Csopak

Nohát megjöttünk a majd háromhetes csopaki tartózkodásból (amelyet megszakítottunk egy budapesti hétvégével, hogy részt vehessünk az év buliján). A csopakolás igazán csopakosra sikerült (volt vajas kifli, görögdinnyézés, nézhetetlenül szar film a kertmoziban, testkiállítás a strandon stb.), ezért is volt különösen vicces, hogy mindezt mostmár Maki úrral együtt nyomtuk. Azért van abban valami báj, hogy az ember pontosan ugyanazt csinálja, amit huszonkilenc évvel azelőtt az anyukája csinált vele ugyanott, ugyanúgy (ugyanazzal a mosógéppel – ami báj szempontjából nagyon jó, a praktikum viszont némileg csorbát szenved). Maki úrról pedig megcáfolhatatlanul kiderült, hogy egy csodagyerek, mert zsenge kora ellenére megtanult a hátáról a hasára gördülni. Mondjuk arra egyelőre nem jött rá, hogy ha a hasára gördül, akkor hason találja magát, és mivel hason nem szeret időzni, viszont visszafordulni sem tud, ezért a hasrafordulós programhoz szüksége van egy hátravisszafordító szolgára, aki Maki úr felszólítására haladéktalanul teszi a dolgát, hogy aztán Maki úr ismételten a hasára fordulhasson.

Más. Tegnap este vacsorázni voltunk egy Dunaparti Matróz Kocsma nevű helyen, ahol ötletes és finom kaják voltak, viszont a tálalásért felelős munkatárs sajnos a funkcionalitást teljes egészében feláldozta az esztétikum oltárán. Én a grillezett kecskesajtomat salátaágyon grillezett paprikával és paradicsommal egy csónak formájú rendkívül kis méretű tányérkában kaptam, amiből minden igyekezetem ellenére folyton ki-ki ugrottak a dolgok, ezért előbb egy kis paradicsomot tálaltam a gatyámra, majd a földre ejtettem a késemet (végül pedig a komikus hatás további fokozására magamra öntöttem egy fél pohár sört, mert rámugrott egy szöcske, amitől megijedtem). Peti kajája pedig úgy volt tálalva, hogy egy nagy tányéron volt egy kis füles kancsó, amibe bele volt töltve a rizottó, a hal pedig ennek a tetejére volt fektetve (ez mondjuk esztétikum szempontból sem volt telitalálat, mert a hal – lévén nagyobb mint a füles kancsó – lefittyedt a kancsóról, ami egyáltalán nem volt megnyerő látvány). Szóval ezúton üzenem a DMK séfjének, hogy Schwarz Bertold föltalála a róla elnevezett lapostányért, és nem lehet véletlen, hogy az emberek a nem leves állagú ételeket többségében ilyenből fogyasztják.