Nyársék hétvégéznek

Augusztus 20-i hosszúhétvége. Réges-régen (pre gyerekek) eszünkbe nem jutott volna nem elmenni valahová, mert hát ki az a hülye, aki egy hosszúhétvégét Budapesten tölt, és nem használja ki az időt egy kis utazásra. Régen (poszt gyerekek, amikor még csecsemők voltak) egy hosszúhétvége inkább volt büntetés mint jutalom, mert végtelenített játszóterezést jelentett, plusz még főzni is kellett, mert nem az irodában/egyetemen ebédeltünk. Most viszont elértünk egy kegyelmi állapotba, amikor a gyerekek A) már elég nagyok ahhoz, hogy nem nagyon kell azon parázni, hogy mikor mit esznek (mert szólnak ha éhesek, és megeszik a rántotthúst sültkrumplival, ami oly bőven terem ebben a gyönyörű kis országban), és mikor és hol alszanak (Matyi már simán kibírja alvás nélkül, Gabesz pedig elég fájdalommentesen és spontán módon el tudja intézni babakocsiban, autóban, ölben stb.); B) még elég kicsit ahhoz, hogy a közös programokat nem találják se uncsinak se cikinek.

Úgyhogy egy ilyen hosszúhétvége egy rántotthússal folyó kánaánná alakul, amikor az ember azon veszi észre magát, hogy idvezült mosollyal figyeli, amint fiacskája csavaros (!) fagyit tesz az arcába a Városligetben, nagy gonddal tuszkolja be a rakéta alakú héliumos lufit (!!) a kocsiba az állatkerti látogatás után, és őszintén szeretné tudni a választ arra a kérdésre, hogy melyik színű tűzijáték tetszett a legjobban (a kisebbik az első durranáskor megijedt, becsukta a szemét, és azzal a lendülettel el is aludt, de hát mindent nem lehet). És a legviccesebb, hogy lassan ez már kezd teljesen természetessé válni (mondjuk nincs min csodálkozni azok után, hogy a megelőző három hétben hűtőtáskában (!!!!!!!!!!) hordtam le a sonkás szenyót a balatoni strandra). Hát így. Nincs már messze az otthonka és a tartós hullám ideje.