Ámokfutás a villamoson

Tegnapelőtt ámokfutást rendeztem a 18-as villamoson. Mit mondhatnék, szánom, de már megtörtént, nem lehet visszacsinálni. Az történt, hogy fölszálltam, és óvatlanul leültem a villamos legelejében szemben egy nővel, aki épp a Hely Téma nevű igen magas színvonalú ingyenes újságot olvasgatta (aki nem ismerné a nevezett sajtóterméket, annak adalékképp csak annyit, hogy nagyon hasznos és egyben szórakoztató olvasmány, nyáron például megtudtuk belőle, hogy amikor Fábry Sándor a Balatonon vitorlázik, akkor szüksége van egy vödörre - a cikk eufemisztikus módon nem árulta el, hogy mit csinál a vödörrel, (abba hány? szarik?), de így is okultunk a történetből). A konfliktus ott bontakozott ki, amikor én nagy bambulásomban mi tagadás leolvastam a feliratokat az újságja felém eső lapjairól. Erre ő – jogosan – éktelen haragra gerjedt, de megfékezte az indulatait, és oktató szándékkal mindössze annyit csinált, hogy az újságot leeresztette maga mellé, és elkezdett meredten bámulni. És bámul. Én nem értettem, hogy mi van, gondoltam ismerőst vél bennem felfedezni, vagy csöng a telefonom, csak nem hallom vagy ilyesmi. De nem történt semmi, bámult. Erre megkérdeztem, hogy „Mi a baj?”. Na ez már neki is sok volt, ez után már ő sem tudta türtőztetni magát, és hosszasan kifejtette, hogy neki ugyan semmi baja, nekem azonban annál inkább, és nagyon nem tetszik neki, hogy olvasom az újságját, vegyek magamnak sajátot az újságosnál, és szerinte nekem valami nagy bajom lehet „agyilag”, hogy mások újságját olvasgatom a villamoson. Mondhatom, megsemmisülten ültem ott, és csak annyit tudtam kinyögni nagy szégyenemben, hogy elnézést kérek, soha többé nem fog előfordulni. Ő nem volt elégedett a reakciómmal, mert még hosszan ecsetelte, hogy nekem miféle bajaim lehetnek, ha így viselkedek. Gondolkoztam, hogy önként feladom magam a rendőrségen, és mindent bevallok, de mégsem tettem, mert úgy látszik nem csak elvetemült, de gyáva is vagyok.