Hat hét London

No, hát le is telt a kis londoni kiruccanásunk... hamar elment. Sokat sétáltunk, sokat zabáltunk, kicsit kulturálódtunk, kicsit éltünk társasági életet. Itt a leltár:
1. Séta
Általában napi kétszer egy-másfél óra a parkban, hétvégenként néha több, rosszidőben néha kevesebb az annyi mint 80-90 óra séta, megtekintett kutyák száma 500, megtekintett mókusok száma 1000, megtekintett galambok száma 10000. Plusz megaséta Richmondban megtekintett szarvasok száma 4 vagy 5.

2. Kaja
Indiai - kétszer rendelős, egyszer házi készítésű vendégségben (rossz, jó, közepes)
Kínai - rendelős vendégségben (jó)
Thai - rendelős (rossz közepes)
Japán - étteremben (elég jó)
Fúziós ázsiai - kétszer étteremben (jó)
Mexikói - étteremben (elég jó)
Fish and chisps - gyorskajáldában (jó)
Olasz - rendelős pizza (jó)
Norvég - házikészítésű norvég goffri csokikrémmel, piros gyümölccsel (nagyon jó)
Angol - itthon és pubban elfogyasztott angol reggelik (jó kivéve a babot)
Szendók, sütik, kávék - parkban elfogyasztva (jó)
Házikoszt - levesek, zőcségek, tészták, rizsák, saláták, halak, némi husik (természetesen kitűnő)

3. Kultúra
Mozi - három film (kronologikus sorrendben: nagyon rossz, jó, közép rossz)
Színház - három darab (kronologikus sorrendben: elég rossz, elég rossz, nagyon rossz - ezzel sajnos nem volt szerencsénk, otthon szükség lesz egy kis Katona terápiára)
Múzeum - Tate, V&A, Sophie Calle kiállítás a Whitechapel galériában (mindegyik jó, a V&A a legjobb)

4. Társasági élet
Vacsorapartik - vendégül látott nemzetek: magyar, angol, olasz, indiai, norvég, francia
Vendégségek - egy szuperpucc (lásd korrábbi bejegyzést), egy kellemes ebédelős Maki úrral, egy kicsit bonyodalmas de azért mókás a bohókás angol rokonoknál
Udvariassági séta - Peti görög főnökével és annak kétéves kisfiával
Vendégek - sok-sok kedves rokon

Az egész nagyon londonos volt csak (többségében) jobb volt az idő. Ha ez egy film lett volna, akkor a zárójelenet az lett volna, hogy távozáskor, az indulás előtti percekben állunk Maki úrral az ablak előtt nézzük az esőáztatta utcát, és közben valaki a szomszéd lakásban a Holdfény szonátát játsza. És tényleg. Úgyhogy godsavethequeen, mink hazajöttünk, jöhetnek a budapestes napok.

A pucc foka

Ma hazafelé menet a parkból egy osztrigahéjat találtam az utcán. Valószínűnek tartom, hogy a Gloucester Roadon nem a tenger mosta partra... De lehet, hogy csak egy kurvanagy szotyihéj volt.

Közérti érdekességek

A minap több érdekes dolog is tarkította a napi rendes közértlátogatásomat. Kezdjük a szép és nemessel: adakoztam jótékony célra. Az van ugyanis, hogy ebben a közértben 5 pennyt visszafizetnek az embernek, ha visz magával saját szatyrot, ezzel ösztönözve az amúgy is nyilván rendkívül környezettudatos vásárlókat, hogy ne kérjenek minden alkalommal újabb és újabb (nyilván újrahasznosított/ható papírból készült) szatyrokat. Én nem tudva ellenállni ennek a rendkívüli spórolási lehetőségnek mindig viszek magammal saját szatyrot, úgyhogy mindig annak rendje és módja szerint kapok is 5 pennyt. A mútlkor észrevettem, hogy ki van írva, hogy lehetőség van arra, hogy az ember a „szatyorvisszatérítést” ne önző módón bezsebelje, hanem felajánlja jótékony célra. Ezek után mi sem természetesebb, mint hogy mind az 5 pennyt (nem lehet csak egy részt felajánlani, vagy minden vagy semmit) odaadtam valamilyen nagyon nemes célra. Gondolom, ebből egy afrikai család egy heti élelmiszere fedezhető vagy legalábbis építenek belőle egy iskolát. Nagyon jó érzéssel tölt el, hogy nem csak a környezetet védem, de még a kevésbé szerencsés embertásaimon is segíteni tudtam. (Azóta nem adakoztam, mert egyszerűen nincs pofám kimondani a kasszánál, hogy szeretném a „szatyorvisszatérítést” jótékony célra felajánlani.)
Ugyanebben a közértben, ugyanezen alkalommal két sérelem is ért. Egyfelől nem volt karfiol. Ezen már nem is lepődtem meg nagyon a múltkori póréhagymás incidens után. Mondjuk nem esett jól, hogy az eladó, amikor a karfiol felől érdeklődtem úgy nézett rám, mintha legalábbis főtt majomagyvelőt szerettem volna vásárolni – bár lehet, hogy az pont volt. A legnagyobb sérelmem, hogy orvul koriandert etettek velem. Úgy esett, hogy vettem egy szendvicset, amin az elülső oldalon lévő címkre fennen hirdette, hogy itt egy sült paradicsomos, spenótos, olajbogyós szendvicsről van szó, viszont amikor beleharaptam spenótnak híre hamva sem volt, volt viszont bazsalikom és koriander. És akkor vettem észre, hogy a hátsó, az összetevőket részletező címkén valóban paradicsomos zöldfűszeres olajbogyós szendvics szerepel, és bizony a koriander is ott volt a felsorolásban. Fontolgatom, hogy jogi lépéseket foganatosítok, és nemvagyoni kártérítést követelek, mivel a spenótót igen-igen szeretem, a koriandert pedig utálom.
A fenti közérti kalandokhoz képest eltörpül az egyéb események jelentősége. Az elmúlt hét egyéb eseményei közé tartozott két különböző ázsiai kajálásokkal összekötött színház: egy alterszínházi produkció a Katrina hurrikánról és a megújulás szükségességéről – kevéssé szerencsés választás, bár annál egy kicsit jobb volt, mint amilyennek hangzik - és egy nagyszínházi előadás, az „Aki szelet vet” Kevin Spacey-vel a főszerepben – ami viszont nem volt olyan jó, mint amilyennek hangzik -, egy vacsoraparti (egy francia párt láttunk vendégül), egy udvariassági séta Peti itteni kvázi főnökével (mókás volt, mert az idő háromnegyed részében a kétéves gyerekét kergette, a maradék időben pedig aranyosan elbeszélgetett velem az élet dolgairól) és egy múzeumlátogatás. A V&A-ben voltunk egy a brit iparművészet fejlődését bemutató idegenvezetésen, és úgy alakult, hogy csak mi hárman voltunk a vezetettek. Maki úr példásan viselkedett, először a hordozóban követte az eseményeket, többségében érdeklődve nézegetett, és néha hozzáfűzött egy-két keresetlen szót az előadáshoz (mostanában nyikorogni szokott, ami jobb mint a berregés, mert nem jár annyi nyálspricceléssel), aztán, amikor elfáradt, visszaszállt a kocsijába, és ott elaludt. Az idegenvezető néni meg is jegyezte, hogy nem tudja, mit gondoljon arról, hogy összesen hárman vettek részt az előadásán, és ebből egy el is aludt.

Ilyet Pesten nem látsz avagy Mao és a kristálycsillár

Tegnap este vendégségben voltunk Peti egyik kollégájánál, pontosabban az ő barátnőjénél. A kolléga francia, a barátnő kínai, mindketten Londonban laknak és az LSE-n tanítanak. A meghívás apropója leginkább az volt, hogy nagyon közel lakunk hozzájuk, vagyis a vendéglátónk itt lakik South Kensingtonban, London egyik legpuccosabb környékén, azon belül is egy olyan utcában, ami egy ilyen magán kertet zár körbe (amilyenbe a Sztárom a páromban Hugh és Julia bemásznak), vagyis egy még annál is puccosabb házban. Nade láttunk mi már karón varjút és nem mind arany, ami fénylik... kívül puccos ház is lehet belül lepukkant vagy ha nem is lepukkant, átlagos, szép házban is vannak lepukkant/átlagos/kicsit puccos lakások stb., úgyhogy mi gyanútlanul átballagtunk a megadott címre vacsorálni. A ház kívülről nagyon szép volt, a lépcsőház egyenesen grandiózus, a lakás pedig überkurvapuccos. Konkrétan ilyen puccos lakásban még sosem jártunk, hatalmas ablakok, a plafonon végig gipszstukkók, egy akkora kirstálycsillár kb. mint az operaházban, zongora (nix pianino, zongora), design és antik bútorok keverve, ezüst gyertyatartó stb. stb. No ebben a lakásban láttunk hozzá a szecsuáni konyha remekeiből álló vacsorának. A társalgás elég hamar társadalmi és kulturális kérdések felé terelődött, vagyis a kínai lány elég hamar rögtönzött expozét tartott Kína és a kínai társadalom jelenlegi hatalmas sikerének okairók, az évezredes hagyományokban gyökerező népszellemről és hasonlókról. Azt este kellemesen telt, falatoztunk, iddogáltunk, érdeklődve hallgattuk a kínai társadalomtörténeti fejtegetéseket. És bizonyára csak az én k-európai véghetetlen cinizmusom az oka, de azért van abban valami bizarr, amikor valki a fűszeres rákot a kehely méretű burgundis pohárban tálalt francia borral leöblítve arról értekezik, hogy Párizsban azért nem jó élni, mert egy hanyatló, dekadens város, ahol az emberekből kiveszett – a kínaiakra oly jellemző, és a kínai kommunizmust és Kínát naggyá tevő – munka iránti tisztelet és fejlődnivágyás, miközben arcvonásait a fentebb már leíet kristálycsillár és az ezüst gyertatartóban égő gyertyák világítják meg (mindeközben a francia barát elnézően mosolygott és tömte magába a sok finom – a lányzó szerint a Kínán kívül lévő legjobb szecsuáni étteremből hozott – kaját). Hát ilyet Pesten télleg nem...
Ezen kívül hírül adjuk, hogy Maki úr tegnap betöltötte a féléves kort. Avokádós-csirkehúsos (és természetesen némi céklával megbolondított) főzelékkel ünnepeltünk (tudniillik már aki, mert valaki ugye fűszeres szecsuáni rákkal).







A fényképeket anya csinálta, mi csak bitoroljuk, és a tollaival ékeskedünk.

Divat contd.

A mai termés:
Kihúzott szemöldökű bácsi (a kihúzás jóval túlnyúlt a valós szemöldökön);
Pincsikutya láthatósági mellényben;
Tetőtől talpig lilába öltözött idős asszony, aki az esernyőjével és a táskájával hadonászva próbált meg meggyőzni egy mókust, hogy menjen utána (nem sikerült).

Divat

Tegnap láttam egy asszonyt a közértben, aki plüss dzsoggó nadrágot, szőrmegalléros kabátkát, egy hatalmas műanyag nyakláncot és napszemüveget viselt. Legközelebb én is rittyentsem ki magam jobban, amikor karfiolért megyek?

A terv és a megvalósítás – avagy Időapó tréfálkozik

Általában az a napi menetrend, hogy délelőtt Maki úr elkísér a közértbe, utána pedig én kísérem el őt a parkba, és ebédig ottan múlatjuk az időt. Tegnap délelőttre is ezt terveztem, este Szilvi jött vendégségbe, meg kellett venni a vacsorának valót, sőt szükséges volt egy másik közért menet is, mert a sütit máshol szereztük be, de ezt Peti is el tudta volna intézni hazafelé. 1. számú probléma: reggel, amikor fölkeltem esett az eső. Szerencsére délelőtt elállt, sőt még a nap is kisütött, úgyhogy Makival elindultunk a boltba. 2. számú probléma: Európa legnagyobb bio közértjében nem volt póréhagyma (bio gumicukor volt több féle ízben is, de póréhagyma nem), márpedig a gyömbéres zsályás sütőtökkrém leves két alapvető hozzávalója közül az egyik a póréhagyma volt (a másik meglepő módon a sütőtök), úgyhogy mindenképpen be kellett iktatni a másik közértet is. 3. számú probléma: Mire kijöttünk a közértből a megszerzett alapanyagokkal, ömlött az eső. Makira esővédő ráhúz, kajásszatyor ide-oda rendezget, hogy a kenyér pl. ne ázzon meg stb., irány haza. 4. számú probléma: Maki úr egy perccel a közértből való távozás után elaludt. Márpedig, ha hazamegyünk, akkor tutira fölébred, ha másra nem, akkor arra, hogy lehuzigálom róla az ötven réteg ruhát. És hát egy alvó gyereket mégsem lehet csak úgy öt perc alvás után fölzargatni, még a végén morózus hangulatba kerülne. Úgyhogy akkor mi a teendő? El kell ütni úgy fél-háromnegyed órát az ömlő esőben egy bazi kajásszatyorral, Maki úr babakocsijával és a benne alvó Maki úrral, esernyő nélkül. Mit tesz ilyenkor a gondos anyuka/lelkiismeretes háziasszony? Természetesen elbattyog a másik közértbe póréhagymáért és sütiért, hogy a kellemeset a hasznossal ugye... Az út egyik közérttől a másikig kb. 10-15 perc, ebből az első kettő után kezdett el csöpögni az orromról a víz, és nem győztem törölgetni a szememből, hogy kilássak valamit. Az akció amúgy teljes sikerrel zárult, szereztem póréhagymát és Maki úr kiadósat szunyált. Amikor hazaértünk még mindig esett, de mire a liften fölértünk a lakásig (az elsőn lakunk, úgyhogy viszonylag rövid liftezésről van szó), kisütött a nap. Időapó röhögött a markába.
Ma pedig délután elindultunk sétálni – lévén szép napsütés – de mire kiértünk a parkba beborult. Mit nekünk felhők, mára nem mondtak esőt, príma kis séta igérkezett. Kb. három perc után Maki úr álomba szenderült, majd újabb három perccel később elkezdett zuhogni az eső. Makira esővédő ráhúz, tanakod. Visszamenni ugye – a fentebb már vázolt okok miatt – nem lehet, dafke sétálni fogunk. Mondjuk kicsit hülyén éreztem magam, amikor a zuhogó esőben a park közepén komótosan toligáltam a babakocsit, miközben mindenki nyakába szedte a lábait, hogy minél hamarabb odaérjen, ahová éppen tart. Időapó megint röhögött a markába. (De aztán megenyhült, mert az eső viszonylag hamar elállt. És a dologhoz hozzátartozik, hogy idén ősszel nagyon elégedett vagyok Időapóval, úgyhogy ennyi belefért.)
A parkozáson kívül a következő programokon vettünk részt a Golders Green kaland óta: jóga (csak én), mozi (Peti és én, az alvó Maki úrra egy szupermodell szépségű szitter vigyázott), kávézás (mindhárman), Tate múzeum meglátogatása (mindhárman, Maki úr talpán már sarjadzott a szőr, úgyhogy kénytelenek voltunk ráeröltetni egy kis kultúrprogramot, ezt úgy csináltuk, hogy először becsalogattuk a kávézóba egy kis répafőzelékkel, azt a szájába tömtük, és amíg nem figyelt oda, gyorsan betoltuk a kiállításra, nem volt ellenére a dolog, a répásnyúllal vitatta meg nézeteit a látottakról), vendégség (többek között az ominózus sütőtökkrém leves került szervírozásra, amit sajnos kicsit túlgyömbéreztem, úgyhogy inkább sárga színű gyömbérleves lett belőle).