Tavasz New Yorkban – utolsó rész

Ismételten kiderült, hogy kár belém a kultúra. Szőrös a talpam, ez van. Elmentem ugyanis a MoMÁba, ahol is jelenleg ez a nagy szám. Még külön sorba is kell állni, hogy az ember megnézhesse, mert egy olyan térben van berendezve a kiállítás, amibe egyszerre csak kb. 15-20 ember fér be (szerencsére másokba is kár a kultúra, úgyhogy elég gyorsan haladt a sor). Szóval kiálltam a sort, bebocsáttatást nyertem a kiállítótérbe, és ott elém tárult a kiállítás: sok műanyag tárgy, legfőképpen műanyag ételek. Vártam a hatást, de semmi. Se a használt teafilterek, se a preparált mogyoróhéjak, se az óriásfasz-nyalóka, se a fröccsöntött jácint nem hozta el a katarzist. Úgyhogy inkább áttértem erre, ami viszont jó volt, bár nyilván vér ciki. Aztán még megnéztem ezt-azt, de utána megint eluralkodtak rajtam az alantas ösztönök, és elmentem ebédelni. Utána pedig mászkáltam még rengeteget, a Time Square-től az Upper East Side-ig, onnan átvágva a parkon az Upper West Side-ra, ahol is elsétáltam a Lincolnt Centerhez. A zebrán egy apuka jött mögöttem két kb. 10-12 éves gyerekkel. Először arról beszélgettek, hogy az apuka mióta a férje az anyukának, és hogy akkor a mittudoménhányadik évfordulójukon már nagyon öregek lesznek. Aztán az egyik gyerek egyszer csak azt kérdezte: „Apa, Donizetti klasszikus vagy romantikus?” Hm. Nem lettem volna apuka helyében, de hallhatóan őt is rosszul érintette a kérdés, mert valami olyasmit kamuzott, hogy „hát mindenképpen erős klasszikus jegyekkel bír”, ami nyilvánvalóan szánalmas próbálkozás egy ilyen kérdésre. Mindezek után pedig bepofátlankodtam Peti konferenciájának vacsorájára, ahol két Nobel díjas is jelen volt, ebből az egyik beszédet is mondott, de sajnos a beszédből csak annyit szűrtem le, hogy nagyon okos emberek is tudnak unalmas előadást tartani (a kaja pedig egészen minősíthetetlenül rossz volt). Szóval ismét megerősödtem abban a meggyőződésemben, hogy nem vagyok tudósnak való (ami szerencse, mert most már elég nehéz is lenne betörni erre a területre).