Mákás viháncol

Co-starring narancssárga makimajom és sárga kacsa.

Nem nyert

Van a házban egy öreg néni, aki mindig nagyon kedves, köszön, örül, hogy lát, milyen szép a Maki, milyen jó, hogy ilyen fiatalok laknak a házban stb. Ezért én is mindig örülök, ha találkozom vele, kedvesen köszönök, mosolygok stb. A baj csak az, hogy a néni eddig minden találkozásunkkor megfeddet, hogy nem hordok kalapot, mert erős napsütésben kalapot kell viselni, mert a sugárzás nagyon ártalmas, ő például tavaly rengeteget járt a bőrklinikára emiatt (mellesleg jegyzem meg, hogy ennek ellenére egyetlen alkalommal sem láttan rajta kalapot, de nem volt merszem megkérdezni, hogy hogyan is van ez a bor ivással és viz prédikálással). Ilyenkor én mindig úgy tettem, mintha meg akarnám fogadni a jótanácsot, éppen ezért is volt mindig kicsit kínos a következő és az azt követő találkozás, amikor továbbra sem volt rajtam kalap, viszont mindig megfontoltam a jótanácsot. Ma délelőtt megint összefutottunk a kapuban, és már előre örültem, hogy végre találkozom a kedves nénivel, és ráadásul esőben, úgyhogy nem lesz a kalap számonkérve. A néni nagyon kedvesen köszöntött, és megjegyezte, hogy ilyen időben az ember már ne mászkáljon fedetlen vesével (?). Nem egészen értettem, hogy ezt mire mondja, mert pont nem a haspólóm volt rajtam, de most már mindenképpen muszáj leszek beszerezni kalapot és vesemelegítőt, plusz gondolom, ahogy az évszakok változnak még egy-két nélkülözhetetlen darabot, hogy eleget tegyek a kedves néni ruházkodási elvárásainak.

Vicces kutyák

Ma több vicces kutyával és vagy gazdával találkoztam. Az első volt trafó (?)/konnektor (?)/dugaszoló aljzat (?), már elfelejtettem a nevét, de valamilyen műszaki cikk elnevezésű golden retriever a Tabánban, ő egy nagyon helyes kutya volt, akit az anyukája a Tabán füves lejtőin hófehér nadrágban, tizenötcentis sarkú szandálban és fodrászolt hajjal sétáltatott és szedegette utána a nyálas teniszlabdát. Gondolom, trafó (?)/konnektor (?)/dugaszoló aljzat (?) megköveteli, hogy a gazdája csinosan öltözködjön, amikor labdázni indulnak.
Aztán a Deák téren egy nagyon hosszú nagyon szőke hajú lány sétáltatott két kutyát egy afgán agarat és egy másik nem tudom milyen fajtát. Az afgán agár hajában hajgumik voltak és a lábain és a nyakán ezüstszínű orkán izék. Ezt a látványt a mellettem elhaladó srác így értékelte: „Mit kell ahhoz szívni, hogy az embernek ilyen kutyája legyen bazmeg? Még ilyen nejlon kurvaannya is van a lábán.”
És végül a Paulay Ede utcában szembe jött velem egy erősen megcsupált golden retriever, akinek a praktikus dolgok iránt fogékony gazdáji a kakigyűjtő nejlonzacskót a kutya nyakörvébe tűrve szállították, ezáltal egy igen vicces külsejű kopasz zacskós kutyát nyerve.

Éneklés

„Na, én tutira nem fogok énekelni a gyereknek.” Hangoztattam ezt Maki úr születése előtt teljes magabiztossággal. Az elhatározás amúgy nem azért született, mert már akkor különböző technikákat eszeltem ki arra, hogy hogyan lehet sanyargatni a gyereket, hanem azért, mert rettentő rosszul énekelek. És ezt most nem úgy kell érteni, hogy „ahh-ahh én rosszul énekelek, de azért benne voltam az iskolai kórusban”, hanem úgy, hogy valóban rettentő rosszul énekelek (ezt bárki bizonyíthatja, akinek már volt szerencséje hallani).
Maki úr azonban szereti, ha énekelve van neki. És tekintve, hogy az idő többségében nincs módja nálamnál jobb énekeseket hallgatni, azt is szereti, ha én énekelek neki. Úgyhogy az „én tutira nem fogok énekelni”-ből az lett, hogy először csak itthon és csak szép népdalokat, aztán Maki úrnak lett saját dala, folyamatosan gyarapodó versszakokkal, aztán már családtagok előtt egyszer egyszer, aztán parkokban és köztereken, és ma azon vettem magam észre, hogy 15 perce az általam komponált „habarabahabaraba havaravavravahaba” dalt éneklem igen nagy hangerővel és táncolok hozzá (tudniillik addigra már ellőttem a teljes repertoárt mintegy tizenhétszer). Nem tudom, hogy van-e ennél is lejjebb.