot, éppen ezért is volt mindig kicsit kínos a következő és az azt követő találkozás, amikor továbbra sem volt rajtam kalap, viszont mindig megfontoltam a jótanácsot. Ma délelőtt megint összefutottunk a kapuban, és már előre örültem, hogy végre találkozom a kedves nénivel, és ráadásul esőben, úgyhogy nem lesz a kalap számonkérve. A néni nagyon kedvesen köszöntött, és megjegyezte, hogy ilyen időben az ember már ne mászkáljon fedetlen vesével (?). Nem egészen értettem, hogy ezt mire mondja, mert pont nem a haspólóm volt rajtam, de most már mindenképpen muszáj leszek beszerezni kalapot és vesemelegítőt, plusz gondolom, ahogy az évszakok változnak még egy-két nélkülözhetetlen darabot, hogy eleget tegyek a kedves néni ruházkodási elvárásainak.

Vicces kutyák

Ma több vicces kutyával és vagy gazdával találkoztam. Az első volt trafó (?)/konnektor (?)/dugaszoló aljzat (?), már elfelejtettem a nevét, de valamilyen műszaki cikk elnevezésű golden retriever a Tabánban, ő egy nagyon helyes kutya volt, akit az anyukája a Tabán füves lejtőin hófehér nadrágban, tizenötcentis sarkú szandálban és fodrászolt hajjal sétáltatott és szedegette utána a nyálas teniszlabdát. Gondolom, trafó (?)/konnektor (?)/dugaszoló aljzat (?) megköveteli, hogy a gazdája csinosan öltözködjön, amikor labdázni indulnak.
Aztán a Deák téren egy nagyon hosszú nagyon szőke hajú lány sétáltatott két kutyát egy afgán agarat és egy másik nem tudom milyen fajtát. Az afgán agár hajában hajgumik voltak és a lábain és a nyakán ezüstszínű orkán izék. Ezt a látványt a mellettem elhaladó srác így értékelte: „Mit kell ahhoz szívni, hogy az embernek ilyen kutyája legyen bazmeg? Még ilyen nejlon kurvaannya is van a lábán.”
És végül a Paulay Ede utcában szembe jött velem egy erősen megcsupált golden retriever, akinek a praktikus dolgok iránt fogékony gazdáji a kakigyűjtő nejlonzacskót a kutya nyakörvébe tűrve szállították, ezáltal egy igen vicces külsejű kopasz zacskós kutyát nyerve.

Éneklés

„Na, én tutira nem fogok énekelni a gyereknek.” Hangoztattam ezt Maki úr születése előtt teljes magabiztossággal. Az elhatározás amúgy nem azért született, mert már akkor különböző technikákat eszeltem ki arra, hogy hogyan lehet sanyargatni a gyereket, hanem azért, mert rettentő rosszul énekelek. És ezt most nem úgy kell érteni, hogy „ahh-ahh én rosszul énekelek, de azért benne voltam az iskolai kórusban”, hanem úgy, hogy valóban rettentő rosszul énekelek (ezt bárki bizonyíthatja, akinek már volt szerencséje hallani).
Maki úr azonban szereti, ha énekelve van neki. És tekintve, hogy az idő többségében nincs módja nálamnál jobb énekeseket hallgatni, azt is szereti, ha én énekelek neki. Úgyhogy az „én tutira nem fogok énekelni”-ből az lett, hogy először csak itthon és csak szép népdalokat, aztán Maki úrnak lett saját dala, folyamatosan gyarapodó versszakokkal, aztán már családtagok előtt egyszer egyszer, aztán parkokban és köztereken, és ma azon vettem magam észre, hogy 15 perce az általam komponált „habarabahabaraba havaravavravahaba” dalt éneklem igen nagy hangerővel és táncolok hozzá (tudniillik addigra már ellőttem a teljes repertoárt mintegy tizenhétszer). Nem tudom, hogy van-e ennél is lejjebb.

Tisztára mint a moziban

A Szeleburdi család az IKEÁ-ba kirándul címet viselhetné az a film, amiben hárman szerepeltünk ma Peszterrel és Maki úrral:
Minden előkészítve, indulunk az IKEÁ-ba.
Gyerek a babakocsiba, babakocsi a liftbe, autóval garázsból kiparkol (gyerek már ordít), gyerek autósülésbe betesz, babakocsi összecsuk, csomagtartóba betesz, beszáll, indít. Hoppá a telefon otthon maradt.
Motor leállít, lakásba visszaszalad, telefon megvan. Kifelé riasztó élesít. Hoppá rossz gombot nyomtam. Riasztó összevissza nyomkod. Hosszú percek után (ajaj, gyerek biztos ordít Peszterrel a kocsiban) riasztó úgy hagy, biztos jó lesz így is. Nem lett jó, riasztó beriaszt, Rimi kiszáll, betörő egy szál se.
Kocsiba vissza, indít. Alagútban nagy dugó. Maki úr ordít. Dugóból kikavar, forgalom beindul, Maki úr bealszik. Öt perc múlva érkezés az IKEÁ-ba.
Gyerekkocsi kivesz, összerak, Maki úr átpakol. Maki úr fölébred, ordít. IKEÁ-ba bemegy. Lift rossz. Biztonsági őr segítségével babakocsi fölcígöl a lépcsőn, ott rájön, hogy tulajdonképpen, nem is kellett volna fölmenni, mivel minden, ami kell, lent van a piactéren. Alibiből körülnéz a felső szinten. Újabb kedves IKEÁ-s munkatárs segítségével babakocsi lecígöl a lépcsőn.
IKEÁ-ban minden van, kivéve, amiért jöttünk (Maki úr amúgy vásárlás közben viszonylag jól mulat.), azért persze összevásárolunk minden szirszart.
Pénztárnál rövid, de nagyon lassan haladó sor, Maki úrnál épp akkor szakad el a cérna, amikor a pénztárhoz érünk, ordít.
Kiérve Maki úr még mindig ordít, de Peszter szíves tolingálására és éneklésére hamarosan elalszik, itt következik a film uncsi része, amikor nyugiban elfogyasztjuk ebédünket az Auchan food courtjában (mivel ugye az IKEA étterem az emeleten van, és ugye lift rossz, és nem biztos, hogy a biztonsági őr másodszor is ugyanolyan kedvesen cígölné föl a babakocsit). Maki úr békésen szunyál.
Hazafelé a Mészáros utcán az utca legtetejéig áll a dugó, Maki úr ordít. Attila köz. A köz bejáratát elállja egy autó. Nem akar elmenni. Végül mégis elmegy. Garázs előtt áll egy autó. Tulaj telefonon fölhív, tulaj előkerül. Autó garázsba betesz, fölcuccol. The end.
(A vége főcím alatt képkockák villannak föl, amin Maki úr, miután elhelyezkedett a játszószőnyegen széles vigyorral ráröhög az új narancssárga lógós makimajmára, és onnantól egész lefekvésig a világ legkiegyensúlyozottabb és vidámabb gyereke.)
A tökünket csak azért nem csíptük be a sliccünkbe, mert részint nincs tökünk, részint Maki úrnak nincs slicce.

Háváj

Két óra jóga (Én nem tudom, hogy mit tud ez a jóga dolog, de valamit nagyon tud. Már hetek óta fáj a nyakam – azt hiszem, hogy Csopakon a párna nem volt az igazi – úgy, hogy egy idő óta észrevettem, hogy pl. nem tudom hátrahajtani a fejem. Erre tengap a jógán volt egy gyakorlat, ahol hátra kellett hajtani a fejünket, és láss csodát nem tudtam hátrahajtani, mertmivelhogy fáj a nyakam. Utána volt egy másik gyakorlat, ahol szintén hátra kellett hajtani, és Laci mondta, hogy akkor mielőtt hátrahajtanánk a fejünket, a kezünkkel támaszkodjunk meg a széken így és így, mert akkor nem fog fájni a nyakunk. És bakker télleg. Megtámasztottam így és így, és erre föl nem fájt és hátra tudtam hajtani. Beszarás. Na ilyen dolgok miatt gondolom, hogy ez a jóga valamit nagyon tud, és hogy Laci egy félisten, az hogy colstokszerűen össze tudja magát hajtogatni, csak hab a tortán. "Ezeknél még számít édesem a fizikum.")
Könnyű kis vacsi, könnyű kis rozé borral a teraszon.
Belga csoki (Courtesy of Nóri és Botond – köszönjük, finom!)
Zuhany
Alvás
Soha rosszabbat.

Csopak

Nohát megjöttünk a majd háromhetes csopaki tartózkodásból (amelyet megszakítottunk egy budapesti hétvégével, hogy részt vehessünk az év buliján). A csopakolás igazán csopakosra sikerült (volt vajas kifli, görögdinnyézés, nézhetetlenül szar film a kertmoziban, testkiállítás a strandon stb.), ezért is volt különösen vicces, hogy mindezt mostmár Maki úrral együtt nyomtuk. Azért van abban valami báj, hogy az ember pontosan ugyanazt csinálja, amit huszonkilenc évvel azelőtt az anyukája csinált vele ugyanott, ugyanúgy (ugyanazzal a mosógéppel – ami báj szempontjából nagyon jó, a praktikum viszont némileg csorbát szenved). Maki úrról pedig megcáfolhatatlanul kiderült, hogy egy csodagyerek, mert zsenge kora ellenére megtanult a hátáról a hasára gördülni. Mondjuk arra egyelőre nem jött rá, hogy ha a hasára gördül, akkor hason találja magát, és mivel hason nem szeret időzni, viszont visszafordulni sem tud, ezért a hasrafordulós programhoz szüksége van egy hátravisszafordító szolgára, aki Maki úr felszólítására haladéktalanul teszi a dolgát, hogy aztán Maki úr ismételten a hasára fordulhasson.

Más. Tegnap este vacsorázni voltunk egy Dunaparti Matróz Kocsma nevű helyen, ahol ötletes és finom kaják voltak, viszont a tálalásért felelős munkatárs sajnos a funkcionalitást teljes egészében feláldozta az esztétikum oltárán. Én a grillezett kecskesajtomat salátaágyon grillezett paprikával és paradicsommal egy csónak formájú rendkívül kis méretű tányérkában kaptam, amiből minden igyekezetem ellenére folyton ki-ki ugrottak a dolgok, ezért előbb egy kis paradicsomot tálaltam a gatyámra, majd a földre ejtettem a késemet (végül pedig a komikus hatás további fokozására magamra öntöttem egy fél pohár sört, mert rámugrott egy szöcske, amitől megijedtem). Peti kajája pedig úgy volt tálalva, hogy egy nagy tányéron volt egy kis füles kancsó, amibe bele volt töltve a rizottó, a hal pedig ennek a tetejére volt fektetve (ez mondjuk esztétikum szempontból sem volt telitalálat, mert a hal – lévén nagyobb mint a füles kancsó – lefittyedt a kancsóról, ami egyáltalán nem volt megnyerő látvány). Szóval ezúton üzenem a DMK séfjének, hogy Schwarz Bertold föltalála a róla elnevezett lapostányért, és nem lehet véletlen, hogy az emberek a nem leves állagú ételeket többségében ilyenből fogyasztják.

Újabb gyöngyszem

a szofisztikált köcsögségek kollekciómban: „Azért nem ANNYIRA önkiszolgáló a bolt.” Mondotta a nyilvánvalóan a rendes, tisztességes, pultos közérteken szocializálódott pénztáros néni a Match közértben, miután Sherlock Holmes-t megszégyenítő keresztkérdéssel („Ezt hol találta?”) sikerült rámbizonyítani azon gaztettemet, hogy a ceruzaelemet a lánccal lekerített részben elhelyezkedő állványról emeltem le, és miután a tisztánlátás végett felvilágosított, hogy „a lánc azért van ott, hogy ne menjenek be”. Természetesen frappánsan visszaverte erőtlen és teljességgel abszurd védekezésemet, miszerint a lánc mögött nem volt senki, akitől az elemet el lehetett volna kérni („Szólni kell.”).
Ilyen előzmények után megérdemeltem az újabb megalázást, amikor is negyedszerre mondtam, hogy kérek két szatyrot (az első három alkalommal nem reagált semmit): „Hallottam, de még nem mondta, hogy kicsi, nagyobb vagy még nagyobb szatyrot óhajt.” Hogy le ne leplezzem véghetetlen tudatlanságomat a Match közért szatyorméreteit illetően (ezzel nyilván újabb jogos kritikát érdemeltem volna ki), kitérőleg füles szatyrot kértem.

Én, a Maki, a homeless bácsi, a vizslakutya és a varjú

Ĺgy ötösben töltöttünk el egy kellemes félórát ma a Tabánban egy játszótéren. Én a Makit sétáltattam (a Tabánban kellemesebb – kevésbé meleg és kevésbé szeles – idő volt mint a teraszon), illetve tologattam előre-hátra, előre-hátra, előre-hátra, hogy elaludjon (el is aludt, úgyhogy utána egy padon ücsörögve olvastam), a homeless (vagy annak kinéző bácsi) egy padon ült és olvasott, a vizslakutya szaladgált, aztán lecövekelt egy bokornál, és abban szaglászott, a varjú pedig egy fán ülve éktelenül károgott (olyannyira, hogy a homeless bácsi meg is próbálta megdobni valamivel, hogy átszálljon egy másik fára). Vicces kis kompánia voltunk.
Aztán kb. fél óra után megjött a vizslakutya gazdája, és beszélgetésbe elegyedett a homeless bácsival. A beszélgetésükben a következők szerepeltek (ezek hallatszottak át az én padomig): Kim Ir Szen, Nagy Imre, Afganisztán, lófasz, bazmeg. Ebből arra következtetek, hogy nagyívű politikai eszmecserét tartottak az elmúlt ötven-hatvan évről. Sajnos a konklúziót nem tudtam megvárni, mert közeledett a Maki uzsonnaideje, és haza kellett jönnünk.

Kistolmács 2009

Mákásnak a hétvégén vidéki utazásra szottyant kedve, úgyhogy pont kapóra jött a 20. Jubileumi nomád tábor, aminek apropóján nagy nomádtáboros dzsembori volt Kistolmácson. Szombat reggel fogtuk, bepakoltuk a kocsiba, és lezúztunk Zalába (az utazás alatt megbocsátottuk, hogy az autópályaépítés miatt csődbe ment az ország – ki a fenének hiányzik a fizetőképesség, ha Letenyéig két és negyed óra alatt le lehet érni). A lezúzást egyszer megszakítottuk egy etetéssel, amit egy kies parkolóban abszolváltunk, diszkréten az anyósülésen, a placc közepén (nem nagyon volt széle vagy félreeső helye), egy kendővel igyekezve befedni magunkat a hetven fokban.
Kb. délelőtt tízre értünk le. Az idő remek, verőfényes napsütés egészen negyed tizenegyig, amikor is leszakadt az ég, és onnantól fogva a nap nagyobb részében esett az eső hol jobban, hol kevésbé. Ettől persze rövid idő alatt sártenger lett, plusz megtízszereződött a szúnyogok száma, amiből már érkezésünkkor rengeteg volt. Mindezek ellenére Mákás remekjól mulatott, a babakocsival térdig gázoltunk a sárban, felhőszakadás alatt kocsiban szoptattam (ami praktikus volt, mert így legalább a hülye kendővel nem kellett bíbelődni, mert úgyse lehetett belátni az esőtől), pelenkáztam ebédlő asztalon (ennyit arról, hogy az ember otthon kifőzi/fertőtleníti/vasalja az összes miaszart), szóval táborozás, ahogy az kell. Az én vagánysági szintem mellett ez igazán nagy teljesítmény, büszke is vagyok rá, hogy fél tizenegykor nem futamodtunk meg, és jöttünk haza (ez abban a pillanatban nem tűnt elképzelhetetlennek, de aztán sikerült felülkerekednem a belső nyúlon).
Annál is inkább örülök, hogy nem jöttünk el fél óra után, mert mi is jót táboroztunk. Keveset, de jót. Minden ugyanolyan volt, minden tereptárgy (sátor, budi stb.) ugyanazon a helyen állt, mindenkin ugyanaz a kinyúlott pulóver volt, ugyanazok voltak a tárgyak, ugyanazok voltak a viccek, ugyanazért volt jó, amiért régen jó volt. Úgyhogy szomorúak voltunk, hogy el kellett jönni (szerencsére hoztunk magunkkal egy darabka Kistolmácsot természetesen szimbóleumosan a szívünkben, de nagyon is valóságosan is öt kiló sár és szalma formájában, amit azóta is pucoválok a babakocsiról, cipőkről, kocsiból stb.).



Zslötyinek köszi a képet.

Mákás szerelmes

A francia adófizetők esete a teraszunkkal

Hogy vesz részt az ember egy háromszemélyes vendégségben, vasárnap este, a saját teraszán egy vadidegen vietnámi lánnyal és annak vadidegen francia pasijával? Mindenről a csigazabálók tehetnek...
A csigazabálók ugyanis fontosnak tartják, hogy népszerűsítsék magukat a világban, ezért az adófizetők pénzét nem sajnálva összecsődítenek egy rakás fiatalt az 1998-as focivébére, akik aztán csúnyán horogra akadnak, és annak rendje és módja szerint frankománok lesznek, és nem is akarnak mást, mint folyton Franciaországban lebzselni . Aztán eltelik tizenegy év, és a rakás fiatal közül egy vietnámi lány Budapestre jön egy hosszúhétvégés nyaralásra , és felhívja a magyar haverját, akivel tizenegy éve, az ominózus focivébén ugyan nem találkozott, de azóta mégis kapcsolatba kerültek, de a haver sajnos pont azon a hétvégén nincs Pesten, de ír egy e-mailt a többieknek, hogy ki vállalná esetleg, hogy elkalauzolja a szimpatikus vietnámi lányt, és erre a legbalekabbik, akinek van egy kéthónapos gyereke azt válaszolja, hogy kalauzolást ugyan nem vállal, de egy pohár borral szívesen szolgál a vietnámi lány és a kalauzolók részére a teraszán, mert ott szép a kilátás. Kalauzolók persze nem jelentkeznek, a lány pedig nem szégyellős, így kötnek ki hármacskán borozgatva a teraszon vasárnap este (amíg a legbalekabbik élete párja a szobában az indexet olvasgatja, mert nem tud franciául és a legkisebb porcikája sem kívánja a bájcsevegést). De legalább beszéltem franciául is kicsit. (Amúgy teljesen helyesek voltak, szóval nem is volt rossz, és tapintatosan hamar elmentek, én pedig mosolyogva nem marasztaltam őket.)

Szívtipró gimi

Azt már eddig is lehetett tudni, hogy Maki nem túl állhatatos a párkapcsolatok terén, de kiderült, hogy nem csak csapodár, hanem bigámista is. Tegnap óta ugyanis a sipkás maci az első számú szerelme (tegnap is és ma reggel is hosszan beszélgettek kettesben, Maki eközben szinte transzban volt, és kis kélyes sikkantásokat hallatott), viszont a tehén sem jutott a répásnyúl szomorú sorsára (aki amúgy szintén kezdi visszaküzdeni magát, de régi pozícióját nem tudta visszaszerezni), Maki őt is sokszor kitünteti a figyelmével, és ha a tehén elég jól viselkedik, akkor meg is pofozgatja. Úgyhogy szerintem csak idő kérdése, és a sipkás maci meg a csörgős tehén egymásnak esnek majd a féltékenység miatt, lassan beszerzünk egy két eunochot, hogy őrködjenek a háremben. Kíváncsian várom a fejleményeket.

Életminőség

A fotelágyas gondjaim közepette számba vettem (a számbavétel mostanában úgyis gyakori foglalatosságom, mivel ahhoz nincs szükség egy kézre sem, amiből mostanság kicsit hiány mutatkozik), hogy mik azok a dolgok, amik hozzájárulnak a jólétemhez (leszámítva a rengetegrengetegrengeteg családi segítségen, amit maximálisan kihasználok, és nagyon hálás vagyok érte, és a Maki aranyos húzásait, amiből szerencsére egyre többet produkál). Ezek a dolgok jutottak eszembe:
Kávé és süti – cukrászdában (amikor a Maki bérbe van adva) vagy a teraszon fogyasztva (tegnap például a nap egyik fénypontja volt az Ági féle csokisoufflé)
Csörgős tehén – (Pepének ezúton is köszönjük, világbajnok darab) egy igen-igen ronda műanyag tehén, aminek kis golyók vannak a lábában, amitől rázás vagy ütögetés útján csörgő hang érhető el vele, a Maki örjöng a csörgős tehénért, extrém szerencsés esetben fél órát is püfölgeti egyedül, illetve séta közben babakocsira csiptetve előszeretettel fixszírozza, amivel elodázható a publikus helyen való üvöltés
Hintaszék – (a köszönet ezért Katkát illeti) fentihez hasonlóan a Maki szórakoztatására kiválóan alkalmas eszköz, lábbal is üzemeltethető, ezért Makihintáztatás közben az olyannyira hiányzó kezek másra használhatók
New Yorker – teraszon ülve, babakocsit egykézzel előre-hátra toligálva mozgásban tartva kiválóan lehet olvasni (nb a kiválóan azt jelenti, hogy max. 15-20 percet egyhuzamban, úgyhogy a Maki születése óta egy fél könyvet és kb. 5 nyújorker cikket tudtam elolvasni), és ez segít az agysejtek tejmiriggyé alakulásáanak meggátlásában
Magos süti – a Mészáros utcai kis cukrászda világbajnok terméke, függő vagyok
Hangoskönyv – a napi ötszöri (a hatodikat Peti intézi éjjel,cumisüvegbe töltött tejből – nem mellesleg ez maga igen nagy életminőség javulást eredményez) etetés alatti végtelen unalom elűzésére
Bartók rádió – háttérzajnak, asszem enélkül megkattannék
Jóga – de ez már lerágott csont
Naphegy – a legjobb sétaútvonal (magos keksz útbaejthető), csendes, szép és van benne hegymenet, ami enyhíti a testmozgás hiányát
Lakás, terasz, kilátás, rigók a teraszkorláton – egyértelmű, nem kell ragozni
Ami úgy kell mint üvegestótnak a hanyattesés: folytonos parázás, szorongás („most föl fog ébredni”, „most sírni fog”, „vajon éhes?”, „vajon fáj a hasa?”, „vajon elég neki a kaja, amit szolgáltatok?”, „mások bezzeg tudnak közben főzni/dolgozni/háztartástvezetni „– nekem a mosás, vasalásra futja csak, „nem kéne többet lennie hason?”, „mi lesz, ha a vendégség alatt üvölteni fog?” stb., stb.), napjában 27-szer azt gondolni, hogy én erre a feladatra teljesen alkalmatlan vagyok, a szütyő stagnáló jelenléte (ez azért viselhető), kéz és időhiány
Ami nagyon hiányzik: társasági élet (a múlt pénteki kollégás grillezés igazán pazar volt, mindenkit csak bíztatni tudok, hogy egyszer-egyszer hívjon meg valahova, nagyon fogok igyekezni eleget tenni a meghívásnak), munka, Pest (illetve a városnak minden az Attila út 35. 500 méteres körzetén kívül eső része), mozi/színház/koncert, vajaskifli bödön kávéval nyugiban történő elfogyasztása
Nos ennyit a számbavételről, hamarosan tíz óra, ideje nyugovóra térni.

Mákás az igazságos

Azon kedves olvasóink, akik nem igazából kíváncsiak a babukás történetekre már most mondom, hogy fölösleges továbbolvasni, mert a téma ezúttal is az élet csodája, a kis csecsszopó lesz. Akik viszont epedve várják a Maki újabb kalandjait, azok örülhetnek, most sok fontos és érdekes információval szolgálhatok.
Szóval a Maki fejlődése címszavakban: súlya kb. 4 kg 30 dkg, amivel (alig több mint hét hetesen) beérte kéthetes uncsitesója, Sára születési súlyát, de Gálfi Armandónál (mármint amikor G.A. született, ugyanis az ő fejlődését azóta nem követem figyelemmel) még mindig kevesebb, hosszát nem tudjuk, de már kinőtt egy két pizsamát, a feje egyre nagyobb és egyre kopaszabb, a szarást jobbára felcserélte a mosolygásra és röhögésre, ami nagyon is kedvünkre való csere volt (bár van hátulütője, de tartom magam az elvhez miszerint minél kevesebb kaki történettel akarok szolgálni, úgyhogy erről most nem közlök részleteket), a nyulat dobta és most a csörgős tehénnel cimborál. A programja színesedett a különböző közlekedési eszközök kipróbálásával, utazott autóban, buszon és taxin, járt már Pesten és Pilisszentkereszten, találkozott más gyerekekkel és felnőttekkel (egyik kategória sem izgatja, a gyerekek kicsit néha idegesítik, de ez így természetes, a gyerekek néha mindenkit kicsit idegesítenek). Ja és esténként vödörben fürdetjük, ilyenkor nagyon mókásan fest, ezt a kis showt másoknak is mutogatjuk, és nagy sikert szoktunk aratni vele. Továbbra is úgy találom, hogy elég jó darabot sikerült választanunk, és a Sárától kapott pandás cuccal kiegészítve megüti a Japánban kapható csecsemők színvonalát.
Ami engem illet, kicsit úgy érzem, hogy fotelágy szindrómában szenvedek, mert se nem vagyok egy született anyuka, aki számára nincs nagyobb boldogság, mint a fülig szaros gyereket kipucoválni, de nem is vagyok egy kimondott szexésnewyork nőci, aki sminkben és tűsarkúban trendi kávézókba járkál a Makival, és úgy tesz, mintha a gyerek valami szuper divatkiegészítő lenne. Szóval a napjaim java részét dzsoggóban töltöm, és apjukkal esténként zlatyi bazantot tolunk a teraszon, de azért egy-egy mozi és némi társasági élet is beficcen néha, hogy úgy tűnjék, mintha az agysejtjeim helyén nem tejmirigyek nőttek volna.
Na így. Folyt. köv. – mi is érdeklődve várjuk, hogy hogyan is...

A siker titka

Szert tettünk egy celeb ismerősre. Egy kedves barátunk csaja egy szlovák celebrity (rendes igazi celeb, színésznő, akit üldöznek a paparazzok és szerepel a szlovák Szombat esti lázban stb.). Ezek a kedves barátaink voltak nálunk látogatóban hétfőn és kedden (az alant látható pezsgő is tőlük van, hiába, a hírességek tényleg kizárólag francia pezsgőn élnek). Hétfő esti vacsoránk közben a következő párbeszéd zajlott le kettejük között.
- Tényleg nem értem, hogy miért szeretnek téged annyira Szlovákiában – mondja a fiú (aki francia, és nem tud szlovákul) minden előzmény nélkül.
- Mert kövér vagyok – mondja a celeb. – A zsűri (mármint a Szombat esti lázban) is mondta: „Jé, kövér és tud táncolni, csudálatos.” A szlovák nők így tudnak velem azonosulni, ha lefogynék vége lenne a karrieremnek.
Gondolom, Csala Zsuzsa is erre a piaci résre utazott annak idején,és milyen prímán be is jött neki. Ügyes.

Maki tud élni

Kaja, pia...

Kimenők + jótanácsok az életre

Amikor éppen nem fekszünk le 10-kor , akkor állati mondén életet élünk, és számos kulturális és társadalmi eseményen veszünk részt (ilyen alkalmakkor akár 11-ig is fönnmaradunk). Ĺgy esett, hogy múlt héten voltam jeles színházi eseményen (Ágival megnéztük a Katonában a Talizmán búcsúelőadását – vájtfülűeknek: „Tessék csinálni!”), szépséges esküvőn (na jó, ez délutáni esküvő volt, úgyhogy azért a 10-kor lefekvés aznap is beficcent), és sörözni egy olyan új helyen, ami még meg sem nyílt (illetve tegnap nyílt meg hivatalosan, de mi szombaton voltunk ott). Ez utóbbira különösen büszke vagyok, mert azért az mégiscsak az ember kezének a város ütőerén való tartása, hogy a legkúlabb helyekre mint első kuncsaft jut el. A hely amúgy tényleg nagyon klafa, a Köztelek utcában van, a neve Zacc, és szuperül néz ki, nem utolsósorban azért mert a falakat Saturninus fényképei díszítik (serlokholmsz ebből már kapisgálhatja, hogy hogyan is jutottunk el erre a helyre még nyitás előtt, vagyishogy a kéznek az ütőéren való tartása ezúttal is vagesz barátaink érdeme, és nem az este 10-kor nyugovóra térő, pelenkacserélő, dzsoggós makiszülőké).
Persze a dzsoggós makiszülőség is hoz a konyhára értékes tapasztalatokat. A tegnapi sétánk alkalmával például két öreg néni is megállított az utcán, és fejenként egy-egy jótanáccsal láttak el. Az egyik (aki amúgy a házban lakik, szóval legalább már láttam életemben) biztosított róla, hogy nagyon fontos, hogy anyatejjel tápláljam a Makit, és szerencse, hogy van elég tejem, és erre nagyon ügyeljek is a jövőben. A másik (aki egy vadidegen néni volt) elmesélte, hogy az ő unokája már harminc éves, és nem talál magának férjet, mert ugyan minden nap leakaszthatna egy-egy palit (sic!), de hát mind csak egyéjszakás kalandot akar, és az ő unokájának így nem kellenek. Ezek után a lelkemre kötötte, hogy nagyon vigyázzak a férjemre (nem akartam belemenni abba, hogy igazából nekem nincs is férjem), és ne engedjem, hogy kalandokba bocsátkozzon, ő például 52 évig élt a férjével, és úgy higgyem el, hogy a férje egyszer sem csalta meg, mert ő mindig megadta neki, amire szüksége volt (ebbe – különös tekintettel a néni kackiás bajszára – nem igazán akartam részletesen belegondolni), és én is tegyek így, éretm ugye. Érdeklődve várom, hogy a mai sétán mit tanulok majd.

Maki Rolád rulez

Ahogy ezeket a sorokat írom egy Maki Rolád lóg a hasamon. Ma ugyanis összeszedtem a bátorságomat, és egyedül megpróbáltam a hordozókendőt. Erről tudni kell, hogy a fényképen látható hordozókendő a szülinapi ajándékom volt, vagyis Briós úr még javában briós volt, amikor megvettük. Úgyhogy amikor megérkezett kénytelenek voltunk a plüss tehénkén kipróbálni, hogy hogy működik. A próba elég ijesztőre sikeredett, ugyanis a tehénkét (aki nem túl nagy) erőnek erejével kellett beletömködni a kendőbe, és nem látszott pontosan, hogy majd egy élő csecsemőt ugyanezzel a módszerrel biztonságosan bele lehet helyezni ebbe az amúgy szuper kúl és szuper praktikus kendőbe. Ezért is volt, hogy elég sokáig halogattuk, hogy a valós gyereket behelyezzük, de aztán erőt vettünk magunkon, és bepróbáltuk. Legnagyobb meglepetésünkre belefért, nem tört össze, és még csak nem is kezdett éktelenül ordítani (ekkor készült az alant látható fénykép). Ez ugyan bizakodásra adott okot, viszont maga a behelyezés továbbra is elég rémisztő maradt, mert a Makit is tömködni kellett, amitől azért kicsit ódzkodik az ember. Azóta közös erővel, gyakorlás képpen többször is betömködtük már, és még egyszer sem tört el, úgyhogy ma úgy határoztam, hogy egyedül is megpróbálom. Második nekifutásra sikerült (az első után az éktelen ordítás következett, amiért nem tudom a Makit hibáztatni, ugyanis valóban elég furcsa pózban sikerült a behelyezés). Azóta benne van, és békésen hortyog, már leszedtük együtt a fregolit, és most blogolunk. Most már csak azt kell kitalálni, hogy hogy fogom kipiszkálni belőle, ugyanis hamarosan vasalásba kell fognom, a forró vasalóval való hadonászás level 2 a rolád használatban, persze simán lehet, hogy pár nap múlva már hajat mosni is így fogok, de most még ezt nem merem bevállalni.

(Meghiúsult) expedíció a VI. kerületbe + másfél sör

Rendszeres olvasóink már tudják, hogy még mindig nem vagyok nagy barátja a dzsoggóban naphosszat otthonülésnek, és hát mivel Briós úr még nem sokat jár bulizni, mostanság azért ez a fő program. Ezért elhatároztam, hogy a háromhetes előszülinapját szombaton egy jógázással ünnepelem meg. Már napok óta készültem a nagy eseményre, minden elő volt készítve. Eljött a nagy nap. Minden rendben ment, összepakoltam, Petinek elmondtam az összes nagyon fontos instrukciót (kb. egy darab volt: „itt találod a tejet, ezzel etetsd meg”), és nekivágtam. Nagyon érdekes tapasztalatokat szereztem, utaztam buszon (ahol igazán furcsállottam, hogy már nem adják át nekem a helyet, és egyáltalán nem keltek feltűnést – az is felmerült bennem, hogy kívülről nem is látszik, hogy van otthon egy háromhetes gyerekem, de aztán ezt a teóriát elvetettem, úgyhogy a figyelem hiányát kénytelen voltam az utazóközönség extrém blazírtságának tulajdonítani), láttam idegen embereket, akik csak úgy járkáltak, bicikliztek, kutyát sétáltattak az utcán, mintha mi sem történt volna, nagyon izgi volt, na. És még jóga is. Túl szép volt, hogy igaz legyen. És tényleg. Már a célegyenesben voltam, amikor telefonált csöngött a telefonom, Laci volt, a jógatanárom, hogy elindultam-e már, mondok, persze, már itt vagyok az utcában, ajaj, nem kellett volna, mert hát ő megkonzultálta ezt valakivel, aki nagyon kompetens ebben a kérdésben, és az a helyzet, hogy még túl korai nekem a jógázás, minimum négy-hat hetet kell várnom szülés után. Próbáltam meggyőzni, hogy én már hejde nagyon regenerálódtam, a tatyó is alig látszik már (mellesleg tényleg, bár kb. egy hét óta nem csökkent semmit, úgyhogy lassan gondolkozom, hogy ha permanensen rendelkezni fogok egy ilyen tatyóval, akkor kéne valamit tartani benne, mégiscsak praktikusabb lenne, mint hagyni így üresen fityegni), de hajthatatlan volt (és nyilván neki volt igaza). Piff. Nesze nekem expedíció. Bánatomat egy igen szolíd shoppingolással enyhítettem, igazán csak úgy ímmelámmal vásárolgattam ezt-azt.
A szombat másik nagy eseménye az első közös kimenőnk volt este. Briós úr fürdött, vacsorált, és utána a nagymamájával itthon maradt, mi viszont elmentünk kedves barátainkkal inni egy sört. Két sör lett nekem engedélyezve, de nem használtam ki a teljes keretet, megelégedtem másféllel. Az este egyébként jól sikerült, csak minimális szó esett kakiról, ami kifejezetten jótékony hatással volt ránk. Viszont hazatértünk után Briós úr kiszabta ránk a megfelelő büntetést a lazaságunkért, ugyanis (eleddig először és remélhetőleg utoljára) nagyon nem akart aludni éjjel, ezért nekem és Petinek felváltva kellett vele beszélgetnünk, míg végül jobb belátásra tért, és aludt egy kicsit. A hétvégét ezek alapján leginkább a „sokat akar a szarka...” mondással summázhatnám. De nem csüggedünk, hamarosan újra próbálkozunk.

Öregszik

Tokát növesztett és kopaszodik. Hamarosan pápaszem is kell majd.



Ráadás: Maki Rolád

A nyúl

Nos nem fogjátok kitalálni, de ez a poszt egész véletlenül Briós úrról fog szólni, aki ezt a megnevezést csak hivatalos alkalmakkor, illetve a tágabb rokonságban használja, itthon szűk családi körben áttértünk a Maki megnevezésre, egyfelől mivel Briós úr egyelőre még igencsak hasonlatos egy makimajomhoz, másfelől a Maki a Matyira is hajaz, végül pedig tetszőleges toldással látható el, és így minden helyzetben adekvát elnevezést alkot: Maki úr – némileg dorgálólag, Maki Király – kedveskedőleg, Robot Maki – amikor a kezével és lábával darabos, robotszerű mozgást végez, Maki Konzerv – amikor fürdés utá n rettentő sok ruhába öltöztetve plusz takaróba csavarva szállítmányozódik a szobájába, Maki Palacsinta illetve Maki Rétes – amikor olyan (elvileg az izomtónusát fejlesztő) tornagyakorlatot végez, hogy a az alárakott takarója segítségével hasáról hátára és hátáról hasára görgetjük stb. (reméljük hamarosan tovább bővül majd a repertoár pl. a Yehudi Maki vagy a Gabriel Garcia Maki elnevezésekkel).
Szóval azt már korábban is sejtettük, hogy Briós urat gyengéd szálak fűzik a répás nyúlhoz (egyszer megfogta a fülét), de ma kiderült, hogy egyenesen szerelmes belé, hovatovább a szeretője. Délutáni szunyókálásából ébredve ugyanis Briós úr se szó se beszéd lesmárolta a nyulat. A szexuális orientációjára nézve (hogy ti. a nyulakat szereti) ugyanakkor ezek alapján nem mernék egyértelmű következtetést levonni, mert nem csak a nyulat smárolta le, hanem a répás versenyautót is forró csókokkal borította. Mi – ahogy az már rendes liberális szülőkhöz illik – örülünk, hogy talált magának megfelelő társat, és mindenben támogatjuk a répás nyúllal való kapcsolatát.

11 nap

Ennyit töltött eddig velünk Briós úr.A legutóbbi bejegyzés óta rengeteg újdonságról tudok beszámolni. Tegnapelőtt felállt, tegnap pedig kimondta az első szót („Iskolába akarok menni.” Ezt mondta.)Na jó, nem. Igaziból a legnagyobb újdonság, hogy a tejpara elmúlni látszik, ezért Briós úr már harmadik napja anyatej diétán van (egy falat tápszer nem sok, annyi sem csúszott le a torkán hétfő óta). Ennek ő kevésbé örül mint mi, mert láthatólag az anyatejet sokkal nehezebb megemészteni mint a tápszert, vagyis fáj tőle a hasa, de mondtuk neki, hogy mi csak a javát akarjuk, és lenyomtuk az anyatejet a torkán.
További jó hír (már ami az én állapotomat illeti), hogy a kis tatyó, ami a szülés után a hasamon maradt már alig-alig látszik, mostanra már tényleg csak egy briós férne bele, egy háromkilós vekni semmiképpen. Viszont ettől újfent nem tudom, hogy mit vegyek föl (azon napi egy-egy órákban, amikor Briós úr a nagymamamájával múlatja az időt, a szülők pedig ellátogatnak a környékbeli kávézókba egy kávét és süteményt elfogyasztani, és minden igyekezetük ellenére az idő kilencven százalékában a gyerek emésztési folyamatairól beszélgetni), mivel az elmúlt kilenc hónapban (na jó, csak durván hatban) elfelejtettem, hogy milyen ruháim vannak.
Amúgy a napjaink Briós úr felhízlalásával telnek (tegnapra sikerült – a szupermegbízható mérlegen – a születési súlyának megfelelő értéket mérnünk, ami igazán príma teljesítmény a részéről), mondjuk nem tudom, hogy mikorra sikerül behoznunk Gálfi Armandót, aki Briós úr ágyszomszédja volt az első éjszaka a kórházban (a többi éjszakán én voltam az ágyszomszédja, de egyelőre nem cél, hogy az én súlyomat behozza), és aki ugyanannyi cm viszont másfélszer annyi gramm volt mint Briós úr (mondjuk ettől leginkább egy sumo birkózóra hasonlított).
A répás nyúllal pedig továbbra is nagy haverok, bár tegnap volt egy kis összezördülés, mert a nyúl beszólt, de szerencsére Briós úr nem haragtartó, úgyhogy hamar kibékültek.

Tartalomhoz a forma

Forma: No igen. Egy hét. Ennyi kellet (sőt igazából elég volt négy nap, vagyis amíg haza nem jöttünk a kórházból), és a háztartás teljesen átállt gyereknevelő üzemmódra. Egyszeriben lett rengeteg gadgetünk, aminek a létezéséről korábban fogalmunk sem volt, úgyismint sterilizáló készülék (valójában egy fedeles műanyag tál, amit kis vízzel megtöltve a mikróba kell tenni, és kicsit megfőzni), cumisüveg melegítő, ami igen családbarát módon pontosan tizenkettőt pittyeg idegesítő digitális pittyegéssel, ha a cumisüveget megfelelő hőmérsékletre melegíette, digitális mérleg, ami elvileg arra való, hogy az ember lemérje rajta, hogy a gyerek mennyit evett (előtte-utána módszerrel), valójában viszont kizárólag a szülők adrenalinjának stimulálására alkalmas, mert random eredményeket mutat (a gyerek hol bazi sokat, hol negatív mennyiséget eszik) stb. Egyszeriben a szókészletünk egyfelől számos terminusz technikusszal bővült, „kifőzni”, „ötvenet evett”, „köldökcsonk” stb., másfelől viszont rögtön le is szűkült nevezett terminusz technikuszok kötőszavakkal mondatokba rendezésére. A lakást pedig egyszeriben ellepték a 3 kilós (egész pontosan 2850 grammos – a mai mérés szerint – ami laikusok számára talán ugyanaz, de mi már tudjuk, hogy a két érték között kardinális különbség van) illető kiszolgálására rendelt cuccok. A fridzsider ajtajában a cserszegi fűszeres mellett egy kis anyatej van betározva (meg tápszer is, mert anyatejből egyelőre kicsit híján vagyunk, úgyhogy választhattunk a mérgezzük a gyereket tápszerrel vagy az éheztetjük a gyereket módszer között, és mi gyáván megfutamodva az előbbit választottuk, amivel nyilván kivívjuk a társadalom jogos megvetését).
Tartalom: A tartalom köszöni jól van. Eszik, alszik és egyéb vegetatív funkciókat végez (ez utóbbiak közül némelyik – konkrétan a sugárban összevissza pisilés – szinte kifogyhatatlan humorforrás). És persze kimagaslóan okos, a leglátványosabb atrakciók közé a csuklás és az ujjszopás tartozik, de mondjuk nem ér rá sok kunsztot bemutatni, mert közben fejben fogalmazgatja a regényét/verses eposzát/doktori disszertációját/szimfóniáját, mikor mit.

Babablog, először és utoljára

A címmel azt gondoltam jelezni, hogy, most, hogy Briós úr megszületett nem megyünk át a „ma is ügyesen, sokat kakilt” esetleg „ma is ügyesen sokat kakiltam, és ennek anya nagyon örült, aláírás Briós” műfajra (for the record ez hazugság is lenne, mert ma egyáltalán nem kakilt ügyesen sokat). Persze azért a magunk állati cool és blazírt módján mégis nyilván a kis szemünk fénye trónörökösről (aki immáron nem is pocaklakó többé) fogunk írni, különös tekintettel arra, hogy egy ideig nem nagyon fog más érdemleges történni, mint a mágikus pisi-kaki-evés-alvás körforgás.
Egyszóval megszületett na. A szülés maga elég flottul ment (három óra plusz admininsztráció), bár a végén volt némi izgalom, amit a kórházi személyzet úgy oldott, hogy egy idő után többen is a hasamon könyököltek és nyomták kifelé a gyereket, de bevált a kis dzsembori, mert végül is kijött különösebb további beavatkozás nélkül. Szóval aki otthon szül, annak ajánlom, hogy előtte szóljon a szomszédoknak, hogy jöjjenek át, hátha kell néhány ember, aki majd könyököl (és ha az nem jön be, akkor hajlandó tizenöt percen belül elvégezni egy császármetszést – mert nekem ez lett volna a következő opció, ha a könyöklés mégsem vezet eredményre). Szóval végülis nem volt azért vészes, de azért azt sem mondom, hogy ha legközelebb megajánlják, hogy pl. nézzek meg egy három órás darabot a Katonában vagy mondjuk szüljek egy jót, akkor feltétlenül az utóbbit választanám.
Az pedig teljességgel valószínütlennek hat, hogy a kis makimajom, aki a freskó melletti kiságyban fekszik belőlem lett kikönyökölve. Amúgy szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy igazán príma kis makimajom, jobban nem is kívánhatnánk magunkak. Kicsit ugyan még sárgás árnyalatú (emiatt egy nappal tovább benn is kellett maradnunk a kórházban, otthonszülők a szomszédoktól kérhetik el, azt a speciális kék lámpát, ami alatt egy egész napon és éjszakán keresztül sütögették, hogy ne sárga legyen, hanem kék), de szerintem ez is jól áll neki. Mindennek ékes bizonyítéka a jobboldalt látható kis fényképalbum, amit majd újabb és újabb jobbnál jobb fényképpel töltünk meg,hogy a kedves olvasóknak is jusson valami a jóból.

Bálint András és a flowmetria

Addig is, amíg Briós úr úgy dönt, hogy kijön (erről mindenkit annak rendje és módja szerint értesítünk majd, úgyhogy until further notice „nem, még nincs semmi”) igyekszünk kellemesen és hasznosan eltölteni az időt (különösen én, ami így a htb életmód negyedik hetében már nem is olyan egyszerű). Ennek jegyében tegnap színházban voltunk, és megnéztük a Radnótiban Ingmar Bergman Rítus című darabját. Érdekes volt, sőt jó. Viszont újfent kiderült, hogy Bálint András általunk ismeretlen okokból ódzkodik a szövegtanulástól . Nem szeret, na. Ez a múltkor a Solness építőmesterben is feltűnt, de most már tendenciát vélek felfedezni benne. Én a Szerelmesfilm óta rendíthetetlen és tántoríthatalan B.A. fan vagyok, ezért ezt is a színészi nagyságának tudom be, de azért némileg mégis idegesítő. Viszont az est művészi értékét hatványozottan növelte, hogy a nézőtéren (nem is olyan távol tőlünk) ott ült Fekete Ernő is. Már ezért megérte.
Ma pedig délelőtti elfoglaltság gyanánt a János Kórházban voltunk, hogy megvizsgáltassuk a Brióst, hogy nem árt-e meg neki a túlzott bentlét. Ez alkalomból kiderült, hogy egyrészt olyan csodás vizsgálati eredményeket produkál, hogy még (csak úgy zubog benne az oxigén), másrészt az orvos valószínűleg kicsit benézte a dátumkérdést, és igaziból egy hetet még simán maradhat, úgyhogy jövő hétfőn újratárgyaljuk a dolgot. De persze nincs kizárva, hogy megint csak a komcsik/amcsik/ufók fondorkodásáról van szó, mert még nem sikerült kitalálniuk, hogy hogyan oldják meg a „mi lesz utána” kérdést.

Gyanú

Nem, nem, Briós úr még mindig nem jött ki. Nem, még nem túlkoros, bár lassascskán letelik május első hete, ami elvileg a határidő lett volna. Tudom, tudom, ez csak „becsült időpont”... „a fiúk lusták”... „jól érzi magát bent”... „majd ha itt lesz az ideje”.
Mindenesetre kezd nekem a dolog gyanús lenni, hovatovább összeesküvést szimatolok. Mert ugye, nem volt hányás, nem volt fészekrakó ösztön, nem volt kivánósság , a bőröm/hajam nem lett ragyogóan fényes és szép stb. egyszóval nem voltak tünetek. Ez már önmagában roppant gyanús. Jó, persze van nagy has, meg az ultrahangon mórikálja magát egy kis klapec, de ezt még a legamatőrebb konspirátoroknak is muszáj produkálni, elvégre enélkül még az olyan hiszékeny népeket se lehetne megvezetni mint mi. De most már kezdek átlátni a szitán... csak még arra nem jöttem rá, hogy kik állnak a dolog háta mögött. Na persze vannak tippjeim: a komcsik (a demográfiai trend örömteli változásának igazolása miatt), az amcsik (a macis termékek piacának élénkítése miatt), a konkurencia (hogy így vonjanak ki a munkapiacról, bár ezért talán nem éri meg ennyit fáradni, utóvégre asszem az ügyfelek nem pártoltak át tömegesen más irodákhoz, amióta nem járok be), az ufók (nyilván valamilyen tudományos kísérlet miatt). Bármelyik variácó módfelett valószínűnek látszik. Csak arra volnék kíváncsi, hogy most hogyan tovább. Valószínűleg egy firmányos ketyerével kiolvasztják az agyamat, és egyik reggel úgy kelek föl, hogy nem emlékszem semmire, és a tükörbe nézve megállapítom, hogy az utóbbi időben nem kellett volna annyi sütit zabálni.

A fenyő gyilkosság

Kár volna tovább tagadni. Megöltem. Pedig az egész nagyon ígéretesen indult. Karácsony előtt elmentünk érte, kiválasztottuk, feldíszítettük, szeretgettük, karácsony után kitettük a teraszra, télen (a kertészetben kapott instrukcióknak megfelelően nem locsoltuk), tavasszal locsolni kezdtük, beszélgettünk vele, simogattuk. És tessék, (Varjú Péter szavait idézve) megmakkant. Mint örök optimista még kicsit reménykedem, hogy a számtalan barna (és egyre barnuló) levél közül majd szép zöld új hajtások nőnek ki, de azért ha őszinte akarok lenni, nem néz ki túl esélyesnek a dolog. Nagyon szomorú vagyok.

Freskó

Kész a freskó! A Sixtusi kápolna kutyafasza ehhez képest, Michelangelo villanyszerelőnek ment volna, ha látta volna, hogy ilyet is lehet. Peszter három napon keresztül dolgozott rajta (plusz előkészületek). Csinált először vázlatot, aztán fogta, és ceruzával fölrajzolta a falra seperc alatt, aztán kifestette. Mondom, villanyszerelőnek.
Én segédmunkásként majdnem végig részt vettem a munkálatokban, és a nagy összefüggő egyszínű felületek közül több is az én kezem munkáját dícséri, és csak egyszer csöpögtettem végig zöld festékkel a szomszédos falat (amit aztán szerencsére sikerült fehér festékkel semlegesíteni), úgyhogy a saját művészi tehetségembe vetett hitem megsokszorozódott az elmúlt három napban.
A művész a sikeren felbuzdulva saját freskóvállalkozás beinditását tervezi. Mediciek és egyéb gazdag mecénások jelentkezését várja.

Idill

A hétvégén Katiéknál voltunk vendégségben Monoszlón. Monoszló csudaszép, az idő csudaszép volt, minden de minden egyszerre virágzott, Katiék háza csuda klassz. Sétálgattunk, főzőcskéztünk, ücsörögtünk, halgattuk a madarak csivitelését, ennél jobb húsvéti hétvégét nem is csaphattunk volna.
Amúgy a helyzet itthon is elég idilli, tárva-nyitva minden, madarak csiripelnek (jó, közben azért fúrnak is, meg ekszkaválnak meg hasonlókat, amiket Monoszlón nem csináltak), a Brióst ma különböző vizsgálatoknak vetették alá, és megállapították, hogy pont jó méretű, és minden testrésze pont jó helyen van, ennek igazán örültünk. Én pedig mint aki jól végezte dolgát, a saját facsarású répa-alma levemet szürcsölgetem, és porolgatom a növények levelét (nem vicc, valóban leporoltam néhány növény néhány levelét). A répa-alma lé elkészítése amúgy igazán semmiség, az ember csak megmossa és felvagdalja az úgy másfél kilónyi répát/almát, a felaprított répát és almát betömködi az erre a célra rendszeresített lukba, ott a gép ledarálja, a levét pedig kifolyatja, majd az ember jóízűt kortyol a finom és egészséges nektárból. Mindez így nézne ki a készülék reklámjában. A valóságban az akció kb. egy órát tart, a másfél kilónyi cuccból úgy hat deci lé lesz, a dolgokat meglepően kicsire kell összevágni, mert különben nem fér bele a facsaró lukába, a gépet művelet közben kétszer-háromszor ki kell tisztítani, mert ugyan van egy nagyon praktikus kis rekesz, ahova a hulladéknak mennie kell, viszont a hulladék a praktikus kis rekeszen kívül a facsaró összes többi részébe is megy, ezáltal eldugaszolja a lének fenntartott nyílást, miáltal a lé nem csak a nyíláson, hanem mindenhol máshol is folyik, a tisztítás során konyhában a dolgok felületén egyeletes rétegben eloszlik a répareszelék, és végül jöhet a mosogatás, ami a készülék mintegy tizenhét alkatrészének répa-almátlanítsából áll, az alkatrészek persze számos kis réssel vannak ellátva, ahová kiválóan beragad a répa-almareszelék, a répa pedig egyenletes narancssárga színre festi a készülék valamennyi fehér műanyag részét, ez után pedig már csak a készülék újbóli összerakása, dobozba visszahelyezése, és eltevése van hátra. Majd az ember jóízűt kortyol a finom és egészséges nektárból. Na de pont a frissen facsart répa-alma lét tagadnám meg a kis trónörököstől, akit a szívem alatt hordok.
Ja, és a mai nap jóhíre, hogy Sárától kaptunk egy pandás szettet, amivel remélhetőleg egy ilyen vagy legalábbis majdnem ilyen jó kis pandás gyereket tudunk majd csinálni.

HTB

Ma van az uccsó napom a munkahelyemen. Fura egy dolog, még sosem voltam htb. Mondjuk, a Briós hamarosan tesz majd róla, hogy ne unatkozzak, de addig is már számos remek programom van, itt van például a pecsétgyűjtő játék (ezt az állam találta ki azért, hogy a terhes nők ne unatkozzanak, a játék lényege, hogy különböző orvosi vizsgálatokra kell mászkálni, és mindenütt begyűjteni egy pecsétet az erre a célra rendszeresített füzetkébe), meg beszerveztem egy jó kis darázsirtást, és persze még a kamrapakolás is talonban van. Azért még adunk egyet a kulturális életnek is, Briósig (mármint a hivatalos időpontig) még van hat színházi program is. Minden fennmaradó időben viszont szívesen sétálok/ebédelek/mozizok stb. bárkivel, mert a befőzés/vikszelés/ablaktisztítás mint tipikus htb programok valahogy nem vonzanak annyira (bár a vasalásra már rákaptam, az elmúlt egy hétben annyit vasaltam, kb. mint eddigi éltemben összesen).

Nehézség no. 2 és 3 és jutalom

A no. 1 a lábköröm-vágás volt. Nemrég újabb kihívásokkal szembesültem. No. 2: lábszőrtelenítés, no. 3: bírósági tárgyaláson asztal nélkül, ölben jegyzetelés. És itt még csak arra sem hagyatkozhatok, hogy Csuja Imre hogy csinálja, mert valószínűleg egyik sem tartozik a napi rutinjai közé. Na jó, azért CS. I. nélkül is megoldottam valahogy. Viszont cipőt húzni még mindig kiválóan tudok.

Más téma. Miért van az, hogy ha az ember jutalmat kap a munkahelyén, akkor abból sokkal többet kell adózni, mint a fizetésből? Az állam talán nem akarja, hogy jól dolgozzak? Vagy úgy gondolja, hogy ha én jól dolgozom, abban neki elég jelentős szerepe van, ezért úgy igazságos, ha a jutalom nagyobbik részét (!) lepasszolom neki? Nem mondom, megérdemli persze. Vegyen magának valami szépet.

Nemi identitás

Mint ez a legutóbbi posztból is kiderül, mostanában a fogyasztói társadalom egy számomra teljesen új szegmensével ismerkedem. Legújabb felfedezésem, hogy a gyerekekre már mínusz éves koruktól nagy társadalmi nyomás nehezedik. Itt van rögtön, a mit vegyek föl / milyen cuccaim legyenek kérdés. Én ugyan nem fogom tetőtől talpig világoskékbe/rózsaszínbe öltöztetni a gyerekemet, gondolja magában az egyszeri szülőjelölt. Hahaha, dehogyisnem, gondolja magában a fogyasztói társadalom. És tényleg. A Briós még meg sem született, de már most számos és számtalan világoskék cuccal rendelkezik (üdítő kivétel ez alól egy-két kósza drapp vagy horribile dictu narancssárga dolog), és ez így lesz egészen addig, amíg határozott utasítást nem ad arra, hogy nemi identitás ide, társadalmi konvenció oda, ő márpedig csak rózsaszín göncöket hajlandó fölvenni. Ennek az az egyszerű oka van, hogy a legtöbb tárgy esetében kétféléből lehet választani: kék és rózsaszín (ezt tegnap derült ki, amikor elmentünk a „babakelengye” mekkájába, egy bazi babaáruházba megvenni a maradék szajrét, amit nem sikerült másoktól összeharácsolni). Úgyhogy vettünk kéket. A minta tekintetében még ennél is korlátozottabbak a variációs lehetőségek. Macis van (esetleg nyuszis, de az is macinak néz ki). A maci unisex.
Még jó, hogy az iroda ügyfelei között viszonylag kevés a kék medve, mert így legalább munkaidőben találkozom másfajta élőlényekkel is. (Majd igyekszem a Briósnak is elmagyarázni, hogy a világ sokkal változatosabb annál, mint amire az ágyneműje/ruhatára/játékai alapján számítani lehet.)

Szajré

Belefogtunk a Briósnak szóló szajré összevadászásába. Rövid úton kiderült, hogy ez legkevésbé sem könnyű feladat. A szűk családban lévő összesen kb. 6 diploma, illetve a ráfordított kb. nettó két munkanap bőven nem elég ahhoz, hogy az ember teszemazt kiválassza a megfelelő babakocsit. Szerencsére Katka jóvoltából rengeteg szuper cucchoz hozzájutottunk (ezúton is nagyon köszönjük), úgyhogy a szellemi és anyagi erőforrásainkat a fennmaradó holmik között kellett csak megosztani. Végül – számos stratégia kiagyalása és elvetése után – a jólbevált, rábökünk, oszt majd lesz valami módszerrel beszereztük a szükséges bútordarabokat és a babakocsit. Ez utóbbit használtan vettük Vaterán, és volt két nap, amikor ezt rögtön meg is bántuk, de aztán szerencsére – legalábbis eddig – happy enddel végződött a kaland. Az történt ugyanis, hogy a babakocsit egy kedves apuka szállította le az „elismerő apának” (az apasági nyilatkozat óta ez Peti eposzi jelzője), és rögtön az összecsukás-kinyitás problematikánál elakadtak, amit aztán telefonos segítséggel mégis sikerült elég hamar megoldani. Úgyhogy ottan állt a babakocsi az előszobában, és semmi más teendőnk nem volt vele, mint szétszedni, a különböző helyeken fellelhető textil részeket leszedegetni, és azokat kimosni. Na most a leszedegetés volt az, ahol majdnem megbukott a projekt, mert volt egy rész, amiről úgy tűnt, hogy lehetetlenség leszedni. Nem azért mert beragadt vagy valami, hanem a dolog logikailag úgy volt megkonstruálva, hogy ne lehessen leszedni. Viszont le kellett szedni, mert hát Briós mégsem fekhet más kölök után egy babakocsiba úgy, hogy az ne legyen közben kimosva. Én azzal járultam hozzá a krízis leküzdéséhez, hogy nem kotkodácsoltam, hanem higgadtan és magabiztosan állítottam, hogy majd megoldódik a dolog. Peti azzal járult hozzá a krízis leküzdéséhez, hogy kitalálta, hogy hogy kell leszedni a bélést. Mindkettőnk teljesítménye figyelemre méltó, az övé talán egy kicsit jobban.

Úgyhogy most már szinte csak az apróbb dolgok hiányoznak (vannak mindenféle listáink, ezeken átlagban kb. 100 cucc szerepel, a baldachintól kezdve a digitális mérlegen keresztül a fülpiszkálóig, szóval azért még van mit beszerezni), meg némi ruha, bár ez utóbbiakból is kaptunk már kölcsön jó párat (ezeket is nagyon köszönjük).

Egy szó mint száz a Briós kistafírozás korántsem egyszerű feladat, de rajta vagyunk az ügyön. Mondjuk, nagy baj már nem történhet, mert már van „angyalmacis forgónk” (az angyalmaci nemám az általam kiagyalt negédes bugyuta megnevezése egy zsinóron lógó, lepkeszárnyakkal felszerelt plüss medvének, hanem egy terminus technicus), ami köztudottan nélkülözhetetlen darab.

Az überudvarias és az überbunkó

Ezen a héten mindkettőhöz volt szerencsém. Az előbbi egy bácsi volt a buszon, aki átfurakodta magát a tömegen, csak azért, hogy megkérdezhesse, hogy nem akarok-e leülni. Ez önmagában is nagyon udvarias viselkedésre vall, de a dolog azért volt különösen meglepő, mert a bácsinak nem volt ülőhelye. Szóval nem tudom, mit tervezett arra az esetre, ha azt mondtam volna, hogy le szeretnék ülni. Gondolom, kiszórt volna néhány fiatalabb, életerős utast az ablakon, hogy felszabadítson néhány kedvemre való ülőhelyet. Elég rossz néven is vette, hogy nem akartam leülni, de mivel csak két megállót mentem, úgy gondoltam, hogy nem szabadítom rá a bácsit a kedves utastársakra.

Az utóbbi egy fiatal csákó volt a közértben, aki előttem állt a pénztárnál. Szépen fölpakolta a cuccát a kis mozgó szalagra, majd amikor én fölraktam a „következő vásárló” kis elválasztó rudat, és épp kezdtem volna pakolni a saját dolgaimat, akkor teljes lelki nyugalommal fogta a rudat, és áthelyezte a saját cucca elé (ahova addig nem rakott semmit). Majd, mint aki jól végezte dolgát, álldogált tovább a sorban, pillantásra sem méltatva a hoppon (vagyis elválasztó rúd nélkül) maradt mögötte álló vásárlót.

Úr a villamoson, avagy a Szomszéd

A Széher úton hétfő reggel felújítás kezdődött. A sorház első lakásának lakója (a Szomszéd) hétfő délután átballagott a sorház utolsó lakásába, és megkérte a munkásokat, hogy hagyják abba a kopácsolást, mert az ő gyereke alszik. Mindez önmagában is kissé meglepő, mert általában a népek több mint fél napig szokták tudni tolerálni az egyébként előzetesen bejelentett, munkaidőben, szabályosan zajló felújítási munkákat. Ha viszont hozzávesszük, hogy a Szomszéd mindössze néhány hónapja fejezte be az ő lakásában több mint kilenc hónapon át zajló (este tízkor is, hétvégén is, rendőrhívásig fajuló) felújítást, akkor a Szomszéd saját magával és embertársaival szemben támasztott elvárásai között némi diszkrepanciát vélhetünk felfedezni. Persze nem szabad túl szigorúan megítélnünk a Szomszédot, mert ő végül is azért újított föl (pénzt, energiát és a környékbeli lakosok jóindulatát nem kímélve) egy kertvárosi lakást, hogy végre nyugodtan élvezhesse a madarak csicsergését (munkaidőben is). Erre föl a mocsadék szomszédok felújítanak. Skandallum.

Jó döntés

Az már eddig is úgy tűnt, hogy jó döntés volt egy hálószobából nyíló fürdőszobát csinálni, mert az embernek legalább nem kell messzire mennie, amikor éjszaka pisiline kell. De most végképp bebizonyosodott, hogy nagyon is praktikus egy ilyen, a nappalitól két ajtóval is elzárható sló léte. Amikor ugyanis a nappaliban élettársunk egyetemi kollégái diszkréten boroznak, ránk viszont ránkjön a hányósfosóslázasvírusos betegség, akkor a vendégség közepette diszkréten el lehet vonulni egy kis időre, majd mintha mi sem történt volna visszatérni a vendégek közé és tovább csevegni a gazdasági válságról. Úgy érzem, hogy ezzel a reprezentációs feleség funkcióban egy elég magas szintre jutottam el még akkor is, ha a vendégség utolsó egy óráját (a nagyon is hosszúnak tűnő majd négy órából) ágyban fetrengve töltöttem, és a kikisérésnél már nem jelentem meg (de még ez sem szúrt igazán szemet a vendégeknek, lévén a terhes nőknek ugyebár mindent szabad).