Hát ennyi volt

Letelt a fél év kensingtonozás. Csomó minden történt. Matyi megtanult beszélni, énekelni, angolul – na jó, néha halandzsául – énekelni, rollerozni, zuhanyozni, mercedest, bmwt, bentleyt felismerni. Gabesz megtanult felállni, bútor mellett és kézenfogva menni, csúszdázni, azt mondani, hogy „tészta”. Jártunk a gumidombra, a nagyhajóhoz, a hippihepire (éneklős foglalkozás), a lencsékhöz (Science múzeum), Arnához a norvég-indiai kislányhoz, akinek legnagyobb szexepilje a játék mosógép. Voltunk (gyerekestől) Golders Greenben, sétahajózni, a Kew Gardensben, a South Banken, a Tate Modernben, a közlekedési múzeumban, a természettudományi múzeumban, játszóházban, vidámparkban, kórházban, orvosi rendelőben. Voltunk (gyerekek nélkül) filmfesztiválon, alagútfesztiválon, kiállításon, moziban, színházban, étteremben (még sztárséfek – Jamie Oliver, Gordon Ramsay – éttermeiben is), vendégségben, wamp piacon, virágpiacon. Vicces módon a legeslegjobban a Holland Park fog hiányozni, mert a Holland Parkban nagyon jó lenni, a Holland Park kicsit olyan mint az AKG, hogy az ember elhiszi, hogy a világ tényleg hibátlan (és ez ott helyben tényleg igaz is). Úgy tűnik megöregedtem annyira, hogy az egész vagány Londonban a csivitelő madarak és a csobogó szökőkút (a januárban is virágzó bokrok, a mókusokpávák, a kis zöld traktorokon furikázó karbantartószemélyzet, a mindennap a kávézó előtt üldögélő kutyás társaság, akik az aktuális bulvár híreket tárgyalják ki) nőjön hozzám leginkább (persze az is segít, hogy az itt töltött idő legnagyobb részében ezekhez volt szerencsém). Ha úgy adódik, hogy háztartásbelinek mennétek valahová hat hónapra, Kensingtont jó szívvel tudom ajánlani.