Csudás

Csudás hely lehet ez az Amerika. Azt eddig is tudtuk, hogy ott kolbászból fonják a kerítést, de tegnap a rádióból értesültem, hogy ott „minden egyes reggel új nap virrad”. Ahogy azt a méltán világhíres BPA együttes megénekli:
(…) And you know you find a new day dawning
Every single morning in America (…)

Ami azért nem semmi. Mert elektronikus ügyintézés ide, tirolikalapos bácsi oda, azért itt jó, ha két-három reggelente virrad új nap. Ma például határozottan tegnap van.

Feltörtünk

Nem elég, hogy az önkori e-mailben értesít, hogy elkészült a személyim, mehetek átvenni, de a hülyén öltözött emberek frontján is kezdjük beérni az igazi világvárosokat (lásd őszi londoni tapasztalatok. Ma a csarnokból kilépve egy bácsit láttam tiroli kalapban befont ősz szakállal (aki karonfogva vezetett egy teljesen átlagos kinézetű szintén őszes hajú kövér nénit). Mondjuk világító kutyaruhát még nem láttam itthon, úgyhogy még van hová fejlődni.

Hozzátáplálás 2. rész

Az előző rész tartalmából: Legutóbb erről a témáról Londonban írtam, idestova nyolc hónapja. Akkor azzal dicsekedtem, hogy prímán haladunk a hozzátáplálással, Matyi úr mindendféle zöldséget, sőt húst is kiválóan fogyaszt főzelék formájában, nem beszélve a reszelt alma és a gabonakásák iránt táplált különös vonzalmáról.
Azóta a projekt némileg parkolópályára került. Az elmúlt nyolc hónapban ugyanis Matyi úr étrendje két elemmel bővült (azt nevezem ilyennek, amiből önszántából egy molekulánál többet fogyasztott, nem számítom ide azokat a dolgokat, pl. tojást, túrót stb., amiket azért eszik meg, mert nem veszi észre, hogy bele vannak trutyálva a főzelékbe), nevezetesen a Magnum Classic jégkrémmel (igen, próbáltunk neki adni más fajta fagyit, gombócosat tölcsérből, más jégkrémet kanálból, de ezek nem nyerték el a tetszését) és az erőspaprikás tojásrántottával. Egy elemmel viszint csökkent, a reszelt almával, ezt ugyanis már nem hajlandó fogyasztani). Azért az újonnan felvett ételeket sem habzsolja, pl. a jégkrémet úgy eszi, hogy nagyon hosszúra kinyújtja a nyelvét, és a hegyével megérinti a fagyit, ilyen nyalásból sem hajlandó egymás után kettőt enni, ragaszkodik hozzá, hogy igazságosan osszuk meg a fagyit, egyet ő, egyet én. A fent elsorolt újdonságokon kívül semmilyen más élelmiszert nem hajlandó a szájába venni, felé nyújtva erélyes mozdulattal elhárítja magától, kézbe adva azonnyomban a földre hajítja (kivéve a kölesgolyót, mert azzal jól lehet gurigázni).
Újabb nyolc hónap múlva beszámolok a fejleményekről.

Jó, rossz, jó, furi

Ilyen élmények értek múlt pénteken a különböző 5. kerületi vendéglátóipari egységekben. A The Cake cukrászdában persze az is segített, hogy – a családi kötelékre való tekintettel – ingyér kaptuk a finom fagyit. Viszont tényleg nagyon finom volt a fagyi (főleg a mák, a rizs és a sárgadinnye). A Mák bistro viszont nagy csalódás volt. A hely baromi trendi, de nem pucc, hanem pont jó, vagesz berendezés, krétával fölírt napi menü stb. A kaják meg se nem túl bonyolultak se nem uncsik, mármint olvasva, mert odáig nem jutottunk, hogy együnk belőlük. Ott vérzett el a dolog, hogy kértünk csapvizet. Erre a kérésre, amit mindenhol elsütünk, a következő reakciók szoktak érkezni: a) szó nélkül és kedvesen hoznak, b) visszakérdeznek, hogy ugye mentes ásványvízre gondoltunk-e, de aztán mégis hoznak, c) pofákat vágnak, de hoznak, d) kerek perec megtagadják – ez eddig csak a Dérynében fordult elő. És most a Mákban is. „Azt nem hozhatok.” – mondta a pincér. És akkor eljöttünk. Merazérnehogymár. Nincs pohár? Nincs csap? Vagy mivan? Úgyhogy végül a kis Pomodoroban kötöttünk ki, ahol egészen kiváló csapvizet és ezen kívül előételt, főételt és bort fogyasztottunk, és csak remélni tudjuk, hogy ez utóbbiak árából kigazdálkodják valahogy a vízdíjat, és nem kell miattunk lehúzniuk a rolót. Utána meg még voltunk az Ötkertben is, ami szintén nagyon trendi, a mi ízlésünknek kicsit talán túlzottan is, kicsit feszengtünk az úriközönség körében, de úgy kell nekünk, az ilyenek minek járnak az 5. kerületbe mulatni. Legközelebb legalábbis Angyalföldre megyünk majd.