Kultúrhétvége

A hathatós nagymamai segítségnek köszönhetően ezen a hétvégén – magunkhoz képest – tömérdek kulturális és szabadidős programon vettünk részt. Rögtön pénteken este indítottunk egy teljesítménykimenővel. Egy este, három programpont. Japán vacsora, David Hockney kiállítás, kávé és sütizés. Mindez röpke két és fél óra leforgása alatt. Ez azért volt, mert barátainkkal (egy norvég-indiai házaspár) mentünk, és ők, pontosabban a lány nagyon céltudatos, és a szabadidejében sem szeret pöcsölni, csak úgy elvacsorázgatni az időt, mire jó az? Mennyükosztcsináljuk. Úgyhogy csináltuk. A japán étterem sajátossága az volt, hogy minden asztal fölött volt egy projektor, ami részint arra szolgált, hogy az asztalra vetítse a terítőt, amit a kedves kuncsaft számos opció közül kiválaszthatott, illetve, hogy gépesítse a rendelést, vagyis az asztalra vetített étlap segítségével, klikkelgetve lehet kiválasztani, hogy mit is kér az ember, még pincér sem kell hozzá. Ez természetesen baromi kúl. Az ember tehát a vacsora első felét azzal tölti, hogy nyomkodja az asztallapot, és próbálja kitalálni, hogy pontosan mit is kell csinálni. A dolog nem működik tökéletesen, kezdve azzal, hogy mindig izgulni kell, hogy az ember szalvétája vagy vizespohara véletlenül rendel egy velőspacalt, folytatva azzal, hogy a szoftver természetesen itt-ott azért bakizik, így a pincér kihoz olyan dolgokat, amiket nem kértünk, illetve olyanokat, amikről utóbb kiderül, hogy mi ugyan nem, de a szomszédos asztalnál valaki kérte, a számlát – amit kétszeri klikkelés után végül egy kissé értetlenkedő pincér útján kellet bevadászni – kétszer kellett visszaküldeni, mert mindig volt rajta valami, amit igaziból nem fogyasztottunk. Cserébe az ember többfajta terítőmintából választhat. A kiállítás jó volt, lehetett látni sok színes fát, jól néztek ki. Kicsit talán túl sok volt belőlük, de ezek közül némelyiket iPaden föstötte a mester, amik a falra kifüggesztett szöveg szerint merőben más élményt nyújtanak mint az ecsetes darabok. Ezek után a süti már tényleg csak levezetés volt, és még beszélgetni is lehetett kicsit közben. Léhaság.
Szombat este az utca túloldalán lévő moziban megnéztük a freudosjungos filmet, amiből kiderült, hogy Keira Knightly nagyon de nagyon messzire tudja előrenyújtani az alsó állkapcsát, és hogy Svájc egy igen-igen szép ország.
Ma pedig szapadnaposak voltunk, amit reggelizéssel, virágpiacozással, hosszú sétálással, használaton kívüli metróalagútban rendezett alterfesztiválon megtekintett miniszínházzal és paradicsomos spagettivel ünnepeltünk.