Élet a parkban

Mint arról már szó esett burzsuj környéken lakunk. Ennek megfelelően a házunkhoz legközelebb eső park is nagyon elegáns, hogynemondjam burzsuj. Gyönyörű fák vannak, régi kastély, repkénnyel befutott árkádos kerengő szerű izé, szökökút, rózsaliget, az évszaknak megfelelő növényekkel beültetett, szobrokkal díszített kis franciakert, japánkert vízeséssel és aranyhalakkal, a tájban megfelelő számban és ízlésesen elhelyezett mókusok és pávák, pont amilyennek egy angol parknak lennie kell.
Az ember kissé ironikusan úgy képzeli, hogy egy szorgalmas kertészbácsi minden reggel kiegyenesíti az előző nap meggörbült fűszálakat, hogy nehogy az úriközönségnek görbe füvön kelljen járnia. És bakker tényleg. A minap tanúja voltam, ahogy egy fószer friss mohát tömköd a japánkert tavacskája partján lévő nagy gömbölyű kövek közötti résekbe. Mert a gömbölyű kövek közötti résekbe friss moha dukál és punktum. És még merje valaki azt állítani, hogy hanyatlik a nyugati civilizáció...

Élet a parkon túl

Mert ilyen is van, noha kétség kívül háttérbe szorul kicsit mostanság. Azért az mégis béna lenne, hogy itt ülünk a fővárosban, és ki se dugjuk az orrunkat a lakás-játszótér-közért háromszögből. Úgyhogy hétvégenként kirándulunk ha kell ha nem, hogy a gyerekek megismerhessék London különböző részeit, mert egyrészt nagyon érdekli őket, másrészt nagyon hálásak, hogy ily módon tágítjuk a horizontjukat. A kirándulások földrajzilag elég behatárolt körben zajlanak, mert az ebéd-délutánialvás programig rendelkezésre álló háromórás időlimitbe csak a közelebbi célpontok férnek bele, így is mindig az van, hogy az idő nagy része közlekedéssel telik, de azért láttunk már folyót, dobáltunk kavicsot különböző állóvizekbe, és utaztunk héven is.
Amikor pedig a látogatók jóvoltából gyerekek nélkül is nekivághatunk, akkor olyan vagányságokra ragadtatjuk magunkat, mint hogy az utca túloldalán lévő moziba, illetve a tízperces gyalogtávra lévő indiai vagy japán étterembe megyünk. Voltunk már színházban is (jó ötlet, unalmas első felvonás, elég jó második felvonás), barátokkal vacsorázni (és vacsora után elegáns koktélbárban, ahol úgy megjelenésünkkel mint a rendelésünk szegényességével világossá tettük, hogy nem vagyunk odavalók), sőt reggelizni a távoli Kelet-Londonban és wamp szerű piacon is. Múzeumban (a gyerekekkel tett tudományos és természetrajzi múzeumokba tett látogatásokon kívül) a múltkori meghiúsult alkalom óta sem sikerült eljutni. Mindenképpen tudósítok majd, ha úgy adódik, hogy összefutunk a királynővel vagy együtt ropjuk Jude Lawval egy divatos sohoi mulatóhelyen.

Játszótéri divat

Játszótéri divat

Az nem újdonság, hogy Kensingtonban a kétéves gyerekeknek is jobban öltöznek, mint én, végtére is az apukáik csupa porsékkal meg bentlikkel meg jaguárokkal furikáznak (ilyenek parkolnak itten az udvarban doszt), de vagy egy-kettő, amin még ebben a mezőnyben is megakad a szemem. A díjazottak:
Gyerekek (két-három éves korosztály):
1. helyezett – tiszta fekete kötött ruha, no harisnya, rózsaszín szőrös csizma
2. helyezett – krepp ruhácska, földig érő selyem stóla nyakba tekerve
3. helyezett – térdig érő lakkcsizma (a homokozóban különösen praktikus darab)

Szülők
1. helyezett – piros, lakk, tíz centis sarkú körömcipő
2. helyzett – ezüst macskanadrág, virágos szoknya, halálfejes kötött pulóver
3. helyzett – bizniszmen apuka full öltönyben, nyakkendőben (egy homokban álló hajós mászókán)

Múzeum helyett

Ma délelőtt kimenőm volt. Ágik elvitték a gyerekeket játszótérre, én meg mehettem amerre láttam. Kigondoltam, hogy ellátogatok a Victoria and Albert múzeumba, mert az tök jó, a gyermekek viszont még nem annyira értékelik az iparművészetet, ezért velük nem akkora élmény. Noszahát. Még mielőtt megkezdtem volna a múzeumlátogatást bementem egy kávézóba egy kávéért és szendvicsért, majd ezekkel kibattyogtam az utcára kitett asztalokhoz, és – illedelmes engedélykérés után – letelepedtem egy néni mellé, mivel nem volt szabad asztal. Már megettem a szendvicset és a kávé végefelé jártam, amikor megkért, hogy nyissam ki a narancsleves üvegét, mert sajnos nemrégiben műtéten esett át, és ezért a jobb kezével nem tud olyan jól bánni. Kinyitottam. Az ezt követő negyven percben bepillantást nyerhettem egy idősödő (70 körülire saccolom) knightsbridge-i asszony mindennapjaiba. Nem könnyű, annyit mondhatok. A dolog ott kezdődik, hogy van az embernek egy kiadó penthouse lakása, amelyet heti 2,5 ezer fontért kiván bérbeadni. Ez önmagában még nem is akkora baj, mert bérlő volna is, csak hát nem megbizhatóak, a legutóbbi, aki jelentkezett sem nem akart a bérleti idő teljes időtartamára előre fizetni, sem nem volt – a cégjegyzék adatai alapján – egy brit cég tulajdonosa avagy igazgatója/igazgatósági tagja. Hát igy nem lehet, ezt azért meg lehet érteni. Az ingatlanos pedig volt olyan amatőr, hogy nem jött rá magától, hogy ilyen bérlő szóba sem jöhet.
Ez azonban semmiség ahhoz képest, amit a takaritónő fronton el kell szenvednie az embernek. Mert ott van a pimasz, megbizhatatlan, ámde ügyes és prezentálható filippinó hölgyemény (aki, szószerint idézem, „olyan mint egy kis majom, ha azt mondom neki, hogy a legnehezebben elérhető helyet takaritsa ki, hát a falra is fölmászik, olyan ügyes”), viszont csak úgy ukkmukkfukk elmegy egy hét szabadságra („mert a sógornőjének, állitólag agytumorja van”, cccc ki hiszi ezt el), és folyton késik, és ott van Nadja az ukrán nő, aki ha törik ha szakad megérkezik fél nyolcra, viszont elég nagydarab és nem valami „szofisztikált”. Mármost mihez is tud kezdeni az ember ezzel a problémával, különösen ilyen „krizishelyzetben”, amikor a kiadandó lakásba bútorszállitmány érkezik.
Továbbá nem lehet már megbizni az újságokban, mert mindent kiszineznek, eltúloznak, „mint az arabok, agyoncikornyáznak”, nem úgy mint régen, amikor feketén fehéren a tényeket irták le. Hát igen, mi lesz igy az angolokból, ha minden kultúrából csak a rosszat veszik át. Mert ott vannak rögtön az oroszok, akiknek nyilvánvalóan nincsen erkölcsi hátterük, mert nemegyszer előfordul, hogy egyszerre négy étteremben foglalnak asztalt, amiből az utolsó pillanatban mondanak vissza hármat („ha egyáltalán visszamondják”). A lengyelek elég rendesek, de a románokkal vigyázni kell, mert sok köztük a cigány („manapság már nem is lehet cigányoknak hivni őket, az úgynevezett emberi jogaik miatt, ’utazóknak’ kell őket nevezni”).
Jó társaságban röpül az idő, úgyhogy egy rövid vallásról szóló fejtegetést követően már indulnom is kellett haza, a V&A ezért ezúttal kimaradt.

Londoni nyár

A balatoni fiaskó után Időapó azzal kedveskedik nekünk, hogy az elmúlt napokban nyár lett itt, és ha minden igaz, ez még pár napig eltart. Annyira meleg van, hogy ma kifejezetten hiányzott, hogy semmilyen nyári ruhát nem hoztunk magunkkal. Az egyetlen hátulütője a jóidőnek, hogy a lakásban igy kb. 35 fok van, mert a lakás (illetve egy része) önfűtéses, vagyis van fűtés akár akarjuk akár nem. Ez úgy lehet, hogy alattunk van egy bojler, ami melegvizet csinál a háznak, és ettől melegek a falak, a padló és a fürdőszobában a törölközőtartó. Ez egy nagyon hasznos tulajdonság lesz majd télen, de amikor kint 28 fok van, akkor nem feltétlenül akarnánk fűteni. További vicces tulajdonsága a lakásnak, hogy az utca felőli ablakokat nem lehet kinyitni, mert a házat most újitották föl (próbáltam megérteni, hogy miért, mert – az eddig még nem fölújitott, most fölálványozott részből itélve – baromi jó állapotban volt eddig is), aminek eredményeként az ablakok az újrafestés miatt begyógyultak. Ma reggel pedig spontán szén darabok kezdtek kiesni a kandallóból. Valószinűleg a Mikulás gyakorlatozhatott a karácsonyi kunszthoz, és visszamászáskor levert a lábával némi szenet.
Ja, és valaki a házból reggel hattól estig végtelenitett szalagon Richard Clayderman általam ismert egyetlen művét hallgatja. Sokért nem adnám, ha valamilyen módon ki tudna mászni a fejemből ez a dallam. Bár lehet, hogy jobb, ha hozzászokom, végülis most hat hónapig ezt fogom hallgatni.