Aaaaah – avagy színház és kaja újból

Múlt hétvégén kirúgtunk a hámból, és mindkét este színházban voltunk (Maki úr a felek kölcsönös megelégedésére szombaton ottalvós házibulin vett részt a nagyszülőknél vasárnap pedig udvariasan viszonozta a szombati meghívást). És igen, megtört a színházátok, végre két pöpec darabot láttunk. A londoni fiaskók óta már voltunk párszor itthon is, és még csak azt sem mondanám, hogy rossz darabokat láttunk, de egyik sem volt átütő. Egészen mostanáig. A kaja meg – egy képzavarba hajló nyelvi leleménnyel élve – hab volt a tortán.
A szombati menü: Kínai kaja Wang mester konyhájában, ami finom volt (különösen az én csípős padlizsán izém), és vicces volt, hogy rajtunk kívül szinte csak kínaiak voltak az étteremben, és egy giga plazmatévén a kínai tévé ment. Utána pedig a Frankenstein terv a Trafóban, ami meg aztán még annál is pöpecebb volt. Azt is mondhatnám, hogy én ilyet még nem pipáltam. A történet maga elég béna volt, és más megvalósítás mellett ez egy tipikusan olyan darab lett volna, amit én szívből rühellek (lepukkant nyomorúságos emberek élete a darab előrehaladtával csak egyre lepukkantabb és nyomorúságosabb lesz, míg végül mindenki jól meghal), de a színészek annyiradeannyira zseniálisak voltak, hogy még. Olyan volt, mintha nem is színészek lettek volna, hanem amatőrök, csak persze nem azok voltak, hanem vérprofik, és mindegyik karakter egyszerre nagyon valóságos és nagyon abszurd volt. A dolog szépséghibája az előttünk lévő sorban ülő kis kompánia volt, akik az egész előadás alatt fennhangon beszélgettek, ha éppen elülték a seggüket, akkor kicsit fölálltak kinyújtóztatni a tagjaikat, teleszájjal röhögtek ha kellett ha nem, és az egyik zenei betétnél az ürge – temészetesen szintén fennhangon – megkérdezte t. nejét, hogy „ugye ez a négy évszakból van?” (nem abból volt), ami már annyira abszurd volt, hogy arra kezdtünk gyanakodni, hogy be vannak építve, és valójában ők is az előadás részei.
A vasárnapi menü: Az élet álom a Kamrában, ami egy nagyon príma kis előadás, semmi komolyság, semmi üzenet, csak csomó tök jó ötlet, vicces részlet, cuki színészek, felhőtlen móka és kacagás. A kaja pedig fejenként egy-egy pogácsa a Jégbüféből, hazafelé menet. A pogácsa finom volt, de a megszerzése sok izgalommal járt, mert – mint tudvalevő – a Jégbüfé pont a buszmegállóban van, ezért az ember mindig sasolja, hogy jön-e a busz miközben süteményt vásárol. Most sem volt ez máshogy, csakhogy vesztünkre a pogácsát olyan pultból adják, ahol először meg kell venni a blokkot aztán azzal kérni a pogácsát (van olyan pult is – ilyen például a réteses pult – ahol egyazon embernél lehet kérni is meg fizetni is), úgyhogy először kivártuk, hogy megjelenjen a pogácsás néni, aztán értesültünk, hogy kell blokk, akkor vettünk blokkot (a blokkolós néni sokáig szerencsétlenkedett mert a gép a 125 ft helyet valamiért 120 ft-ot tüntetett föl a blokkon), akkor megint megvártuk, hogy az időközben újfent eltűnt pogácsás néni előkerüljön, aztán kértünk pogácsát, a dolgok siettetése végett mondtuk, hogy „Elvisszük, köszönjük.” „Zacskóban fogom adni, szalvétával.”- mondta a pogácsás néni, és valóban előhúzott egy zacskót, akkurátusan belecsomagolta a pogácsákat, majd hajtott mellé egy-egy szalvétát is (vö. Mr. Bean jelenete a Love actually-ben, amikor karácsonyi csomagolást készít a félredugós nyakláncnak), majd átnyújtotta a csomagocskát. És láss csodát, ahogy kiléptünk a Jégbüfé ajtaján, jött a busz.