Nemi identitás

Mint ez a legutóbbi posztból is kiderül, mostanában a fogyasztói társadalom egy számomra teljesen új szegmensével ismerkedem. Legújabb felfedezésem, hogy a gyerekekre már mínusz éves koruktól nagy társadalmi nyomás nehezedik. Itt van rögtön, a mit vegyek föl / milyen cuccaim legyenek kérdés. Én ugyan nem fogom tetőtől talpig világoskékbe/rózsaszínbe öltöztetni a gyerekemet, gondolja magában az egyszeri szülőjelölt. Hahaha, dehogyisnem, gondolja magában a fogyasztói társadalom. És tényleg. A Briós még meg sem született, de már most számos és számtalan világoskék cuccal rendelkezik (üdítő kivétel ez alól egy-két kósza drapp vagy horribile dictu narancssárga dolog), és ez így lesz egészen addig, amíg határozott utasítást nem ad arra, hogy nemi identitás ide, társadalmi konvenció oda, ő márpedig csak rózsaszín göncöket hajlandó fölvenni. Ennek az az egyszerű oka van, hogy a legtöbb tárgy esetében kétféléből lehet választani: kék és rózsaszín (ezt tegnap derült ki, amikor elmentünk a „babakelengye” mekkájába, egy bazi babaáruházba megvenni a maradék szajrét, amit nem sikerült másoktól összeharácsolni). Úgyhogy vettünk kéket. A minta tekintetében még ennél is korlátozottabbak a variációs lehetőségek. Macis van (esetleg nyuszis, de az is macinak néz ki). A maci unisex.
Még jó, hogy az iroda ügyfelei között viszonylag kevés a kék medve, mert így legalább munkaidőben találkozom másfajta élőlényekkel is. (Majd igyekszem a Briósnak is elmagyarázni, hogy a világ sokkal változatosabb annál, mint amire az ágyneműje/ruhatára/játékai alapján számítani lehet.)

Szajré

Belefogtunk a Briósnak szóló szajré összevadászásába. Rövid úton kiderült, hogy ez legkevésbé sem könnyű feladat. A szűk családban lévő összesen kb. 6 diploma, illetve a ráfordított kb. nettó két munkanap bőven nem elég ahhoz, hogy az ember teszemazt kiválassza a megfelelő babakocsit. Szerencsére Katka jóvoltából rengeteg szuper cucchoz hozzájutottunk (ezúton is nagyon köszönjük), úgyhogy a szellemi és anyagi erőforrásainkat a fennmaradó holmik között kellett csak megosztani. Végül – számos stratégia kiagyalása és elvetése után – a jólbevált, rábökünk, oszt majd lesz valami módszerrel beszereztük a szükséges bútordarabokat és a babakocsit. Ez utóbbit használtan vettük Vaterán, és volt két nap, amikor ezt rögtön meg is bántuk, de aztán szerencsére – legalábbis eddig – happy enddel végződött a kaland. Az történt ugyanis, hogy a babakocsit egy kedves apuka szállította le az „elismerő apának” (az apasági nyilatkozat óta ez Peti eposzi jelzője), és rögtön az összecsukás-kinyitás problematikánál elakadtak, amit aztán telefonos segítséggel mégis sikerült elég hamar megoldani. Úgyhogy ottan állt a babakocsi az előszobában, és semmi más teendőnk nem volt vele, mint szétszedni, a különböző helyeken fellelhető textil részeket leszedegetni, és azokat kimosni. Na most a leszedegetés volt az, ahol majdnem megbukott a projekt, mert volt egy rész, amiről úgy tűnt, hogy lehetetlenség leszedni. Nem azért mert beragadt vagy valami, hanem a dolog logikailag úgy volt megkonstruálva, hogy ne lehessen leszedni. Viszont le kellett szedni, mert hát Briós mégsem fekhet más kölök után egy babakocsiba úgy, hogy az ne legyen közben kimosva. Én azzal járultam hozzá a krízis leküzdéséhez, hogy nem kotkodácsoltam, hanem higgadtan és magabiztosan állítottam, hogy majd megoldódik a dolog. Peti azzal járult hozzá a krízis leküzdéséhez, hogy kitalálta, hogy hogy kell leszedni a bélést. Mindkettőnk teljesítménye figyelemre méltó, az övé talán egy kicsit jobban.

Úgyhogy most már szinte csak az apróbb dolgok hiányoznak (vannak mindenféle listáink, ezeken átlagban kb. 100 cucc szerepel, a baldachintól kezdve a digitális mérlegen keresztül a fülpiszkálóig, szóval azért még van mit beszerezni), meg némi ruha, bár ez utóbbiakból is kaptunk már kölcsön jó párat (ezeket is nagyon köszönjük).

Egy szó mint száz a Briós kistafírozás korántsem egyszerű feladat, de rajta vagyunk az ügyön. Mondjuk, nagy baj már nem történhet, mert már van „angyalmacis forgónk” (az angyalmaci nemám az általam kiagyalt negédes bugyuta megnevezése egy zsinóron lógó, lepkeszárnyakkal felszerelt plüss medvének, hanem egy terminus technicus), ami köztudottan nélkülözhetetlen darab.

Az überudvarias és az überbunkó

Ezen a héten mindkettőhöz volt szerencsém. Az előbbi egy bácsi volt a buszon, aki átfurakodta magát a tömegen, csak azért, hogy megkérdezhesse, hogy nem akarok-e leülni. Ez önmagában is nagyon udvarias viselkedésre vall, de a dolog azért volt különösen meglepő, mert a bácsinak nem volt ülőhelye. Szóval nem tudom, mit tervezett arra az esetre, ha azt mondtam volna, hogy le szeretnék ülni. Gondolom, kiszórt volna néhány fiatalabb, életerős utast az ablakon, hogy felszabadítson néhány kedvemre való ülőhelyet. Elég rossz néven is vette, hogy nem akartam leülni, de mivel csak két megállót mentem, úgy gondoltam, hogy nem szabadítom rá a bácsit a kedves utastársakra.

Az utóbbi egy fiatal csákó volt a közértben, aki előttem állt a pénztárnál. Szépen fölpakolta a cuccát a kis mozgó szalagra, majd amikor én fölraktam a „következő vásárló” kis elválasztó rudat, és épp kezdtem volna pakolni a saját dolgaimat, akkor teljes lelki nyugalommal fogta a rudat, és áthelyezte a saját cucca elé (ahova addig nem rakott semmit). Majd, mint aki jól végezte dolgát, álldogált tovább a sorban, pillantásra sem méltatva a hoppon (vagyis elválasztó rúd nélkül) maradt mögötte álló vásárlót.

Úr a villamoson, avagy a Szomszéd

A Széher úton hétfő reggel felújítás kezdődött. A sorház első lakásának lakója (a Szomszéd) hétfő délután átballagott a sorház utolsó lakásába, és megkérte a munkásokat, hogy hagyják abba a kopácsolást, mert az ő gyereke alszik. Mindez önmagában is kissé meglepő, mert általában a népek több mint fél napig szokták tudni tolerálni az egyébként előzetesen bejelentett, munkaidőben, szabályosan zajló felújítási munkákat. Ha viszont hozzávesszük, hogy a Szomszéd mindössze néhány hónapja fejezte be az ő lakásában több mint kilenc hónapon át zajló (este tízkor is, hétvégén is, rendőrhívásig fajuló) felújítást, akkor a Szomszéd saját magával és embertársaival szemben támasztott elvárásai között némi diszkrepanciát vélhetünk felfedezni. Persze nem szabad túl szigorúan megítélnünk a Szomszédot, mert ő végül is azért újított föl (pénzt, energiát és a környékbeli lakosok jóindulatát nem kímélve) egy kertvárosi lakást, hogy végre nyugodtan élvezhesse a madarak csicsergését (munkaidőben is). Erre föl a mocsadék szomszédok felújítanak. Skandallum.

Jó döntés

Az már eddig is úgy tűnt, hogy jó döntés volt egy hálószobából nyíló fürdőszobát csinálni, mert az embernek legalább nem kell messzire mennie, amikor éjszaka pisiline kell. De most végképp bebizonyosodott, hogy nagyon is praktikus egy ilyen, a nappalitól két ajtóval is elzárható sló léte. Amikor ugyanis a nappaliban élettársunk egyetemi kollégái diszkréten boroznak, ránk viszont ránkjön a hányósfosóslázasvírusos betegség, akkor a vendégség közepette diszkréten el lehet vonulni egy kis időre, majd mintha mi sem történt volna visszatérni a vendégek közé és tovább csevegni a gazdasági válságról. Úgy érzem, hogy ezzel a reprezentációs feleség funkcióban egy elég magas szintre jutottam el még akkor is, ha a vendégség utolsó egy óráját (a nagyon is hosszúnak tűnő majd négy órából) ágyban fetrengve töltöttem, és a kikisérésnél már nem jelentem meg (de még ez sem szúrt igazán szemet a vendégeknek, lévén a terhes nőknek ugyebár mindent szabad).