2013. október 1., kedd

Vitéz lélek. Tyuhaj

Elöljáróban: nem vagyok egy kifejezett Alföldi fan (bár meg kell adni neki, hogy tényleg jól csinálta a Nemzetit); éppen ezért kicsit idegesített a Nemzeti körüli huzavona, eltúlzottnak éreztem; nem akartam öngyi lenni, amikor kinevezték Vidnyánszkyt; alapvetően konzervatív a színházi ízlésem, sokkal inkább Csehov mint Vinnai András, sokkal inkább Katona mint Pintér Béla (pedig ő se a formabontás csúcsa), inkább egy jó dialógus mint egy vérbengázolvameztelenülüvöltés.
Mindezeket figyelembe véve, és persze a kulturális diverzitás jegyében elruccantunk az új Nemzetibe megnézni az első új bemutatós darabot. Eztet. Hát megbántuk, mint a kutya, amelyik hetet kölykedzett. Nesze nekünk kulturális diverzitás meg nyitottság meg nem látatlanban ítélkezés.
Mer értem én, hogy székelyek, meg jóisten, meg hit, meg remény, meg tulipántos láda. Ez nyilván kötelező, mégse mutogathatnak már buzizsidókat vagy zsidóbuzikat, mert akkor ugye akár Alföldi is maradhatott volna. Na de azért, hogy a fószer tényleg rögvest megcsinálja saját maga paródiáját, és kitöltse az összes sztereotípiát és még rátegyen egy (sok) lapáttal, azt nem gondoltam volna. Itt van rögtön a darab, aminek a legnagyobb tanulsága, hogy a szamár (abból is a régi semmiképp sem az új) hozza meg a boldogságot és nem a gépek (abcúg), mer az csak arra jó, hogy levágja az ember ujját. És ezt nemám csak úgy sugallják, hanem kiállnak a színpad közepére és frankón belemondják a szemedbe, félreértés ne essék. És ha ez önmagában nem lenne elég, akkor az egész még vizuálisan (sőt kiejtésben: „Mü most elmegyünk fát vágni.”) is le van öntve ezzel a nemzeti genyával (vagy mittudomén székely genyával, gondolom az még klasszabb mint a simán magyar). És ha még ez sem lenne elég, akkor a könnyedség jegyében viccek is vannak, például hogy a szolgabíró minden egyes jelenetben, amikor szerepel egy pecsétet nyom az alszolgabíró arcára, óriási, pecsétet, értitek merugye hivatalnok, tintanyaló, értitek. Vagy mondjuk a kikapós menyecske tízszer (nem, nem túlzás, valóban tízszer) elismétli, hogy nagyobb a bunkója mint a nyele, márhogy a szamárnak.
Ja és a népek (már persze azok, akik nem szivárogtak haza a szünetben) állva tapsoltak. Mondjuk ami jó, az jó. 

1 megjegyzés:

Unknown írta...

Remek dolgozat, kár, hogy ilyen rövid.... Komolyan beszélek, szívesen olvastam volna tovább, mert biztos vagyok, hogy két-három lépésen belül már ott lennénk a lényegnél: mitől eleve hányinger a hazafias gány.... Meg talán az is kiderült volna, hogy ez a darab nincs is, ez egy különös és zavaró parádé része, ahol azért kellene döcögősen összeröhögnünk, mert mi persze tudjuk ám, mire is megy ki ez a játék.... Amúgy tényleg tudjuk, de ez túl szomorú ahhoz, hogy ide beleférjen.....