Gasztrobunkók

Azt már eddig is lehetett tudni, hogy egyszerű gyerek vagyok, és nem tudom megfelelően értékelni a gasztronómia magasabb régióit. Na ez tegnap megint bizonyságot nyert. Peti kollégáival vacsorázni voltunk egy elegáns portugál étteremben, és mit mondjak, kár volt belém. Ettem sütőtök levest sült mozzarellával és fehér szarvasgomba olajjal. A leves maga elég ízetlen volt, bele volt pottyintva két rántott mozzarella golyó (olyan, amit a közértben mélyhűtve lehet kapni – úgyhogy hamár, akkor lehet, hogy a halrudacska jobb lett volna) és a tetején kétség kívül úszott valamilyen olaj, aminek én nem annyira éreztem az ízét, viszont a leves jó zsíros lett tőle. Aztán ettem spenóttal és ricottával töltött tésztát, ami spenóttal és ricottával töltött tészta volt kicsit zsírosan elkészítve. Lezárásképp pedig ittam egy mentateát (bunkóságomat jól példázza az is, hogy megkérdeztem a pincért, hogy van-e, mire enyhe biggyesztéssel mondta, hogy van, és fölvette a többiek kávérendelését, majd visszafordult hozzám, és azt mondta, hogy van borsmenta ÉS frissmenta teája is, melyikkel szolgálhat, borsmentát kértem). A borsmenta tea sima filteres tea volt, az érdekesség abban állt, hogy a csésze, amit hoztak hozzá sós volt. Na most nem tudom, hogy az van, hogy elegánséknál a filteres borsmentateát sós csészében kell adni, vagy csak simán elromlott a mosogatógépük. Mivel nem mertem megreszkírozni egy újabb blamázst, inkább nem kérdeztem meg, csak simán otthagytam.

Amúgy a házaspár akikkel voltunk kínai, és sok érdekes dolgot meséltek Kínáról. Többek között azt, hogy 55 nap a szülési szabadság ideje, és hogy nincs fizetett szabadság, kivéve a nemzeti ünnepnapokat. Úgyhogy ezúton üzenem a magyar kormánynak, hogy felmerül a gyanú, hogy a kínai gazdaság nem azért dübörög annyira, mert sikerült lerázni magukról a nyugati pénzügyi világ rabigáját, hanem mert cseszett sokat dolgoznak. Úgyhogy új népszerűségszerző jelszóként ajánlanám a „Dolgozzuk szét az agyunkat, keressünk nevetségesen keveset, és töröljük el a szociális juttatásokat! Előre a kínai úton!” szlogent (az óriásplakáton a háttérben egy szénerőműben izzadó M. Gy. látszhatna – csak a jópéldávalelöljárás végett).

Gyereklegeltetés

Ugyebár főként ezzel telnek a napjaim, és szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy – legalábbis a technikai lebonyolítás tekintetében – határozott fejlődést sikerült elérni. Hol van már a két évvel ezelőtti problémám, mely szerint nem tudok egyszerre babakocsit tolni és elvivős kávét inni. Tyha. Már tudok egyszerre elvivős kávét inni, babakocsit tolni (jó, hogy ez azóta egy másik, könnyebben navigálható darab), másik gyereket kézenfogva zebrán átvezetni, és némi reggelit magamba tömni. Tudok ezenkívül két gyerekkel buszozni (metrózni nem), közértben vásárolni, játszóterezni, éneklős foglalkozásra járni. Az itthoni házimunka (inklúzíve főzés) sem okoz már akkora gondot mint régen, bár mostanság nehezítés, hogy Kisbácsi cirka egy hónap óta föl tud állni, nem tud viszont leülni (néha térdre tud ereszkedni), ezért ha az ember nem tartja állandó megfigyelés alatt, akkor könnyen megeshet, hogy dob egy hátast a kanapé/kád szélétől, jobb napjain magára rántja a konhaszéket. Mivel az állandó megfigyelés nem megoldható, ezért az ember bízik a jószerencsében, hogy nem dob annyiszor hátast, hogy az összes agysejtje rámenjen.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy néha nincsenek balul sikerült vállalkozások. Vannak. A mai bevásárló köróút („hoppingojni menni”) egyik állomásán, egy ruházati üzletben határozottan kudarcosnak ítéltem a helyzetet, amidőn elsőszülött gyermekem, amikor éppen nem a földön hempergett, akkor a polcokról szedegette le a különböző termékeket, ifjabbik fiam pedig teli torokból üvöltött a babakocsiban. Mindeközben a pénztárosnő (én voltam az egyetlen vásárló közel távol) mintegy öt percen keresztül ütötte be a vásárolt termék árát (húzta le a vonalkódot, vette ki a biztonsági kütyüt vagy mittudomén), és közben kedélyesen csevegett kolléganőjével. Így érezhette magát Alan Rickman, amikor Mr. Bean csomagolta be neki a nyakláncot a Love Actually-ben. A délutáni élményt különösen megalázóvá tette, hogy utunk során kétszer is láttuk azt a nőt, aki hasonló kaliberű shopping körútjára két megtermett kutyát vitt magával, akik mindannyiszor, amíg ő az üzletben vásárolt türelmesen bámészkodtak a bolt előtt (póráz nélkül).

Pőhe

Matyi megtanulta az autómárkákat. Már oldalról és hátulról (vagyis nem a jelről) is felismer egy csomót. Így szoktunk beszélgetni:
-Ez milyen autó Matyi?
-Pőhe. Heintem pőhe. (A gyengébbek kedvéért: "Porsche. Szerintem Porsche."

Megajógaguru

Ez volnék én. Kicsit részletesebben kifejtve, hat év (ezzel-azzal itt-ott megszakított) jógázás után Simon a jógaoktató, akivel London lakói Laci hiányában kénytelenek beérni, azt találta mondani, hogy szívesen lát az eggyel haladóbb (mármint az 1-2-esnél, amire járok) szintű óráján is. Úgyhogy most már tényleg nincs más hátra mint hogy megtanuljak levitálni, és akkor készen is volnánk.