Hétvégén síelni voltunk. Két gyerekkel, négy bőrönddel,
három pár síléccel/sícipővel, egy szatyor játékkal, három szatyor kajával és
egy porszívóval (ki ne vinne magával síeléshez porszívót, ugye?).
Nem tudom, hogy a síisten vagy a nagy sí marketing központ
intézte-e de minden olyan volt, ahogyan azt a prospektusokban hirdetik. Óriási
hó, szikrázó napsütés, a fa házikó hóval borított tetejéről csüngő megfelelő
számú és méretű jégcsap, hóember répa orral (nem kamuzok, télleg volt az is), a
kályhában pattog a tűz (ezt kizárólag Péternek köszönhetjük, ha rajtunk múlik,
tuti az elektromos fűtésre hagyatkoztunk volna).
Matyi síelgetett, Gabesz „hánkózott”. Az egyik
ilyen alkalommal felhúztam Gabeszt a gyerekpálya tetejére. A felvonó végénél
egy ízléses műanyag installáció keretében két ló és egy indián foglalt helyet.
Gondoltam, megmutatom Gabesznak az osztrák (valszeg inkább kínai) fröccsöntő
ipar eme remekeit, de nem nagyon érdekelte, sokkal jobban szerette nézni, ahogy
a felvonó végén lévő csigán a drótkötél és a ráerősített kapaszkodó fogantyúk
átfordulnak. Aztán mégiscsak megtekintette a lovakat és az indiánt, de kicsit
félt tőlük, úgyhogy inkább otthagytuk az egész dolgot a fenébe. Pár óra múlva,
amikor immár a pálya alján kolbászoltunk (ahol nagy vonzerőt jelentett a
narancssárga fémdoboz, amin meg lehetett nyomni egy gombot – valójában valami
web fényképezőgép), Gabesz újból észrevette a felvonót, és nagy örömmel
elújságolta, hogy: „Itt is van indián!”. A gyerekem most már örökké azt fogja
hinni, hogy az indiánok valójában sífelvonók. Nem tudom, hogy fogom-e neki
ajánlani a winettou könyveket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése