Nem nyaralunk

Ellenkezőleg, dógozunk. Persze nincs abban semmi rossz. Vannak, akik kifejezetten szeretik. (Amúgy mi is ezek közé tartozunk, de azért azt nem állítanám, hogy nem érzek bizonyos nosztalgiát a csopaki kifli és Pista bácsi iránt, nem beszélve Umbria dombjairól).
Az elmúlt két hétben mindössze egy megörökítésre érdemes esemény történ, miszerint Matyi úr megtanult járni. Na jó, ezt nem úgy kell érteni, hogy két lábon közlekedik. A közlekedés természetes módja továbbra is a négykézlábazás, illetve ülveféllábbalelőretolás. De lakáson belül, mondjuk a nappali egyik feléből a másikba, mindkét kezét magasra tartva, kicsit terpeszben, szélesen vigyorogva, a mutatványt hangaláfestéssel (tetetete, papapapa, esetleg óóóó) felturbózva megtesz pár lépést. Ennek örömére megvásároltuk Matyi úr első rendes cipőjét is, ami csak kicsivel volt drágább mint az én Camper cipőm, de cserébe nagyon vagesz, és mindenféle ortopédiai követelménynek megfelel (legalábbis merem remélni). A cipővásárlás során első ízben bepillantást nyerhettem a kisgyerekkel vásárlás élményébe. Erről csak annyit, hogy nem gondoltam, hogy valaha véghetetlen hálával fogok gondolni azokra, akik beülős autót vagy éppenséggel szökőkutat helyeznek el a plázákban, ezzel lehetővé téve, hogy a kiskorút néhány percre leválasszuk a mozgólépcsőről.