Garázsátok

Tegnap délután nem tudtunk eleget tenni a Gárdos ikrekhez szóló kedves meghívásnak, mert egy töki elállta a garázskaput (az arra a múlt heti úszás okán kiakasztott jól látható tiltó tábla ellenére). Amikor végül megjelent, és én kérdőre vontam, hogy mégis mi jár a fejében, amikor a „Garázskijárat! Kérem, ne álljon ide!” felirat alá parkol, a következő mentségekkel állt elő:
„Elnézést, de én harminc éve itt lakom.” (Ezt nem pontosan értettem. Vajon arra gondolt, hogy aki már régóta itt lakik, az elállhatja egynémely parvenuk garázsát, vagy arra, hogy harminc év alatt most állt ide először, és inkább értékelnem kéne, hogy eddig megtartóztatta magát?)
„Csak húsz percig álltam itt.” (Nettó hazugság, minimum háromnegyed órát állt ott.)
„Más autókat is szoktam itt látni, gondolom nem én vagyok az egyetlen, aki ide áll.” (Nagyon igaz. Tényleg nem ő az egyetlen. Mások is köcsögök.)
„Ki akartam írni a telefonszámomat.” (Az majdnem olyan jó, mint ha tényleg ki is írta volna, amit végül aztán elmulasztott megtenni.)
„Nem volt máshol hely. Csak a szüleimhez ugrottam föl.” (Bingo. Ezzel lefegyverzett. Mert hát ha máshol nincs hely, akkor ugye mégis hol állna meg, ha a szüleihez akar felugrani. Mi vagyunk a köcsögök, mert azt kellett volna kiírni, hogy „Garázskijárat! Kérem, ne álljon ide! Kivéve, ha nincs máshol hely, és szülői látogatásra érkezett, esetleg más fontos elintéznivalója van. Kérem, engedjék át a helyet a régebb óta itt lakóknak, különösen, ha a telefonszámukat is ki akarják írni, és alig maradnak többet fél órácskánál.”)
Én kérek elnézést. Nekem kellemetlen.