Par excellence karácsony kick off

A vasárnap olyan jóra sikerült, hogy még. Vettünk karácsonyfát (de nem ám, hogy anyázva parkolóhelyért keringtünk órákat, majd egymás sarkát taposva rángattuk ki a fát valami giga vásárban, hanem elautókáztunk az Oázis kertészetbe, kiválasztottunk egy hejre kis cserepes fenyőt, amiről a kertész fiú lebeszélt, mert szerinte valami betegsége volt, és ha mi több évig szeretnénk megtartani, akkor inkább azt javasolja, ha ezzel nem szomorít el túlságosan, hogy másikat válasszunk, úgyhogy választottunk egy másik hejre kis fenyőt), sétáltunk napsütésben, ebédeltünk spontán pajtásainkkal (mer mi épp a Marczibányi téren, ők meg épp a Mammutban, hát mér is ne ebédelnénk együtt), kávéztunk nálunk, teáztunk nálunk más pajtikkal szintén spontánt, gyártottunk csokitrüffelt (naná, majd nem csokitrüffelt karácsony előtt), sütöttünk gesztenyét (még jó hogy), és mindennek a tetejébe megnéztük a love actually-t harmadik fajta pajtikkal.

Tegnap pedig volt nálam csajparti (Petit ki lett akolbólítva), ami szintén olyan jól sikerült, hogy még. Volt nagy sütizabálás, trécselés, vihogás. Nem vagyok egy kedélybeteg típus, de par excellence vihogni azért nem nagyon sokszor szoktam (azért is mert egy decens úrinő vagyok, meg nyilván mert nincs is humorom). Most némileg levetkeztük a decens úrinő voltunkat, és igazi undecens tyúkok módjára vihogtunk.

Ma reggel pedig par excellence karácsonyi megatömeg volt a csarnokban, különösen a halasnál, ahol így a sorban állás percei alatt végigasszisztálhattam legalább egy fél tucat ponty másvilágra segítését (konkrétan fejbetoszták őket egy bottal).

Mindenkinek boldog békést!

Bravó, hogy volt

Tegnap koncerten voltunk. Nagyon jó volt. Ezt a (néhánnyal) mellettünk ülő bácsi is így gondolta, mert minden adandó alkalommal torkaszakadtából bravózott, magára vonva ezzel nézőtársai (néhány esetben rosszalló) pillantásait. Mivel a kakasülőn ültünk, felteszem a maestro nem nagyon hallotta, de ha igen, biztos örült neki, mert két ráadást is adtak. A koncert amúgy felvonultatta az összes béna nézői szokást, volt tételek közötti köhögésorkán (ilyenkor mindig gondolkozom, hogy vajon addig visszatartják, vagy raktárra köhögnek, hogy később ne kelljen), savanyúcukorkás zacskó zörgetés, „hangtalanul” dúdolás. Persze mindez semmi ahhoz képest, hogy a múltkor a Trafóban egy fószer a mögöttem lévő sorban fennhangon dumált egész előadás alatt, egyszer pedig a Covent Garden királyi operaházban osztoznom kellett a székemen a mellettem ülő nővel, aki úgy érezte kényelmesnek a dolgot, hogy fél seggel az én székemen ült, miközben a másik oldalra hajolva a férjének magyarázott. A pálmát az a házaspár viszi el, akik a millenium parki szabadtéri koncertteremben mögöttünk ültek, és a koncert első felében jóízűen elköltötték ebédjüket, majd szundítottak egyet, és az előadás végeztével állva tapsolva őrjöngtek.

Aki esetleg

ilyet akart volna nekünk adni karácsonyra (hanukára, szülinapra vagy egyéb jeles alkalomra.), azzal ezúton is tudatjuk, hogy nincs rá szükség, mert hála a lenyelhető wifi-nek a Briós (az elnevezés eredetének felfejtését mindenkire rábízzuk) már önállóan e-mailezik és csetel (már persze, amikor nem verseket olvas), úgyhogy nem szorul ilyen kezdetleges holmikra.

Ellenben – majd ha eljön az ideje – kiszuperált fürdetőkádat, babakocsit és hasonló felszerelési tárgyakat szívesen veszünk.

Ádámci

Néha a férfiaknak sem könnyű. Ádámcinak például határozottan kemény dolgokat kell kiállnia. Ádámci egy negyvenes, deresedő halántékú pacák, akit a múltkor láttam egy ruhaüzletben. A feleségével (barátnőjével, szeretőjével) volt, akit nem láttam, mert a próbafülkében tartózkodott, és onnan rendelkezett.
- Ádámci! Mit szólsz ehhez a szürkéhez? Megvegyem?
- Igen, nagyon jól áll, de mit fogsz hozzá felvenni?
- Csizmát biztos nem, mert az nekem nagyon nem passzol, de majd fekete cipőt.
- Jó.
- Ádámci! Hozzál nekem ebből egy kisebb méretet.
Ádámci hoz.
- Ádámci! Ez milyen?
- Jól áll. Megveszed?
- Igen, szerintem ezt, meg a szürkét.
- Jó. Kell még valami?
- Ádámciiii! (rosszalló hangsúllyal) Várjál még.
- Rendben, csak kérdeztem, hogy kell-e még valami.
(…)

Mindeközben kb. húsz ember volt egy kb. 5nm alapterületű boltban (éppen nagy leárazás volt), aki mind végighallgathatta ezt a kis családi idill. Na persze mit tudhatjuk mi, hogy mit követett el Ádámci, amivel ezt kiérdemelte.

Ámokfutás a villamoson

Tegnapelőtt ámokfutást rendeztem a 18-as villamoson. Mit mondhatnék, szánom, de már megtörtént, nem lehet visszacsinálni. Az történt, hogy fölszálltam, és óvatlanul leültem a villamos legelejében szemben egy nővel, aki épp a Hely Téma nevű igen magas színvonalú ingyenes újságot olvasgatta (aki nem ismerné a nevezett sajtóterméket, annak adalékképp csak annyit, hogy nagyon hasznos és egyben szórakoztató olvasmány, nyáron például megtudtuk belőle, hogy amikor Fábry Sándor a Balatonon vitorlázik, akkor szüksége van egy vödörre - a cikk eufemisztikus módon nem árulta el, hogy mit csinál a vödörrel, (abba hány? szarik?), de így is okultunk a történetből). A konfliktus ott bontakozott ki, amikor én nagy bambulásomban mi tagadás leolvastam a feliratokat az újságja felém eső lapjairól. Erre ő – jogosan – éktelen haragra gerjedt, de megfékezte az indulatait, és oktató szándékkal mindössze annyit csinált, hogy az újságot leeresztette maga mellé, és elkezdett meredten bámulni. És bámul. Én nem értettem, hogy mi van, gondoltam ismerőst vél bennem felfedezni, vagy csöng a telefonom, csak nem hallom vagy ilyesmi. De nem történt semmi, bámult. Erre megkérdeztem, hogy „Mi a baj?”. Na ez már neki is sok volt, ez után már ő sem tudta türtőztetni magát, és hosszasan kifejtette, hogy neki ugyan semmi baja, nekem azonban annál inkább, és nagyon nem tetszik neki, hogy olvasom az újságját, vegyek magamnak sajátot az újságosnál, és szerinte nekem valami nagy bajom lehet „agyilag”, hogy mások újságját olvasgatom a villamoson. Mondhatom, megsemmisülten ültem ott, és csak annyit tudtam kinyögni nagy szégyenemben, hogy elnézést kérek, soha többé nem fog előfordulni. Ő nem volt elégedett a reakciómmal, mert még hosszan ecsetelte, hogy nekem miféle bajaim lehetnek, ha így viselkedek. Gondolkoztam, hogy önként feladom magam a rendőrségen, és mindent bevallok, de mégsem tettem, mert úgy látszik nem csak elvetemült, de gyáva is vagyok.

Sikeres társasági szál, barkácskudarc

Így lehetne jellemezni a hétvégénket. Volt vendégség (számszerint három, ebből kettő nálunk, egy idegenben), és volt lakásfejlesztő projekt. A vendégségek nagyon jól sikerültek. Tartottunk zsúrt felnőtteknek és gyerekeknek, a felnőttek örültek a limonádénak, a gyerekek (na jó az egyik gyerek) pedig a brokkolis parmezános tésztasalátának, pont így volt kitalálva. Annyit mondhatok, hogy sok vicces anekdota kerekedik ki abból, ha sok (félig-meddig) szabadúszó irodalmárral tölti az ember az estéjét. Azt hiszem, hogy a 12. kerületi nyugdíjas versmondóverseny zsűrizésén szerzett tapasztalatokat nem lehet überelni. És nehogy azt higgyük, hogy azért mert valaki író, alkalmas arra, hogy a minimax magazin munkatársa legyen. Ha túl sok a csavar a történetekben, az író azonnal röpül. Voltunk ezen kívül ikernézőbe. Az ikrek egyáltalán nem hasonlítanak egymásra, az egyik úgy néz ki, mint egy egyetemi tanár, a másik inkább Rákosira hajaz (vagy nem hajaz). De mindakettő nagyon helyes, és örülnek, ha az ember megrántja a piros teknős nyakát, mert akkor a piros teknős elzenéli a hullapelyhest. És volt nálunk vacsoraparti is, ami kicsit rövidre és nagyon kellemesre sikerült. A vendégek megfelelően irigykedtek a lakásra, udvariasan elfogyasztották a feltálalt ételt, majd korán távoztak, és még az orrukat sem fújták a terítőbe. Mintavendégek.

A hétvége másik vonulata kicsit kevésbé mondható sikeresnek. Vasárnap délelőtt elhatároztuk, hogy a lakásban lévő számtalan teendő közül megcsináljuk az egyszerű és látványos dolgokat. Ez úgy sikerült, hogy miután jól nekikészültünk a fogaskészlet felrakásának, kiderült, hogy nem jók a csavarok, úgyhogy fogasokat visszahelyeztük a dobozba. Némileg lankadt lelkesedéssel előszedtük a felszögelendő képeket, és elkezdtük felszögelni. Félúton elfogyott a képszög. Végső elkeseredésemben elkezdtem porszívózni, a porszívó a szőnyeg közepénél felmondta a szolgálatot. Ekkor szépen fogtuk magunkat, és távoztunk otthonról. Tegnap azért kicsit sikerült kiküszöbölni a csorbát, mert egyrészt megjavult a porszívó, másrészt felszereltük a karácsonyi dekorációt, és a teraszra vásárolt két égősorból az egyiket prímán sikerült is beüzemelni. A második felrakása után kiderült, hogy a hozzá tartozó konnektorban nincs áram. De így is elégedettek vagyunk az eredménnyel, az ember ne legyen annyira igényes.

Kellemes meglepetések

Ma reggel vérvételre kellett mennem a János Kórházba. Elvileg 7-től lehetett menni, én 7 előtt két perccel értem oda, akkor már hárman vagy négyen is ücsörögtek a rendelő ajtaja előtt. Na gondoltam, itt töltöm a délelőttöt, és már fontolgattam is, hogy betelefonálok az irodába, hogy később érek be. De mire a végiggondolásban a („Szia, Zsuzsi vagyok, csak azért telefonálok”-hoz jutottam), úgy 7 előtt egy perccel kinyílt a rendelő ajtaja, és egy nővér (?), asszisztens (?), orvos (?) mindenesetre egy egészségügyi dolgozó beterelt mindenkit egyszerre. Amikor bementünk, már volt bent valaki, úgyhogy láthatólag valójában nem 7-kor indult az üzletmenet. Mindenkinek szépen kiosztotta, hogy hová üljön, mit csináljon stb. és kb. fél 8-ra tokkal vonóval készen is voltunk. Utána még fölmentem egy másik irodába, az orvosom asszisztenséhez a további teendőket megbeszélni, az asszisztensnő is már bent volt, és nagyon kedvesen fogadott. A megbeszélésünk bruttó három percig tartott, úgyhogy fél 8 után öt perccel már a János büfé felé baktattam azzal a feltett szándékkal, hogy iszom egy teát, és elfogyasztom hozzá az otthonról hozott szenyómat (valamiért úgy emlékeztem, hogy éhgyomorra kell menni, de ez utóbb nem bizonyult igaznak). A János Büfé olyasmi, mint egy benzinkúti büfé, tiszta, modern, és elég sok féle dolgot lehet kapni. Lehet például kapni teát. De nem Pickwick teát, kávéscsészébe, 300Ft-ért, hanem Dilmah teát (méghozzá csomóból lehet választani), nagy bögrében, 90Ft-ért. És mindennek a tetejébe azt sem bánják, ha az ember az otthoni szenyóját eszi meg hozzá. Ezután már szinte föl sem tűnt, amikor a csarnokban a zöldséges „további szép napot” kívánt.

Színházi körkép

Az elmúlt egy hétben négy darabot láttam, gondoltam rittyentek egy kis beszámolót, okulásul. A négyből egy nagyon jó volt, kettő közepes (nem szenvedtem, de nem is nagyon tetszett) és egy elviselhetetlen. Az arány nem túl jó, félő, hogy kezdek elégedetlenkedő kisnyugdíjassá válni (vagy pechem volt).

Kezdjük a jójával. A Barbárok a Katonában szupercsúcs, – többek között – az ilyen darabok miatt lettem színházfüggő (aminek mint láthatjuk most meg is iszom a levét). Jó párbeszédek, jó szereplők, jó színészek, nem dugnak le a torkunkon egy nagykanál üzenetet, csak ülünk és élvezkedünk.

Az öreg hölgy látogatása a József Attila Színházban és a Mizantróp az Örkényben gyengék pedig nagyon ott akarnak lenni a szeren. Erőlködnek, erőlködnek, de nem megy. Az öreg hölgyön az sem segít, hogy a JASZ társulatával kellett abszolválni a dolgot, így például láthatjuk Ulmann Mónikát, amint egy rakás férfiember vállán lépkedve szimbolizál valamit (nem emlékszem, hogy mit), és szegényen látszik, hogy halálfélelme van, leizzad, és rohadtul szeretné, ha azt a valamit inkább valaki más szimbolizálná. De a rendező/koreográfus nem enged, lépkedj, Mónika aszongyák, ha belegebedsz is, itten bizony szimbolizálva lesz. A Mizantrópot pedig sikerül annyi kis ötlettel(?) geggel(?) izével telezsúfolni, hogy az egyszeri néző többször is azon veszi észre magát a darab közben, hogy nem érti, hogy most mi a szar van, pedig korábbi színházi emlékeimből úgy rémlik, hogy a Mizantróp nem valami bonyolult darab. Mindez – mindkét színházban – megspékelve a közönség reakcióival, akik harsányan kacagnak, ha valaki a színpadon aktuális utalást vagy csúnyaszót mond (a „sharidon” és a „faszkalap” több perces hahotázást váltott ki), és fojtottan kuncognak, ha az egyik szereplőnek megfogják a mellét/seggét stb. Ez a napközis virtus sem segít a műélvezetben.

Na és a végére hagytam a feketelevest. Kétezerhetvenhét a Kamrában. Mr. Bond kortárs angol drámaíró három egyfelvonásos darabja. Már a cím alapján gyanakodom kellett volna. De óvatlan voltam. Erre ott találtuk magunkat a jövőben, ahol – rettentő eredeti módon – minden szar, nyomasztó, rendőrállamban élünk, a kormány „eltörölte a múltat” (szó szerint idézem, nemám hantázok), háború pusztít, az emberek tömeges öngyilkosságokat követnek el, de akik nem, azokat embertársaik mészárolják le, hogy lehúzhassák róluk a kabátot. Hát jól jegyezzétek meg, ilyen szar lesz a jövőben, mer az emberiség ilyen gonosz! És ha a darabok önmagukban nem lennének elég szarok, hát a rendező rátesz egy lapáttal, van vér, sár, hányás, szürke falak, szakadt rongyok, üvöltés, sírás, öklendezés. Nyilván bazira művészi, de én a továbbiakban bondot csak james formájában veszek magamhoz.

Dizájnmalőr (+ képek hamarosan)

Mondanom sem kell, hogy az utóbbi időben elég sokat foglalkoztunk a lakberendezés kérdésével. Azt vettem észre, hogy ott válik problémássá a dolog, hogy mire az ember tényleg eljut odáig, hogy van mit lakberendezni (értsd kész a lakás), addigra rohadtul minden kedve elmegy az egésztől, és hányingere van, ha csak rágondol az ikeára, meghatározhatatlan rossz érzés fogja el különböző színárnyalatokra való gondoláskor, és gyorsabban ver a szíve, ha meglát egy – óhatatlanul – nem megfelelően elhelyezett szobanövényt. Ez persze hamar múlni kezd (én például már annyira meggyógyultam, hogy tegnap elkezdtem függönyt keresni, bár ezzel elkerülhetetlenül visszatérnek majd a színárnyalat dilemmák), de vannak dolgok, amik nem tűrnek halasztást, és még a mérgezéses állapotban kell megoldani őket, mert félő, hogy különben nagyondenagyon hosszú ideig megoldatlanok maradnak. Ilyen kérdés volt nálunk a pult fölötti lámpa dolga. Minden lámpánk megvolt már (hosszasan és körültekintően keresgéltünk, és szerintem egész jókat sikerült találni), de a pult fölé valahogy nem találtunk megfelelőt. Kinéztünk egyet ikeáéknál (olcsó és jó), de ahogy az már lenni szokott, nem volt. Sok hétig nem volt. Aztán láss csodát, aszonták, most már van. Gyorsan kellett cselekedni, mert a villanyszerelő már nagyon a munkák végén járt, és mi (háromméteres létra híján) nem tudtuk volna magunk fölszerelni a cuccot. Úgyhogy hétfő este kihajtattam az ikeába, hogy megvegyem a rég várt darabot. Rég várt darab nem volt, volt viszont a hűlt helye. (Ez sokadjára fordul elő velünk, már arcizmunk se rezzen.) Mit lehet ilyenkor tenni, az ember rezignáltan bevág egy másik fajtát a kosarába, fizet, hazamegy, másnap a villanyszerelő felszereli, és hát ronda. Ne szépítsük, ronda. Valószínűleg már maga az ötlet sem volt tökéletes (már ami a pult fölé lógó lámpát illeti), mert így kb. 3nm-en van három különböző lógós lámpa, kicsit olyan, mintha saját lámpaboltunk lenne, de mindennek a tetejébe a kényszerből vett darab még feltűnő is, ezzel kihangsúlyozva és nap, mint nap az orrom alá dörgölve ezt a kis lakberendezési bakit. Szóval ezentúl maradunk a lassanjárjtovábbérsz stratégiánál, aminek feltétlenül megvan az az előnye, hogy azt is elodázza, hogy kiderüljön, hogy a koncepció maga eleve hibás. Hamarosan képen is láthatjátok az ominózus lámpaerdőt (és más régóta ígérgetett lakásfotókat), aki hathatós mentőötlettel tud előállni, ne fogja vissza magát (cserébe fel tudunk ajánlani két db príma lógós ikea lámpát).

Egy házitündér szárnybontogatásai

Így tudnám röviden leírni a hétvégét, ami nem csak kellemes de eredményes is volt, elégedett vagyok a teljesítményemmel. Nem mintha valami nagy dolgot kellett volna véghez vinnem, csak annyi van, hogy kilátásban volt némi kötetlen otthoni időtöltés. Ami így első hallásra nem tűnik rémisztőnek, de én az elmúlt években arra treníroztam magam (főleg, amikor különböző helyeken egyedül voltam), hogy ne legyen olyan, hogy csak úgy bele a világba otthon vagyok. Ez a törekvés olyannyira jól sikerült, hogy az utóbbi tíz évben szerintem összesen nem töltöttem el otthon három napnál többet (az alvás részt nem számítva). Ez viszont arra az eredményre vezetett, hogy nem tudom, hogy hogy kell otthon lenni. Mindezt pedig még tetézve van azzal, hogy csomó mindent meg kell otthon csinálni, amihez nem fűlik az ember foga (dobozok, miegymás). Ez van. Van, aki a pókoktól fél, én az otthoni időtöltéstől. Az első próbatétel rögtön péntek este volt, mert akkorra szomszéd bulit hirdettem, ami abból állt, hogy a közvetlen szomszédunkat meghívtam egy teára, és többi emeleti szomszédnak bedobtam egy meghívót ugyanarra az időpontra. Igazán derekasan készültem teával, aprósütivel stb., de végül is csak a közvetlen szomszédok (és a fiuk – akivel gyerekkorunkban sokat játszottunk együtt, mivel már akkor is ott laktak – meg az ő újsütetű felesége) jöttek el. Ezt igazából legkevésbé sem bántam, mert én megtettem a szomszédi kötelezettségemet, nekik meg toll a fülükbe. Viszont így egész kellemesre sikerült az egész, mert a közvetlen szomszédok igen rendes népek. Szombaton Ági jött fejleszteni a növényállományt, utána meg elmentünk a Kátayba utalványt levásárolni. Vettem fazekakat (fazék gyűjtőnéven illetem most a sok pompás és nem utolsó sorban nagyon praktikus konyhai eszközt, amire szert tettem). Volt jógázás (az mindig a jó dolgok közé tartozik, és most se kellett csalódnom), meglátogatott a nagymamám (újabb aprósütizés, szintén jól sikerült), és este jutalomképp moziban is voltam. Kár, hogy a romantikus vígjátéknak beharangozott film valójában egy pszichopata gyilkos ámokfutásáról szólt.

A vasárnap volt az igazán ijesztő rész, mert úgy tűnt, hogy a nagy közös baráti reggeli és az újabb adag jógázás között akár több órán keresztül is el kell magamat foglalni otthon. Aztán végül a reggeli annyira jó volt, hogy jó sokáig eltartott, úgyhogy a több órából csak egy lett, és azt pont ki is töltötte a másnapi ebéd (kecskesajtos sült cékla, pirított diós, petrezselymes barnarizzsel – egészséges és mégis rendkívül ízletes fogás) elkészítése. Egész úgy festettem mint egy háziasszony, aki csak úgy ki-be nyitogatja csukogatja a sütőt, diót pirít, petrezselymet aprít, kever-kavar. Este pedig a helyett, hogy jól megérdemelten a kanapén fetrengve olvastam volna, hősiesen elkezdtem kipakolni a dobozokat, és egy csomóval végeztem is. Már egész benépesült az új könyvespolc. Ezen annyira fellelkesedtem, hogy még elalvás előtt is azt latolgattam, hogy milyen kis izét teszek majd hova, meg milyen új bútordarabot kell majd beszerezni, milyen legyen a függöny stb. Szóval eluralkodott rajtam a házitündérség. Lehet, hogy holnap már terítőt fogok horgolni a nemlétező tévé tetejére. De az is lehet, hogy nem.

Yes, we can. Thank you. God bless you. And God bless the United States of America.

Hát ennyit hallotunk a történelmi beszédből, vagy inkább ennyit értettünk, mert tulajdonképpen az egészet hallottuk távolról, zaj formájában, mialatt futólépésben gyalogoltunk le a Michigan avenue-n, ahol kirakott a taxi a választási-müsor-néző vacsora után.
Amikor megérkeztünk már integetett a kivetitőről. Vissza integettünk. Szerintem örült, mert mosolygott.
Nem baj. Legalább elmondhatjuk, hogy láttunk egy csomó embert aki látott egy csomó embert, aki látott egy csomó embert, aki látta a mitikus embert beszélni.

Jegesmedvék

A nálunk (az extrudált polisztirol hab táblák között) tanyázó jegesmedvefaj különlegesen inteligens, egyenesen zoológiai csoda. Az állatkert munkatársai ma reggel arra lettek figyelmesek, hogy a medvék tudnak olvasni. Már kora reggel a sportújságot lapozgatták. A kutatók egyelőre tanácstalanul állnak a jelenség előtt. Többen azt feltételezik, hogy a különös egyedfejlődési fordulatot közvetetten a globális felmelegedés okozhatja, mivel a felmelegedés folytán valamennyi állatfaj közül a jegesmedvék hagyományos életterei és ennek következtében a létfenntartás feltételei vannak a legnagyobb veszélynek kitéve. Ezért a fennmaradás érdekében a jegesmedvék kénytelenek alkalmazkodni a megváltozó feltételekhez. Az azonban még felderítésre vár, hogy vajon a sportújságolvasás mennyiben tudja kiváltani a jegesmedvék hagyományos élelemszerzési módszerét, a jégtáblán hasalva manccsal halfogás évezredek óta jól bevált technikáját.

Elkezdődött...

Minden lelkes sci-fi néző tudja, hogy a nagy szivás akkor lesz, amikor a számitógépek megunják a banánt, öntudatra ébrednek, és átveszik a világ irányitását.
Hát csak annyit szeretnék megemliteni, hogy elkezdödőtt.
Ma a számitógépem rendelt nekem 2 db extranagy un. "Extravaganzza" pizzat extra kolbásszal és extra sonkával, de pepperoni nélkül. Nem tudom, hogy ez miért történhetet, én a magam részéről közelében sem jártam a pizzazó weboldalának, de amig el voltam ebedelni, kaptam egy e-mailt, hogy a pizza útban van a régi irodám felé. Miután felhivtam a pizzázót, akik biztositottak arról, hogy a rendelés tényleg beérkezett hozzájuk, és már szállitják is, kinéztem a régi irodámhoz, és valóban ott állt a pizzafutár a két extra nagy Extravaganzza pizzával, pepperoni nélkül. Szépen megköszöntem, hogy idefáradt, és visszaküldtem a pizzával együtt.
De azért kicsit riasztó.

Állatkert

A teraszunk továbbra sincs kész. (Minden héten megkérdezzük, hogy mikorra lesz kész, és minden héten biztosítanak, hogy a hét végére kész lesz.) Ezért aztán reggelente továbbra is azt játsszuk, hogy én bent csinálom a reggelimet, a szakik kint basszák a rezet (nem, nem nyilván keményen és hatékonyan dolgoznak, hogy hét végére befejezzék). Mindannyian igyekszünk úgy tenni, mintha ez egy teljesen természetes helyzet lenne (és tekintve, hogy közel három hete zajlik így a dolog, végül is most már lassan tényleg az is). De azért néha van kicsit állatkert érzésem, csak azt nem tudom eldönteni, hogy én vagyok-e a majom a téli kifutóban, ahol éppen most volt etetés, vagy ők a jegesmedve a mű jégtáblákon (ehhez a képhez hozzájárul, hogy a teraszon nagy kék szivacs vagy mittudoménmilyen táblák vannak ízléses rendezetlenséggel elhelyezve).

Barcelona

Nohát megjártuk a katalán fővárost, és igen szép élményekkel gazdagodtunk.
Szállás: "Hostal", mondjuk panzió a belváros legeslegközepén, egy egykori grófi palota x. emeletén (azért nem tudjuk pontosan, hogy hányadik, mert az volt kiírva, hogy első emelet, de valójában kb. négyet kellett fölgyalogolni). A hostalt egy néni és egy bácsi viszi, a néni dolga a takarítás a bácsié a karbantartás. Úgytűnt, hogy a bácsi nem lelkesedik túlzottan a feladat iránt, mert a ház szépen lassan esett szétfelé. Amíg ott voltunk, minden nap történt valami malőr (leszakadt vécétartály, kiégett villanykörte, kezünkben maradt zuhanyfüggöny, leesett-visszaragasztott-újból leesett zuhanyrózsa stb.). Ennek ellenére úgy tűnt, hogy mindez az ötvenes évek óta mehet kb. ugyanígy, mert a berendezés arról tanúskodott, hogy generálfelújítás azóta nem történt, sőt azon sem lepődnénk meg, ha kiderülne, hogy a leszakadt vécétartályt még maga a gróf nyomatta föl a falra valamikor a dicső 19. században. A közönség is elég vegyes volt, voltak laza fiatalok, akik a lonley planet és társai útikönyvből vették az ötletet, és ötvenes lepukkant faszik, akik valószínűleg állandó lakosok lehettek, mert sokat nézték a tévét a háziakkal. És volt egy cica is, akinek volt egy saját (horgolt terítővel díszített) fotelje. Ő nézet ki legjobban az egész műintézményben. Nekünk nagyon megfelelő volt a hely, mindenhová közel volt, sokat nevettünk a leszakadó dolgokon, és persze ócsó is volt.
Étkezés: Amit megspóroltunk a szálláson azt elmulattuk a kaján. Kávéházban reggeliztünk (kávé, croissant, csokoládé, narancslé, magdaléna stb.), helyi kisvendéglőkben ebédeltünk (na jó, csak egyszer, de akkor egy nagyon autentikus helyen ettünk napi menüt), tapasozókban vacsoráztunk (szintén nem sokszor, néha beficcent egy kis kínai és olasz is, ami rém ciki, de ha jobban belegondolunk ki tud minden este olajban sült halat, olajban sült krumplival és egy kis olivaolajjal nyakonöntött kenyérrel enni, mi nem). És fagyiból sem volt hiány.
Látnivalók: Sétáltunk csomót, voltunk mindenféle híres helyen, még múzeumba is elvetődtünk, és egy hegyi kolostort is megtekintettünk, alapvetően rendes turistákhoz méltóan viselkedtünk. Sok tök jó környéken sétáltunk, sok szép házat láttunk. Gaúdi nem lett a kedvencünk, magunk között a "csicsakirálynak" szólítottuk a mestert. Ez megint csak rém ciki, de mit várhat az ember azoktól a népektől, akik bevallottan nem szeretik a jazzt (ld. egy korábbi bejegyzésemet). Szőrös a talpunk, na. Legalábbis az enyém (Peti lehet, hogy még a jazzt is szereti, egyszer legalábbis elcipelt Kieth Jarrett koncertre, már ha az jazz). Nem mondom, hogy egyik-másik épülete nem mókás, meg színes meg minden, és jó dolog Barcelonában mászkálni, és nézegetni őket, de tetszeni nem tetszenek. Vagy mondjuk a többsége nem.
Kalandok: ld. szállás rovat, plusz majdnem lekéstük a repülőt hazafelé, konkrétan tök biztosak voltunk benne, hogy lekéssük, és erre minden okunk megvolt, mivel kb. 25 perccel a gép indulása előtt értünk a csekinhez, de a kedves spanyol (katalán?) bácsik még beengedtek, és a biztonsági ellenőrzésnél még a vizünket is sikerült becsempészni. Éljen a mediterrán lazaság! Frankfurtban az a minimum, hogy haditörvényszék elé állítottak volna, de valószínűbb, hogy statáriális jelleggel fölnégyelnek és kitűznek a vár fogára.

Beköszöntő 2.

Itt a megújult, továbbfejlesztett, kommentelőket vicces kódszavakkal szórakoztató blog. Elhagyjuk a more.hu-t, mert már nagyon idegesített. Egyszer majd, ha minden jól alakul, megoldjuk azt is, hogy a régi posztok elérhetőek legyenek innen is (és ne legyenek krikszkrakszok az ékezetek helyén), addig is be kell érni az újakkal, igyekszünk kielégítő kínálattal szolgálni a tisztelt kuncsaftoknak.