A szökőkút

Nos nem könnyű dolog verbálisan megfogni a világ egyik legrondább tárgyának jellegzetességeit. De mivel műszaki téren olyannyira nem vagyok felkészült, hogy a) nem hordok magamnál fényképezőgépet, b) a telefonom azon kőkorszaki darabok közé tartozik, amik nem tudnak fényképezni, képen nem tudtam megörökíteni A tárgyat, így kénytelen vagyok mégis szavakba önteni az élményt. Az inkriminált darab egy Nagymező utcai irodaház portáján található ún. csobogó, vagyis beltéri szökőkút, ami nem igaziból köpi a vizet, csak úgy csorgatja. És most képzeljétek el a következőket: hat szögletű vörösmárvány (?) medence, benne három különböző magasságú szintén vörösmárvány oszlop. Az oszlopok tetejéből bugyog elő a víz és folyik alá a medencébe, aminek belső fele valami különös esztétikai megfontolásból élénkzöldre van festve, noha ezt megpróbálták eltakarni nagyobb kavicsokkal, de mivel a kavicsmennyiség nem elegendő, így itt-ott kivillan a zöld mázolás. Az oszlopok között egy kis, felfelé irányuló sárga lámpa (rendeltetése nem egyértelmű, mivel fénye nem színezi meg a vizet, és nem is világítja meg az oszlopokat). Az alkotás koronája egy, a medencét körülölelő műborostyán koszorú, amit a csobogó kihelyezése óta (ezt a dátumot 1987 és 1992 közötti időszakra saccolom) nem portalanítottak. És ehhez jön hanghatásként a csurdogálás. Nem lehet betelni vele.

Álljunk meg egy szóra

Fiatal nő öreg néninek a buszon: „Le tetszik szállni, Ön is?”

Sikerélmény

Nem kenyerem a dicsekvés, de az ember azért ne legyen álszerény, ha egyszer volt egy nagy dobása. Tudom, hogy nem kellene nagyon elszállni, mert hát lehet ez véletlen is, nem kell rögtön magunkat tömjénezni. Meg ugye itt vannak összehasonlításként az ember ismerősei, akik tudományos díjakat kapnak, megnyernek nagy pereket, eu-t elnökölnek, művészekkel paroláznak, luxus üzleteket terveznek, városzszerte híresen jókat főznek stb., de ez mind smafu ahhoz képest, hogy én vasárnap este kettesben Mákással hazaközlekedtem a Peszternél tett cicalátogatásból teljességgel problémamentesen. A Naphegy utca közepe (!) és a házunk közötti távot (ami így első blikkre nem tűnik hosszúnak, de egy babakocsimentes uszkvemásfélévessel azért ráillik a Makó Jeruzsálemtől jelző) én gyalogosan, Mákás motoron tette meg, és az egész kirándulás nem volt több 20-25 percnél, és a hangulat kifejezetten vidám volt. Persze nem gondolnám, hogy ez az eset a ranschburgjenői gyermeknevelési szkilljeimet dicséri, de azért jól esik, amikor néhanapján sikerül legyőzni a pipogyaságot, és ráadásul a vállalkozást siker koronázza (a szegényes fantáziájúak kedvéért: ez a dolog úgy is kinézhetett volna, hogy egyik hónom alatt az üvöltő Mákással a másik hónom alatt a motorral egyensúlyozok a glattjégen). Na csak azért.