Esetem az alternatív színházzal

Gimnazista korom óta görcsösen próbáltam beverekedni magam a kúl népek társaságába, részt venni a (szolidan) vagány dolgokban. Valószínűleg ez a vágy annyira bevésődött, hogy másfél évtized után is ráharapok, ha van a városban valami jó kis [...] Éjszakája program, nem beszélve arról, hogy rendre megszegem a sok évvel ezelőtt tett fogadalmamat, miszerint nem megyek többet TÁP színzház előadásra (a fogadalmam egy botrányosan szar improvizációs est alkalmával született, amelyről legyen elég annyi, hogy egy ponton Szabó Győző igazi áltis kártyatrükköket adott elő). Mentségemre legyen mondva, azóta láttam már jót is a táposoktól.

Hát így sikerült ma részt vennem este 11 és h12 között az Alvószínház című produkción. A részvételért keményen meg kellett küzdeni, jegyet venni, karszalagot kiváltani, megpróbálni regisztrálni (egy nappal a regisztráció megnyílta után sikertelenül), a Gondnokságról kijőve megkapni András sms-ét, hogy siessek, mert ha 9-ig odaérek a Jurányiba, akkor talán még lesz jegy, minden ismerőst rettentő bunkó módon otthagyni a Katonában, ló halálában elvágtatni a Deák térre, közben megpróbálni kideríteni, hogy pontosan hol is van a Jurányi, taxiba vágni magam, kivárni, amíg a taxis kollégája (!) egy térképen megnézi, hogy merre található a Jurányi utca, a taxiban az otthonról kapott telefonos segítség alapján elnavigálni a taxist, akinek így sem sikerült a megfelelő utcába betalálnia, taxiból kivágódni, és futva megközelíteni az objektumot, és tadam, kaptam jegyet. Ez után nem volt más hátra mint szűk két órát várni (szigorúan a spontaneitás jegyében, mert ugye azért nem regisztráció útján telítették be az összes helyet, hogy aki csak úgy sodródik a színházi éjszakában, az is részt vehessen a programokon, más kérdés, hogy a sodródást kicsit megnehezíti, ha mindenhová két órával a kezdés előtt oda kell sodródni), nyomakondi egy levegőtlen folyosón kétszer (mivel egyszer kiderült, hogy technikai okok miatt késik az előadás, úgyhogy a tényleges kezdéskor meg kellett ismételni a tolongást), majd diadalittasan, nem kevés kárörömmel magunk mögé utasítva a lúzer bilétátlanokat és várólistásokat bevonulni egy színházterembe, majd ott némileg rosszat sejtve leheverni a földre. És hát igen, nomen est omen, alvószínház, értik, ugye? Szóval először meghallgathattunk egy felolvasást az ausztrál bennszülöttek házasodási és vallási szokásairól, aztán volt didzseridúzás meg másik zene, utána már csak a mellettem fekvőt kellett néha letessékelni a hajamról míg végül fölébredtem a pálkatapéterre. Kedves barátaim, ha legközelebb színházak (múzeumok, design boltok, könyvtárak, közértek, okmányirodák vagy bármi mások) éjszakájára invitálnálak benneteket, pattintsatok le.

Az est fénypontja az volt, amikor hazafelé bandukoltam az Attila úton, és egy pacák elbiciklizett mellettem, és azt mondta: „Hát gratulálok hozzá ....... tényleg nagyon szép vagy.”. Tekintve, hogy a hátam mögül jött, és a hátgratulálokhozzá még azelőtt hangzott el, hogy visszafordult volna, a gratulációt a seggemnek továbbítottam, mert minden bizonnyal ő érdemelte ki.