Az überudvarias és az überbunkó

Ezen a héten mindkettőhöz volt szerencsém. Az előbbi egy bácsi volt a buszon, aki átfurakodta magát a tömegen, csak azért, hogy megkérdezhesse, hogy nem akarok-e leülni. Ez önmagában is nagyon udvarias viselkedésre vall, de a dolog azért volt különösen meglepő, mert a bácsinak nem volt ülőhelye. Szóval nem tudom, mit tervezett arra az esetre, ha azt mondtam volna, hogy le szeretnék ülni. Gondolom, kiszórt volna néhány fiatalabb, életerős utast az ablakon, hogy felszabadítson néhány kedvemre való ülőhelyet. Elég rossz néven is vette, hogy nem akartam leülni, de mivel csak két megállót mentem, úgy gondoltam, hogy nem szabadítom rá a bácsit a kedves utastársakra.

Az utóbbi egy fiatal csákó volt a közértben, aki előttem állt a pénztárnál. Szépen fölpakolta a cuccát a kis mozgó szalagra, majd amikor én fölraktam a „következő vásárló” kis elválasztó rudat, és épp kezdtem volna pakolni a saját dolgaimat, akkor teljes lelki nyugalommal fogta a rudat, és áthelyezte a saját cucca elé (ahova addig nem rakott semmit). Majd, mint aki jól végezte dolgát, álldogált tovább a sorban, pillantásra sem méltatva a hoppon (vagyis elválasztó rúd nélkül) maradt mögötte álló vásárlót.